Nyíregyházán rögtön a mélyvízbe dobták, hat bemutató részese lett. A Delilában ő Ilonka, a cukrászlány; a Bogyó és Babócában Ugri, a szöcskelány; a Bolha a fülbe előadásban Raymonde Chandebise, a féltékeny feleség; a Don Juanban Donna Elvira és Laura; a Nők az idegösszeomlás szélénben ő Pepa, a főszereplő; míg az Anconai szerelmesekben Viktória, a magyar lány. Kováts Dénes interjúja.

Hajdúböszörményben nőttél fel, Debrecenben jártál középiskolába, a Kaposvári Egyetem színművész szakán végeztél. Már kétéves kislányként, a tükör előtt kijelentetted, hogy színésznő leszel?
Majdhogynem… Mindig volt affinitásom rá, élnek bennem ilyen gyermekkori emlékképek. A legkorábbi talán anyai nagymamámhoz kötődik: kimentünk az utcára, ott összegyűltek az asszonyok, én pedig mondtam nekik sorra a verseket. Az általános iskolában – ahogyan a nagykönyvben meg van írva –, vers- és mesemondó versenyek, iskolai előadások részese voltam. Ott már kezdett tisztulni a kép, hogy talán ezen a területen kellene kezdenem valamit – versenyeken többször utaltak rá a zsűritagok is.

Igazából volt egy másik művészeti ág, ami iránt ugyancsak érdeklődtem, ez a képzőművészet. Rajzszakkörre is jártam. Amikor középiskolát kellett választani, az volt a kérdés, hogy Debrecenben a Koós Károly Művészeti Szakgimnáziumba menjek rajz szakra, vagy pedig az Adyba drámatagozatra. Felvettek az Adyba, így egyértelművé vált, hogy a cél a színművészeti. A Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola keretein belül zajlottak az ének-és drámaórák. Érdekesség, hogy az osztályomban sokan döntöttek úgy már az elején, hogy valószínűleg nem a színművészet felé fordulnak majd. Nagyon jó osztályközösségünk volt, de nem az a tipikus drámás osztály, melynek diákjai teljes mellbedobással indulnak e pályának. Talán nem véletlen, hogy „antidrámás” osztályként emlegettek minket, mert az ötödik év végére a többség már csak hobbi szinten foglalkozott vele. Számukra sem volt haszontalan a dráma tagozat, illetve a hozzá kapcsolódó tantárgyak, mert nagyon sok mindent megtanultunk: a kreativitást; azt, hogy meg merjünk szólalni emberek előtt; és így tovább. Szerettem őket, jók voltak a vizsgáink, jó volt együtt dolgozni, még ha érződött is, hogy nem sokan akarják ezt majd komolyan művelni. Nagyjából öten felvételiztünk színművészetire, egyedül engem vettek fel. Senki sem próbálkozott újra.

Egyenes út vezetett a Kaposvári Egyetemre?
A felvételi lapomat beadtam a Színművészeti Egyetemre és Kaposvárra is. Más szakra nem, mert azt éreztem, hogy bár szeretem az irodalmat, nem akarok például magyartanár lenni, tehát fölösleges ilyen szakon eltölteni az időmet. Szerencsére elsőre felvettek Kaposvárra.

Hogyan érezted magad egyetemistaként?
Nagyon jó osztályom volt, Uray Péter személyében remek osztályfőnökkel. Életem rendkívül kemény időszaka volt az az öt év, de az egyik legszebb is, mert rengeteget dolgoztunk. Visszagondolva arra, mennyire keveset aludtunk, mennyire össze-vissza ettünk, nem is értem, hogyan éltem túl, tényleg nagyon feszített volt a tempó. De ez nem baj, mert nagyon sok mindent és sok mindenkitől tudtunk tanulni, igazi műhelymunka folyt az osztályunkban. Uray Péter nagyon odafigyelt arra, hogy minél több, és többféle színházi látásmóddal rendelkező szakemberrel dolgozzunk együtt. Az első két évben erősen mozgásorientált osztály voltunk, mert ő mozgásszínházi rendező, koreográfus, a kontakt tánc műfajának alapos ismerője. A képzésünk elején erről az oldalról fogta meg a színészetet, ami nagyon érdekes volt.

A mi családunk nem volt színházba járós, igazából nem is tudom, honnan ered a motivációm. Talán a versek és mondókák indítottak el az úton, mert láttam, szívesen hallgatják, nézik a szüleim, a nagyszüleim, az ismerősök. Gimnazistaként, Debrecenben kezdtem el színházba járni. Az egyetemre sem színészpalántaként mentem, sőt, igazából semmit nem tudtam, még azt sem, vajon hány színház van az országban, s kik az ismert rendezők, színészek. De talán nem is baj, így nem volt prekoncepcióm azzal kapcsolatban, miként kell színházat csinálni, igazán szűz szemmel és szívvel kezdtem bele. Az még érdekesebbé tette, hogy olyan osztályfőnök mellé kerültem az egyetemen, aki teljesen máshonnan fogta meg a színházat, mint megszokott. Nagyon hamar sokféle dolgot tanultam meg.

