Mesedarabban, a Misi mókusban debütált a nyíregyházi színpadon, majd feltűnt a Kapj el, ha tudsz, a Spamalot és a Ma este megbukunk előadásokban. Ebben az évadban hat bemutatója van, ő Babóca, a katicalány (Bogyó és Babóca); a Tündér és Pulcsinella (Pinokkió); Lucienne Homenides de Histangua, a spanyol feleség (Bolha a fülbe); a Szépség (A Szépség és a Szörnyeteg); a Nők az idegösszeomlás szélén előadásban Candelaként; az Anconai szerelmesekben mint Lucia, Tomao lánya láthatjuk majd. Kováts Dénes interjúja.

Debreceni születésű vagy, a gimnáziumot követően a Budapesti Operettszínház Pesti Broadway Stúdiójában tanultad a színészmesterséget 2019-2022. között. Milyen út vezetett a színész-létig?
Igazából ez nálam sosem volt kérdés, ha akadtak is olykor kisebb kitérők vagy nehézségek. Zene tagozatos általános iskolába jártunk fiú ikerkertestvéremmel, akivel gyerekként nagyon össze voltunk nőve. Ő mérnök, semmilyen köze nincs a művészethez. Én foglalkoztam mindennel, ami megtetszett, nagyon nyitott kislány voltam, így kerültem a debreceni színházba – Puccini Turandot című operájába, amit Vidnyánszki Attila rendezett – mint gyerekszereplő, ahol a színpadon kívül is sertepertéltem folyamatosan. Nagy szerelem volt. Másodikosként hegedülni kezdtem (hét éven át életem része volt ez a hangszer), közben folyamatosan sportoltunk a tesómmal és még színjátszó csoportba is jártam. Összességében a művészet mindig jelen volt az életemben.

A családban volt valakinek művészi vénája?
Nem igazán. A szüleim is teljesen reálgondolkodásúak, én vagyok az egyedüli, aki ilyen elvarázsolt világban él. Az Ady Endre Gimnázium dráma tagozatára jelentkeztem, magam is meglepődtem, hogy felvettek. Központi felmérőt kellett írni, s mintha egy mini színmű lenne, verset és monológot mondani, énekelni és táncolni. Egészen nagy felvételi vizsga volt. Anya felhívott, hogy a negyedik helyen állok a sorban, alig hittem el. Nagyon boldog voltam, a következő öt évben pedig csak erősödött bennem, hogy színész akarok lenni. A mi osztályunk határozottan olyan diákokból állt, akik színészi pályára készültek, sokukat fel is vették (ha nem elsőre, akkor később), közülük jónéhányan még most fognak diplomázni a Színművészetin. Ebből is látszik, mennyire az elején járok még a pályámnak! Az Adyból sokan tevékenykednek ezen a pályán, szinte nem tudok olyan színházba elmenni, ahol ne találkoznék valamelyikükkel.

Az Ady olyasmi, mint a híres szentesi Horváth Mihály Gimnázium?
Igen. Nálunk lehetett választani, volt énekes (leánykar) és egy színész része az osztálynak, de ha valaki útközben eldöntötte, hogy nem ezzel akar foglalkozni, akkor neki nem kellett bejárnia a dráma órákra.

Te hova tartoztál?
Aki mindig ezzel akar foglalkozni.

Énekes vagy prózai csoportban?
Ezt jó kérdés, mert sokáig azt mondtam volna, hogy énekes, az Operettszínházban is zenés színésznek tanultam, de most így, hogy már dolgozom, azt mondanám, hogy a prózai darabok jobban megfognak.

Énekelni azért szeretsz? Többször hallottalak, szerintem szép hangod van.
Szeretek, nagyon! Örülök, hogy Nyíregyházán erre is lehetőségem nyílik, már több koncertet adtunk, zenés darabokban is szerepet kaptam. Nagyon jó hangi adottságú kollégáim vannak itt, ezért olyan előadásokat is színpadra lehet állítani, mint például a Nők az idegösszeomlás szélén, amelynek annyira bonyolult a zenéje, hogy szükséges hozzá a komoly énektudás. Bátran állítom, hogy egy nagyon kivételes hangi adottságokkal rendelkező társulat ez, amely nagyon sok zenés darab (akár operett, musical) színpadra állítására képes magas színvonalon.

