Kult
Don Juan és a Hét tenger meséje
2024. May 04.
Szerencsére a Móricz Zsigmond Színház idei évada is erősnek nevezhető, hiszen mesék és vígjátékok mellett olyan kiemelkedő előadásokat láthattunk, mint a Don Juan, Az öreg hölgy látogatása, a Családi játszmák, a Macskajáték és az Életrevalók, és egy igazi különlegességet, a Variációk egy rablásra címűt.

Mindehhez nyilvánvalóan köze van Sediánszky Nórának, a színházunk művészeti tanácsadójának, aki, mint már megszoktuk, dramaturgként (Don Juan) és rendezőként (Hét tenger meséje) is megmutatkozik. Kováts Dénes interjúja.

A Don Juan témakörből írtad a szakdolgozatodat. A te ötleted volt, hogy bemutassátok Nyíregyházán a színdarabot?
Valóban, a Don Juan kétszer is szakdolgozati témám volt, egyszer még olaszul, az egyetemen, egyszer pedig magyarul, a színművészetin, az ötlet azonban, hogy itt és most előadás szülessen belőle, minden kétséget kizáróan Horváth Illés művészeti vezetőé. Az biztos, hogy nagyon örültem, amikor felvetette, hogy csináljunk Moliére Don Juanja alapján előadást, mert valóban szívemnek kedves téma ez. Hosszas előkészítő folyamat volt, sokat olvastunk mindketten, sokat beszélgettünk, míg végül elkészült a jelenlegi előadás szövegkönyve.

Illés úgy fogalmazott: „Szerettem volna, hogy alaposan kidolgozott, átélhető története legyen a figurának, megérthessük motivációit, személyisége alakulását, fejlődését, illetőleg torzulását is. Igyekeztem Moliére Don Juanját kicsit rétegzettebbé, lelki értelemben gazdagabbá tenni.” A címszereplő Nagyidai Gergő és a másik főszereplő, Tóth Károly pedig azt mondta: a Don Juan nyíregyházi előadása igazi, klasszikus színház.
Valóban, szerintem is az.

Már túl vagytok néhány előadáson, mit tapasztaltál? Szabó Nikolett például nehéz, de nagyon kedvelt szerepei közé sorolta Donna Elvirát, és azt érzi, még mindig érik az alakítása, egyre jobban közelebb kerül Elvirához, egyre inkább át tudja élni a sorsát.
Nehéz dolga van Nikinek, mert két, egymástól meglehetősen távol eső jelenetben kell egy teljes női sorsot megmutatnia úgy, hogy közben nagyon szélsőséges érzelmeket kell közvetítenie. Az elején egy szélsőséges idegállapotban lévő nő lép színre, aki élete legnagyobb krízisét éli át, később pedig ennek szöges ellentéte jelenik meg a színpadon.