Egyenes út vezetett a Csiky Gergely Színházba?
Nem! A gyakorlati évemet a Nemzeti Színházban töltöttem. Az, hogy Vidnyánszky Attila sok országból, különféle kultúrákból hívott rendezőket, nagyon izgalmasnak hatott. Kifejezetten szeretek kísérletezni, minél többféle világlátást magamba szívni, és ez végzős hallgatóként nagyon tetszett nekem a Nemzetiben, de végül oda nem szerződtettek le. Olt Tamás hívott Kaposvárra, ahol pont akkor kapta meg a művészeti vezetői posztot. Látott valamelyik vizsgaelőadásunkban – talán a Rómeó és Júliában –, és tetszett neki, amit csináltam. Kicsit sajnáltam, hogy nem maradhattam a Nemzetiben, de most visszatekintve valószínűleg nem illett volna az én lelkületemhez. Minden bizonnyal be tudtam volna szokni a fővárosi környezetbe, de hozzám mégis sokkal közelebb áll a családias miliő. Mindemellett vidéken mindenféle műfajban kipróbálhatom magam. Így most már tényleg azt tudom mondani, hogy színészileg sokkal kifizetődőbb az a sokféle tapasztalat, amelyeket Kaposváron és Nyíregyházán szereztem. Amennyire kétségbeesett állapotba kerültem attól, hogy nem maradhatok Budapesten, annál jobban visszaadta az életkedvemet az, hogy Kaposvárra mentem. Nagyon sokat köszönhetek annak a színháznak.

Ott – azon kívül, hogy a színház csodálatos ragyogó csillagának neveztek – az év színésznője lettél és megkaptad a Komor István gyűrűt. Láttam az utolsó kaposvári előadásod után készült videót, vastapssal búcsúzott tőled a közönség, látszott, hogy imádnak. Miért jöttél el mégis öt év után?
Már korábban is beszélgettem arról ottani kollégáimmal, hogy másutt is szívesen kipróbálnám magam. Talán azért is, mert valamelyest átláttam, hogyan működik ott a vidéki színházi struktúra, sok mindent megtapasztaltam. Az első gondolatom az volt, hogy jó lenne alternatívokkal dolgozni, sokkal kísérletezőbb előadásokat létrehozni, ami vidéki színházi körülmények között nem feltétlenül megvalósítható. Az első próbálkozásom még Kaposváron volt, amikor egy monodrámát állítottam színpadra az utolsó évemben. Ott aztán beleadtam mindenfajta kísérletezést, amit addig visszatartottam magamban. Szerencsére sokkal jobban fogadták, mint vártam, viszonylag sokszor előadhattam.

A Don Juanban Nagyidai Gergővel, a háttérben Tóth Károly

Mikor mutatod be Nyíregyházán?
Beszélgettünk róla annak idején a kaposvári kollégáimmal, hogy áthoznám-e Nyíregyházára. De végül az volt az érzésem, hogy ott csináltam, az akkori életkörülményeimnek, életérzésemnek megfelelően, ezért jobb, ha megmarad kaposvári emléknek.

Megalkotsz egy másikat, Nyíregyházára?
Tervezem, már gondolkodtam rajta. De ez az évad annyira tele volt és van, hogy későbbre tartogatom.

Térjünk vissza a kaposvári eljöveteledre. Miért, hogyan lettél a Móricz Zsigmond Színház társulatának tagja?
Az a gondolat motivált: jó lenne mást és máshol kipróbálni, annak ellenére, hogy nagyon szerettem ott lenni. Nem számítottam erre a nagy búcsúztatásra a nézők előtt, a vastapsra, mindez számomra nagyon meglepő volt és hatalmas megtiszteltetés. Néhány néző külön, privátban is írt nekem, sajnálták, hogy eljövök és sok sikert kívántak. Mindez az ott töltött öt év megkoronázása volt, valamit talán ott tudtam hagyni magamból. Amúgy a mai napig visszajárok, a Meseautóban még játszom Kaposváron, nagyon jó visszamenni hozzájuk. De a szép emlékek ellenére sem bánom, hogy így döntöttem, mert Nyíregyházán is rettenetesen jól érzem magam.  