Nők az idegösszeomlás szélén, balról Széles Zita, jobbról Szabó Nikolett

Csak a Színművészeti Egyetemre jelentkeztél?
Többször, még stúdiós koromban is. Először az első, majd a másod és harmadrostán estem ki. Egyszer megpróbáltam Kaposvárt is. Ehhez kapcsolódik egy történet: az Operettszínházban Bakos-Kiss Gáborral dolgoztunk vizsgaelőadáson, aki megkérdezte, ki jelentkezett Kaposvárra. Az volt a válaszom, hogy én csak egyszer, mert nagyon messze van. Vérig sértődött, mert szerinte nem szabad feladni, foggal-körömmel kell ragaszkodni ezekbe a dolgokba. Természetesen aztán a közös munka ezt elsimította és egy nagyon érdekes Mrozek vizsgát alkottunk közösen. A Broadway Stúdió hasznos volt, és jó lehetőség arra is, hogy kapcsolatokat teremtsek, a fővárosban éljek kicsit, és olyan emberekkel vegyem körül magam, akik majd a kollégáim lehetnek. Érdekes, hogy tavaly a VIDOR Fesztivál zsűrielnöke, Hegedűs D. Géza születésnapi koncertet adott, és én énekelhettem vele, ami óriási élményt jelentett. Egyszer éppen az ő osztályába jelentkeztem – sikertelenül. De szerencsére megadatott, ha később is, hogy a koncertjén együtt álltunk a színpadon.

A Stúdió jó képzést adott?
Igen. Nagy jó zenei és beszédtechnikai képzést, sokféle dolgot megtanulhattunk, emellett az Operettszínház előadásaiban is játszhattunk. Nem feltétlenül statisztaként, mert aki ügyesebb volt, kapott kisebb-nagyobb szerepet. Fantasztikus volt nagyzenekarral, nagyszínpadon, Budapesten közönség elé állni!

2022-ben végeztél, mi történt utána?
Ide kerültem. Akkor jelentkeztem utoljára a Színművészetire, a harmadik rostán estem ki. Át kellett gondolnom a jövőt, s arra jöttem rá, nem érdemes tovább próbálkozni 22 évesen. Ha fel is vennének, legalább 27 lennék, mire kijövök az egyetemről, még mindig komoly gyakorlat nélkül. Így, ha pozitívan akarjuk nézni a helyzetet, bár diploma nélkül, de szakmai tapasztalatban előrébb vagyok azoknál is, akiket elsőre felvettek a Színművészetire, mert már egy éve rendszeresen színpadra állhatok Nyíregyházán. Úgy kerültem ide, hogy a Misi mókust Peller Károly rendezte, akivel az Operettszínházban már dolgoztunk együtt, az ő hívására jöttem. Utána Horváth Illés művészeti vezetőtől nagyon jó lehetőségeket kaptam, játszottam a Kapj el, ha tudszban, beugrottam a Ma este megbukunk és a Maszmók az indiánok között előadásokba és nyáron a Spamalotba. De akkor már megvoltak a szerződtetési tárgyalások, így sajnos lecsúsztam a társulati tagságról, de később (az isteni közbenjárásnak köszönhetően) sikerült ez is. Az előző évadban darabra szerződtettetek, majd a nyári Spamalotra, azután felhívtak, tudnék státuszt kapni. Nagyon nagy örömmel mondtam igent!

Milyen hatások, élmények értek a Móricz Zsigmond Színházban?
Nagyon tetszett, hogy itt élet, igazi társulat van. Budapesten jellemző, hogy szinte mindenki több színházban is fellép, ezért ott nincs annyira összekovácsolódva a csapat. Nyíregyházán pedig aki társulati tag, az csak itt van, együtt, szeretetben - noha az is érződött, hogy megválogatja a csapat, kit fogad be és kit nem. Azért kellett kis idő ehhez.