Nem minden nap van alkalma egy színházi alkotónak ilyen minőségű munkában részt vennie, mint a Don Juan, azt hiszem, az elmúlt évadok egyik legfontosabb előadása született meg. Ez az előadás számomra azt a színházeszményt testesíti meg, amikor egy igazi, valóban időtálló klasszikust úgy sikerül színpadra állítani, hogy eközben a legjobb értelemben vett, ún. shakespeare-i népszínházat hozunk létre. A bemutató után még kb. három előadást láttam, kétszer is diák közönséggel. Nagy örömet okozott, hogy a diákok is mentek a történettel, szerették, beszéltek róla a szünetben, odafigyeltek. Persze, ez nincs mindig, minden alkalommal így, de az arányok mindenképpen jók, és ez nagyon fontos. Ha egy kissé szokatlanabb úton indulunk el, óhatatlanok az elkedvetlenítő élmények is, összességében azonban nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, nagyon sokféle közönségtől. Ez az előadás szinte mindenkinek mond valamit; hallottam például olyan nézőről - teljesen más közegből jött, kamionsofőr – aki azért jött el, mert ismerőse dolgozik a színházban, ezért kíváncsi lett, megnézte, és nagyon bejött neki, amit látott, pedig nem rendelkezett előzetes ismeretekkel az anyagról. Azt gondolom, az igazi színház pontosan ilyen, minden társadalmi réteget meg tud érinteni; meggyőződésem, hogy intenzív, általános tetszést arató sikert nem csak vígjátékkal lehetséges elérni. A Don Juannak ugyan vannak vígjátéki elemei, de ez a színmű ennél nyilvánvalóan sokkal árnyaltabb, sokkal több komponenssel. Szerintem egy érett, ütős, érzéki színházat sikerült mindannyiunk energiájával és Illés átgondolt, erős vezetésével színpadra állítani, és ebben természetesen megkerülhetetlen a címszereplő, Nagyidai Gergő. A címszereplő mindig kulcskérdés, de Don Juan, a nagy hódító, a karizmatikus, a nagyszabású formátum esetében különösen az. Gergő és Tóth Károly összjátéka egészen kivételes, ez tipikusan az az eset lenne, amikor két egyenrangú, legjobb férfialakítást díjaznak egy elképzelt, ideális szemlén. Azt gondolom, érdemes évadonként bevállalni egy-egy ilyen előadást, mert a közönség is meghálálja, és a társulat, a mi munkánk fejlődése szempontjából is fontos. Valahogy a régiek sokkal jobban tudták ezt a világot egységben szemlélni, és azt is, hogy mindenkinek mindenből érdemes adni (persze, a maga igénye szerint), most szinte mindenben osztódunk, szakosodunk, részleteiben szemléljük a dolgokat, és így sokkal kevésbé értjük is őket. Valódi rálátást mindig csak átfogó közelítés, az ismeretek összessége ad. Nem kell persze mindenkinek ugyanakkora szeletet vennie a tortából, de fontos, hogy mindenki előtt ott legyen egy tányér. Abban a kulturális és műveltségi helyzetben, amely most úgy általában jellemző a nyugati világra, nagyon vékonyka jégen helyezkedik el a kulturális értékek reprezentációja. Így a mi munkánk különösen felértékelődik.


Don Juan: (balról) Tóth Károly, Szabó Nikolett, Nagyidai Gergő

Magam is azt éreztem, hogy nagyon szereti a közönség, vevő rá. Olykor a fergeteges humora – amely felvillan számos jelenetben, mozzanatba, grimaszban és mozdulatban – fogja meg a nézőt, s teszi kerekké a történetet, máskor a mély drámák ütnek gyomron bennünket. A végső jelenet pedig egyszerre döbbenetes és lélekemelő…
Nagyon érdekes, ahogy a különböző szövegek jelen vannak, bujócskáznak, kezet adnak egymásnak a darabban. Van, amire azt hiszik, hogy abszolút kortárs, és mi írtuk, pedig egy az egyben Moliére. Ilyen pl. a képmutatás-monológ az ötödik felvonásában. Természetesen mi is hozzátettük a magunk gondolatait, érzéseit, igyekeztük még tovább gazdagítani az anyagot. A végső jelenet megtalálása és kialakítása Illés érdeme, így kapott még egy, szerintem sokkal izgalmasabb dimenziót a történet.

Gergő így fogalmazott a vele készült interjúban: Illés és Nóra nagyon jól összerakták a szöveget a különböző forrásokból – mindemellett végtelenül kitoltak a színésszel, akinek a szájába adták, mert a mondatok logikai sorrendje olyan bonyolulttá vált, hogy nagy erőfeszítésbe telik megtanulása.
Talán, ha nem így alakul a próbafolyamat, azaz Gergőnek nem három hete van a szöveg elsajátítására és emellett kell megformálnia ezt a bonyolult, intenzív jellemet, akkor kevésbé lett volna nehéz és hálátlan a feladata. Számára az jelentett minden bizonnyal hatalmas terhet, hogy – a szokásostól eltérően – egyszerre kellett végeznie a két feladatot: megtanulni egy szokatlanabb stílusban fogalmazó, nehéz szöveget, és csupán még a szöveg elején tartva, belülről már formálni, magasabb szintre építeni a karaktert. Ha a teljes próbafolyamat a rendelkezésére áll, akkor feltehetően nyugodtabb ritmusban, kevésbé megterhelően tudott volna készülni. Én is többször szövegeztem vele a próbák előtt vagy után, s azt láttam: pokoli érzés lehet, hogy amikor már tisztában van vele, hogy mit akar, tudja a jellemet, a karaktert, azt, hogy mit kér a rendező és ennek nyomán mit kell megformálnia, eközben (önhibáján kívül) a szöveg még nem áll rendelkezésére. Számomra is szörnyű volt, hiába ültem ott vele, csak nagyon kevéssé tudtam segíteni. De megoldotta, méghozzá fényesen!