Itt a hat bemutatóval rendesen belekezdtél. Szerinted ez jó, vagy szerencsésebb, ha lassabban veszed fel a fonalat egy új társulatban?
Ez valóban húzós évad. Abból a szempontból örültem neki, hogy minél több dologban meg tudom mutatni magamat, mert műfajilag elég sokszínű ez a repertoár. Nem feltétlenül egészséges, ha hat bemutatója van egy színésznek, ráadásul ezek tényleg nagy feladatok. Most már elkezdtük próbálni az idei ötödik produkciót, s kicsit azt érzem, jobban össze kell szedni magam egy-egy napon, hogy legyen energiám az előadásokra és a próbákra, mert gyorsabban fáradok. Természetesen nagyon hálás vagyok ezekért a lehetőségekért, és tényleg azt gondolom, hadd lássanak engem többféle szerepben az első itteni idényemben.

A Delilában a korábbi szereposztáshoz képest te vagy az egyetlen új. Ők már végig próbálták, neked pedig most kellett megtanulnod, mindemellett sokat vagy színen. Miként érezted magad a mélyvízben?
Mikor meghallottam, hogy Mohácsi Jánossal fogok dolgozni, rettenetesen megörültem. Persze nagy megfelelési kényszer munkálkodott bennem, bele is feszültem, hiszen két hetem volt, hogy elsajátítsam az anyagot, nem egy teljes próbafolyamat állt rendelkezésemre. Maga a figura, akit el kellett játszanom, elég összetett és nehéz szerep. Mohácsi az első pillanattól fogva leszedte rólam az összes befeszülést, és akárhányszor látta rajtam, hogy ideges vagyok, megnyugtatott, ezt jót tett a lelkemnek.

A Delilában Gulácsi Tamással

Nem véletlenül szeretik a színészek.
Igen, mindenki mondta, ne aggódjak, ő színészbarát, s ez beigazolódott. Igazából azt az egyet sajnáltam, hogy csak két hétig tudtam vele próbálni, mert csodálatos volt. Tényleg sokat tanultam tőle ez idő alatt, hálás vagyok ezért a próbafolyamatért.

A végeredménnyel elégedett voltál?
Soha nem vagyok elégedett.

Ez részben pozitív, de negatív is! Azt jelentheti, hogy nem tudsz örülni. Pedig szerintem szükség van arra, hogy az ember legyen a munkájában, annak eredményében időnként bátran magabiztos – ez még nem önteltség.
Valóban ritkán örülök. De már próbálok dolgozni ezen, cizellálni az érzéseimet, hogy ne folyton az legyen bennem: megcsináltam, de lehetne még jobban. Tényleg tudni kell olykor azt mondani magamnak, hogy szép volt, mindent megtettem, amit tudtam.

A Bolha a fülbe bohózat Raymonde-ja is főszerep. Szereted?
Igen. Vicces, hogy az a Mészáros Tibor rendezte, aki most művészeti vezető Kaposváron, de ott nem rendezett engem soha. Ez is egy jó próbafolyamat volt. Nehéz a Feydeau-féle francia bohózat – nekem legalábbis –, ugyanis elképesztő pontosságot, koncentrációt és energiát igényel. Tibor folyamatosan számon is kérte, nem engedte, hogy kipukkanjunk egy-egy jelenetben. Ilyen típusú vígjátékban azt hiszem, még soha nem játszottam, kihívásnak éltem meg. Most már azt érzem, hogy elkaptam a fonalat, nem ahogy esik úgy puffan alapon történnek meg a dolgok. Szeretem játszani, s azt látom, a közönség is kedveli.

A Bolha a fülbe c. előadásban Illyés Ákossal

A Don Juanbeli szerepeid egészen másak, igazi drámákat látunk a színpadon.
Szintén igazán jó próbafolyamat volt, de nehéz feladat. Nagyon szerettem a rendező Horváth Illésben – aki úgy fogalmazott: missziója volt ezt a történetet színpadra állítani – ahogy a megszokottól kicsit másféle szempontból közelítve mutatja meg a donjuanizmust.

Csapodár fickó Don Juan.
Így van. Fölöttébb bonyolult Donna Elvira és Don Juan viszonya. Csak két jelenetünk van ezt megmutatni, és mind a kettő nagyon más. Eddigi pályám egyik legnehezebb szerepe, a mai napig küzdök vele, újra és újra meg kell szülni, nem lehet elmismásolni ami kettejük között történik. Nagyon hálás voltam Illésnek, mondtam is neki, hogy örülök, amiért ennyire nehéz játszanivalókat kért tőlem, így rendesen megdolgoztatott.

A Don Juanban Horváth Viktorral

Mélyvíz volt annak ellenére, hogy nem pályakezdő vagy?
Igen.