De akit befogad, azt nagyon.
Igen, valóban, akkor bármi lehet… Az a szeretet, mikor már a csapat része vagy, semmi mással nem fogható. Itt nagyon nyitott mindenki. Ráadásul remek előadások vannak, s ahogyan már említettem, semmivel sem ér kevesebbet a nyíregyházi, mint a fővárosi színházak. Kifejezetten jó dolog olyan helyen lenni, ahol emberileg és szakmailag is jól érzed magad! Bárhová mentem az országban – kicsi az ország és a szakma is – nem lehet összefutni olyanokkal, akik ne lennének jó véleménnyel a színházunkról, az itt dolgozókról, s ez hatalmas büszkeséggel tölt el.

Jól sejtem, hogy szakmailag sokkal többet tanulsz itt a színháznál, mintha egyetemre járnál?
Úgy gondolom, sokkal többet. Még úgy is, hogy természetesen a Broadway Stúdióban az oktatás közben is csinálunk darabokat, de az mégsem olyan, mint az igazi színházban. Itt van (külön) rendező, koreográfus, zenei vezető, és persze a kollégák, akik nem velem egyidősek, hanem különböző korosztályhoz tartoznak. Itt mindenki meg tudja mutatni magát a korának, alkatának megfelelő szerepekben – és mindenféle műfajban! –, ami teljesen más, mint amikor velem egykorú osztálytársam játszik nagymamát vagy bárkit.

Szerepálmod?
Sokat gondolkoztam rajta… Talán azt mondanám, hogy nagyon érdekes karakternek találom Antigonét. Lehet azért is, mert a drámai oldalam háttérbe van szorítva. Mi színpadra állítottuk az Operettszínházban, enyém volt a címszerep. Jól esett olyan oldalamat megmutatni, amire nem számítottak tőlem, mert általában naiva szerepeket kapok és játszom. Ez valami egészen más, vágyom is rá.

Ha választhatnál, akkor a drámákból tennéd?
Jó olyan szerepeket megformálni, amelyek kicsit elütnek tőlem.

Eddigi kiemelkedően kedvenc szerepeid, előadásaid?
Sok Szép Ernő darab részese voltam, nagyon szeretem az Lila ákác című regényét. A Kabaré vizsgánk zenés, drámai és komplex volt. Nagy élmény a Szépséget játszani, a nyíregyházi előadás nem a nagyon édeskés változat, hanem egy kicsit komolyabb, felnőttek számára is befogadható, valamit tanítani akaró mese lett, ott van benne a dráma is. Csehov Sirályában Nyina szerepét is szerettem, mert más, mint a kis skatulyám.

No és Babóca, a katicalány! A kis tükörképem! Csodálatos négy hét volt, augusztus elsején kezdtük a próbafolyamatot. Akkor dolgoztam itt először a Bárány Frigyes Stúdióban, zárt közösség voltunk, és csak játszottunk, játszottunk… A rendező, Blaskó Borbála bízott bennünk, teret engedett elképzeléseinknek. Az egész annyira könnyed volt, gyorsan eltelt, mindenki a nyáron magába szedett energiákkal dolgozott. Nagyon szeretjük (a gyerekek is), még ha borzasztóan fárasztó is két előadást eljátszani egymás után... Már több bérletszünetes előadásunk is volt, eddig összesen huszonhatszor adtuk elő, ami soknak számít. Az elején folyamatosan dupláztunk.

Babócaként a Bogyó és Babóca c. előadás

A Tündér és Pulcsinella a Pinokkióban?
Gondoltam, hogy én leszek a kék tündér, mert Peller Károly, a rendező úgy gondolta, ugyan ki lenne más? Szerettük a Pinokkiót, nagyon érdekes előadás lett, különleges stílusban játszottunk. A jelmezek eltértek attól, amit a gyerekek várhattak. Igazából a második sorozatban éreztünk rá teljesen arra, miként kell úgy játszani, hogy a gyerekek nagyon szeressék. Most már kifejezetten aktívak, együtt élnek az előadással.

