A kérdező és riportalanya már az elején megállapodott abban, hogy nélkülözni fogják a legnagyobb szerepek, operaházak felsorolását. A leltár-életérzésnél sokkal lényegesebbek ugyanis azok a gondolatok és összefüggések, amelyekhez a művészeteken keresztül, a mindennapi élettől kicsit elrugaszkodva jutnak el.

Részletek a rendhagyó születésnapi interjúból.

Számvető alkat?
Nem igazán. Persze, amikor az ember elér egy bizonyos kort vagy szakaszt az életében, átgondol sok mindent, mérlegel, hogy esetleg mit kellett volna kicsit másképp csinálni, milyen sikerek vagy kudarcok voltak. Gazdag és csodálatos pálya van mögöttem, de én nem vagyok az a magamat vállon veregető típus. Inkább a terveimre koncentrálok, és arra, hogy azokból mi és hogyan valósuljon meg. A jövő érdekel, nem a múlt.

Az előadóművészet fiatalon tartja az embert?
Mindenképpen, hiszen ilyenkor elszakadhatunk, elmenekülhetünk a hétköznapoktól. Ez manapság különösen fontos, hiszen látjuk, mi történik körülöttünk. Szerintem a művészet minden formája, legyen az előadóművészet vagy bármi más, frissen és üdén tartja a lelkünket. 

…

Amikor megformál egy szerepet, akkor mindig távolságot tart a karaktertől vagy néha önben is megszületik az a katarzis, amit ideális esetben a közönség érez?
Érdekes kérdés. Gondolkodnom kell. Alapvetően muszáj távolságot tartani, hiszen nem egészséges az, ha belehalunk egy szerepbe. Főleg, ha sorozatban játsszuk az adott operát. Két naponta nem lehet meghalni. De vannak együttállások, amikor olyan kollégákkal, olyan rendezővel, karmesterrel dolgozom, ilyenkor szinte „földön túli” élmény részesei leszünk. Ez azonban nem történik meg sokszor. Az egyik ilyen, amikor Gildát énekeltem a Scalaban Riccardo Muti vezényletével. A másik Poulenc A karmeliták beszélgetései című operájának madridi előadásán történt. Blanche de la Force-t énekeltem, aki a szerepe szerint meghal a darab végén, guillotine vet véget az életének. Az apácák együtt énekelik utolsó dalukat, miközben kivégzik őket, egyenként, így mindig eggyel kevesebben folytatják az éneket. Én, mint Blache, maradok utoljára. Hallani, ahogy a guillotine csapódik, de én nem esem el, hanem állva maradok, miközben a fejemre fény vetül. Olyan, mintha a lelkem, elszakadna a testemből, és a mennybe távozik. Egészen kivételes és csodálatos pillanat volt ez, nehéz rá szavakat találni. De mégis, azt hiszem, az ilyenekért érdemes élni.

A Rost Andreával készült beszélgetés, melyben szó esett a művésznő terveiről, a tanításról, fiatal énekesek hozzáállásáról és a zene erejéről is, teljes terjedelmében itt olvasható: https://papageno.hu/intermezzo/2022/06/rost-andrea-a-jovo-erdekel-nem-a-mult/