Ami a zenetörténettel kapcsolatos és engem is érdekel, vagy úgy gondolom, a közönség érdeklődésétre is számot tarthat, azt én szívesen tűzöm a zászlómra, legyen szó operáról, a zeneszerző szerelmi életéről vagy éppen halálos betegségéről. Ezek olyan témák, amelyekben lubickolok. Fiatal korom óta olvasok a zenéről, tulajdonképpen a hobbival egybeeső munkának nevezhetem tevékenységemet - fogalmazott elöljáróban. Kováts Dénes interjúja.
Televíziós és rádiós műsorok, különféle események, rendezvények fémjelzik munkásságodat. Utóbbiból meglehetősen sok szerepel az eseménynaptáradban, ráadásul több hónappal előre. Jelenleg ez a főfoglalkozásod?
Az elmúlt 15 évben a Bartók Rádió volt a fő munkahelyem, idén március elsején hagytam ott, nemcsak a rádiót, de a médiavilágot is. Azt azért nem mondom, hogy váltottam, mert az elmúlt években már zene- és kultúrtörténeti népszerűsítő előadásokat is tartottam. Ezeket hol komolyzenei standupnak hívják, hol infotainmentnek, azaz szórakoztató ismeretterjesztésnek nevezik. Ami egy fókuszba hozza a munkámat, az a klasszikus zenetörténet. Emellett van egy zenetörténeti antikváriumom, ami magányos műfaj, igazából az elvonulásnak és a személyiségem másik részének a helyszíne, de az előadások és a hozzá kapcsolódó könyv áll tevékenységem fókuszában.
Miért fontos számodra a személyes kapcsolat a közönséggel?
Elősorban a rádiós munkám volt az intenzív, de akár ott, akár a tévében szerepeltem, mindig hiányzott, hogy lássam a közönség reakcióját az elhangzottakra. Olyan tévéfelvétel esetében, ahol volt publikum, ez megoldott, de az esetek túlnyomó többségében a tévézés és rádiózás magányos szakma, nem látunk magunk előtt mást, mint egy fekete vagy más színű szivacsot és a számítógépmonitort. Így aztán egy elképzelt közönséghez kell úgy beszélnünk, hogy az szórakoztató, informatív legyen, de nem látjuk, hogyan reagálnak. Érkezik ugyan sms, email vagy messenger üzenet pár percen belül, de akkor már a beszélő lélekben vagy az agyában már teljesen máshol jár, tehát nem azonnali a visszacsatolás. Ezért is vágytam arra, hogy az életemet inkább a közönség előtt töltsem, ahol látom például azt, ha valamit viccesnek gondolok, és nem nevet rajta senki, akkor baromira nem vicces, és fordítva is így van. Tehát ezt a visszacsatolást hiányoltam, és ezért is koncentrálok minden erőmmel a közönség előtti fellépésekre.
Nagy zenészek, nagy szerelmek címmel könyvet is megjelentettél. Ez egy másik út az ismeretterjesztésre? Az előadásokból született, vagy előtte?
Az előadássorozat volt az első. Először, 2017-től komolyzenével kapcsolatos standupot csináltam, aminek az volt a célja, hogy minden egyes sztorinak a végén nevessen a közönség. Lement két évad, és akkor ráébredtem arra, hogy én igazából nem szeretnék belecsúszni a standup komikus kategóriába, mert nem vagyok az. Ezért kicsit finomítottam a műfajon, és ugyan humor jellemzi az előadásokat, de nem az a cél, hogy minden sztori végén nevessenek, hanem hogy ismereteket adjak át szórakoztató formában, aminek persze elengedhetetlen része a humor.
A könyv később született meg. Amikor felkértek, hogy írjak egy könyvet, én teljesen más témával mentem el a kiadóhoz. Ők javasolták – látva, mennyire népszerű a Nagy zenészek, nagy szerelmek előadássorozat –, hogy próbáljuk meg összefoglalni ha nem is mindet, de tíz zeneszerző szerelmi életét egy kötetben.
Jónéhány zeneszerzőt mutatsz be szerelmi kapcsolatai tükrében, talán Nyáry Krisztián irodalmi „kirándulásaihoz” hasonlítanám a témát. Mi a célod az előadásokkal és a könyvvel?