Mesék után bohózat következett, a Bolha a fülbe.
Úgy érzem, nagy munkát jelentett. Azon túl, hogy három felvonásos, bennem volt az a kicsit furcsa érzés, hogy bár sokszereplős, de több régi társulati tag színésznőnek kisebb szerepe van, mint nekünk, fiataloknak. Az én koromban, diploma nélkül, kevés tapasztalattal rendesen fel kell kötnöm a nadrágot egy ilyen, talán tőlem valamivel idősebb, tapasztaltabb színésznőnek való szerepben. De már belejöttem, elfogadtam, mert úgy tűnik, a nézők szeretnek, nevetnek, értik a poénokat. Az is izgatottsággal, hogy ne mondjam, félelemmel töltött el, hogy prózai előadás, amelyben nekem előtte nem sokszor volt részem.

A Bolha a fülbe előadásban Szabó Nikolettel és Horváth Viktorral

Megdolgoztatott?
Stresszes volt. Mészáros Tibornak, a rendezőnek konkrét elgondolásai voltak a szerepről, másképp képzelt el benne, mint amilyen én vagyok. Én amolyan „doktor szöszis” figuraként képzeltem. Ez a nő, Lucienne Homenides de Histangua annyira nem én vagyok! Persze éppen ez a kihívás benne. Kolléganőmmel, Szabó Nikolettel imádjuk a csajoskodást, azt a világot, amiben a színpadon élünk. Ebben az előadásban a „spanyolos” elem a kedvencem, kifejezetten élvezetes tud lenni a beszédmód, a nyelvezet, a veszekedés, a gesztusok. A nézők is nagyon szeretik ezt a vígjátékot.

Féltékeny típus vagy?
Nagyon nem! Általában azt szoktam mondani, hogy aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik, illetve ha valaki menni akar, el kell engedni. Annyi munkám van magammal is, nem fér bele, hogy még valaki mást is kontrolláljak.

Mennyire vagy stresszes? Az önbizalomhiány, izgalom milyen hatással van a munkádra?
Talán stresszes és kishitű vagyok olykor, inkább ez jellemez, mint a kirázom kisujjból gondolkodás. Izgalom nem szokott bennem lenni, de az önbizalomhiány erős elemi részem. Ennek ellenére próbálok egészségesen és bátran hozzáállni, igyekszem legjobb tudásom szerint végezni a munkámat. Ha valamit nem jól csinálok – megbízom a munkatársakban, a rendezőkben –, úgyis szólnak.

Bizonyos szintű önbizalom azért szükséges a színészi pályán. Persze az újságíróin is…
Amikor a Ma este megbukunk előadásba beugróként kerültem be, Horváth Illés úgy fogalmazott: milyen jó, hogy bátor vagyok. Akkor éreztem rá, hogy muszáj bátornak lenni. De nyilván nekem is voltak rossz tapasztalataim rendezőkkel, tanárokkal, akik nem olyan stílusban fogalmazták meg kritikájukat, hogy számomra működőképes legyen, inkább a megalázás szintjén történt. Emiatt is óvatosabb vagyok, kitapogatom, kivel mit lehet, mit nem, és ki hogyan viszonyul hozzám.

Valóban nem mindegy, ki a rendező és a szereplőtárs – mondják többen is.
Én Halasi Dánielért vagyok oda eben az évadomban, most dolgoztunk először együtt A Szépség és a Szörnyetegben, de remélem, nem utoljára…