A Nők az idegösszeomlás szélén főszereplője vagy. Mit várjunk az előadástól?
Szerintem ez egy nagyon jó anyag és remek választás a színházvezetés részéről, hogy bekerült a repertoárba, ráadásul a Krúdy Kamarába. Kirják Róbert igazgató mondta is, hogy kifejezetten a kamarabérletes nézőknek akartak kedveskedni ezzel a könnyed zenés darabbal. Időközben kiderült, nem is annyira könnyed, mégis szórakoztató. Ritkán találkozom olyan zenés előadással, ahol a dalok mindegyike remek, mert nincs olyan dal, amire azt mondanám, hogy kicsit gyengébb. Mindegyiknek annyira megvan a saját stílusa és energiája, hogy tényleg élvezet bármelyiket hallgatni. Erre még rájön a sztori is, aminek az alapja egy híres Pedro Almodóvar film. Azt szeretem benne, hogy rettenetesen vicces, és a keserédes humorával pontosan úgy mutatja be a nők mindenféle oldalát, hogy szinte mindenki magára ismerhet. Például abban, hogy mennyire kiszolgáltatottak és ostobák tudunk lenni a szerelemtől, s attól, ha félünk valakit elengedni, vagy valaki elhagy. Mindezek rendkívül kellemetlen helyzetekbe tudják sodorni az embert. Annyira életszagú a történet, hogy pont ettől lesz szerethető a nézők számára.

Szerepálmod van?
Soha nem volt jellemző rám, hogy ezt vagy azt a szerepet mindenképpen el akarom játszani. Anyagok (könyvek, színdarabok) vannak, amelyekkel szívesen foglalkoznék, közöttük az Alice Csodaországban, mert nagyon szeretem a történetet. Volt szerencsém Kaposváron eljátszani a címszerepét. Nem feltétlenül az volt a célom, hogy Alicet játsszam, maga az anyag nagyon izgalmas. Imádtam azt az előadást.

Ha visszatekintesz a színművészként mögötted álló hat évadra, melyik szerep vagy előadás volt a kedvenced?
Sok ilyet mondhatnék.

Legyen három.
Kaposváron az Alice mindenképpen. A Meggyeskertben Ányát játszhattam el, nagyon szerettem próbálni és játszani is. Itt a Delilában Ilonka is nagy kihívás volt, mert ha nem is úgy tűnik az elején, nagyon nehéz, fura állapot, amibe Ilonka kerül, hiszen egyszerre két férfit szeret. Nem tud dönteni, aztán mégiscsak megteszi. Valami furcsa állapot, olykor tehetetlenség, amit átél ez a fiatal lány. De amiatt is kedvencem, mert Mohácsi Jánossal dolgozhattam. Végül nem hagynám ki a sorból Donna Elvira szerepét sem.

Előfordult az életedben, hogy egyszere két fiút szerettél?
Nem.

Önmagadból tehát nem tudtál meríteni a szerepformáláskor.
Valóban nem.

A főzésen kívül mit csinálsz szívesen szabadidőben? Láttam a főzőcskés videósorozatot a kaposvári színház oldalán…
Szívügyem a zöldülés, hogy az ember figyeljen a közvetlen és tágabb környezetére is, ne éljük le ezt a bolygót időnap előtt! Én még bizakodom. Ebből a gondolatból született a projekt, a társulaton belül bemutattuk: ki, hogyan próbál tenni ennek érdekében. Én azt mutattam be egy videóban, hogy a piacon való és a csomagolásmentes vásárlás is fontos része ennek. Akkoriban én teljesen vegánul éltem, így bemutattam egy vegán fogás elkészítését. Most már az életem 80 százalékát élem vegánul.

Szeretsz főzni? És jó a végeredmény?
Mások tudnák megmondani, de szerintem nem rosszul – maradjunk ennyiben. Kifejezetten szeretem és élvezem, ha nem receptből főzök, hanem magamtól kreatívkodom. Ami a szabadidőt illeti, szoktam olvasni, filmet nézek, edzegetek. Mindig van valamiféle edzésprogram, amibe beleszeretek, amit ideig-óráig csinálok, majd abbahagyom és belekezdek másba. Jellegzetes hobbim nincs, azt hiszem.

Öt-tíz éves távlatban, hol tart majd Szabó Nikolett mint színész és mint nő?
Soha nem voltam nagyon előrelátó vagy előre tervezős típus.

Élj a mának?
Kicsit… Szétszórt ember vagyok, és emiatt előfordul, ha valamit eltervezek, akkor se úgy sikerül. Elszoktam már ettől a gondolattól.

Maradjunk az ötéves távlatnál!
Örülnék, ha itt lehetnék, nagyon jól érzem magam Nyíregyházán. Mivel nincsenek szerepálmaim, teljesen elégedett lennék, ha hasonló évadjaim lennének, mint a mostani vagy a következő, de nem feltétlen évi hat bemutatóval. Szeretnék utazni, minél több helyre eljutni, bár ez a munkám miatt nem olyan egyszerű. Ha az elkövetkező öt évben legalább három országot meglátogathatnék, az megfelelne. Ha többet, akkor többet. A legnagyobb álmom eljutni Japánba.

Fotók. a Móricz Zsigmond Színház archívumából