A Magyar Narancsban is úgy fogalmaztak, hogy Bősze Ádám a komolyzene Nyáry Krisztiánja – amúgy van vele egy közös előadásunk, amivel járjuk az országot. Én nem a szerelmes sorozattal kezdtem, hanem egy sokkal vadabb dologgal, abban is akartam maradni, azonban a közönség finomította és irányította a figyelmemet a szerelem felé. De nem akarok ez alól kibújni, mert valóban így van, amit én csinálok, az a Krisztiánéhoz hasonló, szórakoztató formában való ismeretátadás, infotainment. Azzal együtt, hogy nekem nincs missziós célom, nem gondolom, hogy az előadásaim után a hallgatóság jobban meg fogja érteni mondjuk Puccini operáit. Amit én ígérek, az az, hogy sokkal közelebb érzik majd magukat Puccinihez és az ő világához, mint előtte. Mert azt viszont szentül hiszem, hogy a magyar, de a nyugati komolyzenei élet is rendkívül merev, félelemmel, tartózkodással átitatott élet, és én nagyon szeretnék repedéseket okozni a sznobizmusunk falán mind a könyvvel, mind az előadásokkal. Ezért vannak előadásaimban szubjektív vélemények is, amelyekkel lehet egyet érteni vagy vitatni, emellett vannak benne humoros részek, bulvársztorik, illusztrációk. Ha nem is tűzijátékszerű, de érdeklődésre számot tartó előadás amit nyújtok.
Nyíregyházán miért pont Puccini a téma?
Nyíregyháza nekem régi vágyam, gondolok például a városhoz kapcsolódó zenei kultúrára, a Cantemus-kóruscsaládra, s arra, hogy szerintem Nyíregyháza az egyik legfontosabb Kodály-város, ha nem a legfontosabb. A kecskemétiek biztos berzenkednek ezt hallva, de Kecskemét mellett olyan zenei kultúra jellemzi Nyíregyházát, ami országosan figyelemre méltó. Ezt őszintén így gondolom. Most először lesz módom Nyíregyházán elmondani azt, hogy mivel foglalkozom, ezért biztosra szeretnék menni, így egy olyan lapot húztam ki a pakliból – Puccinit – ami mindenütt ásznak mutatkozott, bejött. Ezért sem gondoltam, hogy elsőként mondjuk Hugo Wolf, Benjamin Britten vagy Fanny Mendelssohn szerelmi életével foglalkozzak, bár az ő történeteik nyilván ugyanolyan érdekesek. Ha sikerül valamennyire megvetni a lábamat Nyíregyházán, lehet, hogy rájuk is sor kerül…
Milyen tapasztalataid vannak a közönséggel? Kérdezem ezt azért, mert 369 férőhelyes a Nagyszínpad nézőtere. Úgy gondolod, nagyjából megtöltheti az előadásod?
A színház vezetőségével közösen gondolkoztunk. Óvatos duhaj vagyok, s talán inkább én voltam, aki afelé próbálta vinni a beszélgetést, hogy talán érdemesebb lenne kicsiben kezdeni. A színház vezetősége viszont nagy reményeket fűz ehhez az előadáshoz, én ezért rendkívül boldog és hálás vagyok. S ha tényleg nagyrészt megtelik a nézőtér, nálam boldogabb embert keveset lehet majd látni. Mindent meg fogok tenni azért, hogy jól sikerüljön az est, nyíregyházi és közeli ismerőseimet is ösztönzöm, hogy eljöjjenek.
Bizakodásra adhat okot, hogy Nyíregyháza zenei város (is), a Filharmónia és egyéb hangversenyek, koncertek szép számú közönséget vonzanak – miként a színház. Mindemellett a Nagy zenészek, nagy szerelmek érdekes témának tűnik…
Adja Isten, hogy így legyen, nagyon-nagyon várom, hogy ott lehessek. Ami érdekes, úgy tűnik, isteni jel van az előadás mellett: amikor egymás kezébe csaptunk, a színháztól egyetlen egy dátumot kaptam, a december 15-öt. Ez az egyetlenegy volt szabad nekem is decemberben! Ha az istenek ennyire támogatják, remélem, a közönség is fogja!
Marketingesként hogyan ajánlod a nyíregyházi közönségnek a december 15-i előadásodat? Miért jöjjenek el?
Azt gondolom, jól fognak szórakozni, a szó nemes értelmében, s úgy mennek majd haza, hogy alig várják, hogy meghallgassanak egy Puccini operát, vagy utánaolvassanak, hogyan élt ez a drága zeneszerző. Abban is biztos vagyok, ha legközelebb akár a nyíregyházi színháznak, akár az ország bármelyik koncerttermének műsorán meglátnak egy Puccini darabot, akkor úgy gondolnak vissza az előadásomra, vagy Pucciniről olyan dolgok jutnak az eszükbe, amelynek köszönhetően sokkal közelebb érzik majd magukhoz a zeneszerzőt - mondhatnám azt is, baráti viszonyban lehetnek majd vele. S ha ez így lesz, márpedig ebben biztos vagyok, akkor a közönségnek lesz egy jó estéje, ha eljön.