Valóban, hiszen mindez abszolút nem látszik a végeredményen, tényleg két zseniális színészt láttunk Gergő és Tóth Károly személyében a Don Juanban. Különleges előadás volt, fel sem tűnt, hogy két és háromnegyed órás. A hosszú monológokat is meg tudtátok úgy alkotni különböző megoldásokkal, hogy ne legyenen unalmasak.
Ez szintén Illés érdeme, ő nagyon ért hozzá, mit kíván a színházi dinamika. Ezt nemcsak a Don Juan kapcsán, vagy a dramaturgként, nézőként kísért előadásai alapján mondom, legutóbb rendezőként is „belekóstoltam”; amikor beült a Hét tenger meséje egyik összpróbájára, nagyon helyesen felhívta a figyelmemet a szükséges dinamikák, tempóváltások fontosságára, ami szükséges ahhoz, hogy hatást érjen el egy előadás. Visszatérve a Don Juanhoz, tény, hogy ma nem az ilyen szövegekhez, szofisztikált gondolatokhoz vannak szokva az emberek, nem ez jön a televízióból, a különböző internetes tartalmakból. Ahhoz, hogy ne unják el, valóban olyan vágások kellenek, olyan amplitúdók, olyan színpadi megvalósítás, amelyek révén nem fáradnak el a nézők. Illés nagyon pontosan rakta le a hangsúlyokat, megteremtette annak a színpadi lehetőségét, hogy bonyolultabb gondolatokat is meg lehessen fogalmazni.

Sediánszky Nóra

A Don Juan arra is bizonyíték – akárcsak Az öreg hölgy látogatása –, hogy egy látványos és hatásos előadáshoz nem feltétlenül kellenek giga díszletek, egyszerűbb eszközökkel, némi technikai rásegítésekkel is teljesen el tudjuk képzelni a történet hátterét, körítését. Ez olyan előadás, amit többször is szívesen megnézek.
Ezzel magam is így vagyok. Amikor szeretek egy előadást, amelyben dolgoztam, fontos a számomra, igyekszem sokszor megnézni, mert kíváncsi vagyok, hol tart, mindemellett jólesik nézővé válik, átadni magam a történetnek. Iszonyú jó érzés visszanézni a Don Juant, látni a kollégáim remek teljesítményét, hallgatni a zenéjét (zeneszerző: Zságer-Varga Ákos). Minden előadásnak önálló élete van, saját ökonómiája, fejlődésíve, szinte élő, lélegző lénnyé válik. Nagyon izgalmas követni.

Néhány nappal a harmadik nyíregyházi meserendezésed bemutatója előtt beszélgetünk. Stílusában egészen más, mint a korábbiak, mindemellett nemcsak rendezted, a szövegét is te írtad.
Éppen csak nem játszom benne...

Mit jelent számodra a Hét tenger meséje?
Ha nagy szavakat akarnék mondani: jelen pillanatban mindent. Az első meserendezésem 2018 őszén A kis hableány volt, azután jött a Fából faragott királyfi, és most a Hét tenger. Számomra valamiképpen az elindulás, az úton levés és a megérkezés trilógiája ez a három mese, mindhárom erősen gyökerezik a gyermek- és fiatalkoromban. Alapvetően az óvodáskorúaknak készült, de én örülök, ha minden korosztály talál benne valami neki szólót. Tartalmában és gondolatában mind a három mesét kissé a célkorosztály „fölé” lőttem, mert hiszek benne, hogy lehet fölfelé lépegetni az „égi lajtorján”, és a többszintes játéknak is van helye, egészen kicsiknek is. A Fából faragott királyfi után nagy élmény jelentett egy pedagógus hölgy levele, aki azt írta: az elmúlt 15 évben ez volt a legkedvesebb óvodás meséje, nagyon sokat adott neki is, a csoportjának is. Őszintén szólva, ez kissé merésszé is tett, és a Hét tenger meséjében kicsivel még tovább mentem, bár a főpróbahét elején volt pár nap, amikor ezzel kapcsolatban el is fogott a kétség, nem lett-e túl „felnőtt” az anyag. Az előadás első negyven perce ugyan klasszikus mese, az utolsó 7-8 perc azonban valóban kitágítja kicsit az értelmezési tartományt. Szerencsére eddig nagyon jók a visszajelzések, lelkesen jönnek velünk a kicsik – persze ehhez olyan érzékeny, melegszívű játszótársak is kellenek, mint Tary Patricia, Tar Dániel vagy Vámosi-Belme Judit.