A Szépség a Szörnyetegben Gulácsi Tamással

Most próbáljátok a Nők az idegösszeomlás szélén musical verzióját. Milyennek látod?
Haladunk. Nagyon nehéz darab, és mint a címe is mutatja, nőkkel a főbb szerepekben. Különböző típusú hölgyek vagyunk. Nagyon érdekes, hogy a Krúdy Kamarában állítjuk színpadra, élő zenekarral, forgószínpaddal, érdekes díszletekkel és jelmezekkel. Mindenkinek megvan a saját színe, az enyém a sárga (mint a Bolhában), úgy látszik, üldöz ez a szín. Nagyon jó érzés kikiabálni magunkból mindenféle problémát. Széles Zitának, Nikinek és nekem is jó jeleneteink vannak, és olyan dalaink, amelyekben a szívét, lelkét ki tudja tenni az ember. Talán az a szerep(ek) nehézsége, hogy jól megtaláljuk azt a pontot, hogy ne hisztérikaként lássanak bennünket a nézők a színpadon, hanem humorosan hisztisekként. Ugyanakkor zeneileg sem könnyű, a dalok ritmikája borzasztóan nehéz, becsapós tud lenni, óriási hangterjedelmű énekszámok vannak benne, ez megdolgoztat. Mindegyik remek, különleges dal, igazi sláger, feldobják az előadást. Mivel a kamarában vagyunk, nem lehet elbújni, mert mindenhonnan, minden játékunk jól látszik, muszáj, hogy patent legyen az alakításunk. Mi vagyunk a tánckar, mi vokálozunk, mi adjuk a játék hátterét is, ezért szinte mindig a színen vagyunk. A szövegkönyv is nagyon jó, humoros.

Az Anconai szerelmesek lesz az évad utolsó bemutatója. Várod?
Nem ismerem a darabot, mindössze egy dalt belőle. Most még nagyon benne vagyok a Nők az összeomlás szélén próbafolyamatában, így nem foglalkoztam vele. De bizonyára velünk is kedvelni fogják a nézők.

Mit csinálsz – az amúgy meglehetősen kevés – szabad idődben?
Nagyon sok minden van, amivel nem tudok foglalkozni, pedig szeretnék. A Kodolányi János Egyetemre járok, pedagógiát és kulturális közösségszervezést tanulok, mert stúdiós koromban úgy gondoltam, legyen valamilyen másféle szakmám és diplomám. Nagyon szeretek tanulni, ezért is jelentkeztem, a pedagógia mindig érdekelt. Folyamatos dilemmám volt: hogy tanító néni legyek-e, vagy színésznő. Anyukám azt mondta, hogy majd nevelem a saját gyerekemet, higgyem el, az is elég lesz nekem. Amúgy pedig gyerekeknek szóló előadások részese vagyok, a színháznevelési program keretében is eljutok hozzájuk, úgyhogy nem maradnak ki az életemből. A színház mellett az egyetem is sok időt elvesz, kikapcsolódásként vászonképeket szoktam festeni, ezt nagyon szeretem.

Fejből, vagy azt fested, amit látsz?
Fejből, vannak inspirációim. Óriási élmény, kikapcsol, megnyugtat, s erre nagy szükségem van. Gyerekként a hegedülés nyugtatott meg, most a festés. Van egy törpe nyuszim, Pipacs, és halaim is. Ezekkel kevesebb gond van, a kutyatartás sokkal nagyobb felelősséggel jár. Mindemellett gyakran utazom el a családtagjaimhoz, nagyon összetartunk!

Mennyire vagy tervező, előrelátó típus?
Sose az történik, amit szeretnék.

Hol tartasz majd öt év múlva, mint színész és mint nő?
Öt év múlva már szeretnék kisbabát, utána visszajönni, dolgozni. Meglátjuk, merre sodor az élet. Nagyon szeretek itt lenni, nem is tervezem, hogy elköltözöm, de sosem lehet tudni, ez a lehetőség is hirtelen jött. Talán sokkal jobban tudok örülni, ha nem tervezek előre. Az viszont biztos, hogy ebben az országban leszek, nem húz el a szívem.

Nem vágysz arra, hogy sorozatokba szerepelj?
Nem! Engem nem vonz a forgatás, a színpad érdekel.

Most hogyan érzed magad a bőrödben?
Jól, mert tavasz van, süt a nap, de fáradtan. A mostani kicsit egymásba folyik a következő évaddal, sok a munka, s itt az egyetem is. Amúgy jól érzem magam.

Mindig ilyen mosolygós vagy?
Igen.

Tudsz, dühös, haragos lenni?
Igen, de csak egyszer sért vagy bánt meg valaki. De ez nagyon ritkán fordul elő, sok minden kell ahhoz, hogy vége legyen a barátságnak. Isten igazából dühösnek lenni, mérgelődni fölöslegesnek érzésnek, dolognak tartom.

Fotók: A Móricz Zsigmond Színház archívumából