Hét tenger meséje: Tary Patricia és Tar Dániel

Ilyenkor nagy izgalom van benned, bejön-e ez az ötleted, vagy pedig bízol magadban, hogy sikerülnie kell?
Valamennyire természetesen bíznom kell magamban – anélkül nem is sikerülhetne egy rendezés – mindenekfölött pedig bízom a színészeimben. A színészválasztás iszonyúan fontos, különösen egy olyan „szerzői rendezőnek”, mint én. És mindig adódik valami újszerű élmény. Érdekes volt, ahogy a legelső gyerekközönségnél elvált például a „kisfiúi” befogadás meg a kislányok megközelítése. Az első 30-35 percben – ez az igazán kalandos rész – a kisfiúk nagyon éltek, kommentáltak, lelkesedtek, egyértelműen Tar Dani volt a hősük, mondta is egy kisfiú, ha nagy lesz, Dani akar lenni. Majd jött az utolsó 8-9 perc, ami voltaképpen a szerelemé, na, az volt a kislányok ideje. Tary Patricia szépsége, bája, finom rezdülései magával ragadták őket, láttam, ahogy szorítanak érte és a boldog befejezésért. Számomra nagyon sokat jelent ez a mese, most nyilván ez a legkedvesebb a rendezéseim közül. De talán valóban érettebb is lettem, mire eljutottam idáig… Nagyon-nagyon jó próbafolyamat volt, valóságos szeretetburok, minden munka- és alkotótársamnak köszönettel tartozom, Nyitrai László zenéi nélkül ez a mese egyszerűen nem lenne az, ami – arról pedig ezúttal is megbizonyosodtam, hogy Tar Dániel generációja egyik legjobb, legsokoldalúbb színésze, aki kitűnően ért a gyerekek nyelvén. Ritka jó közös munka volt, tele voltunk bizalommal egymás iránt, és remélem, ez visszatükröződik az előadásokban is.

Nagyon dicsérted az alkotótársaidat.
Méltán, mert elképesztően jó csapatom volt, mindenki nagyon sok munkát, energiát fektetett abba, hogy ez összejöjjön. A varrodát dicséri, hogy szinte már a második héten jelmezben tudtunk próbálni, pedig mindig sok a dolguk; Boldizsár Zsolt, akivel együtt álmodtuk meg a díszletet, még húsvéthétfőn is bejött, magánszorgalomból, hogy az utolsó tíz napban gyakorlatilag teljes díszletben próbálhassak, ami azért volt fontos, mert nem volt túl sok próbaidőnk. Tary Patricia a második héten szinte teljes szövegtudással próbált, a harmadikon betegen is dolgozott, egyetlen próbánk nem maradt el miatta. Tar Dani ezerfelé szakadva is folyton azt kereste, mivel tud még izgalmasabb lenni a szerep, a játék; nem beszélve Vámosi-Belme Juditról, aki koreográfusként hol a színpad széléről, hol három kisebb, de nagyon fontos szerepben – csodálatos mozgása teszi élővé a Griffmadarat vagy a Viráglányt – pedig bent, a többiekkel dolgozott teljes odaadással. Mindenki szinte megindítóan hitt ebben a dologban, és ez persze persze nagy felelősséget is rakott rám. Nemcsak magamért szeretném, hogy sikeres legyen a munkánk, (bár nyilván önmagam miatt is), hanem mert remélem, valamennyi munkatársam visszakapja a befektetett energiát, igazi öröme lesz az előadásban. Azt hiszem, ők is élvezik, hogy ez a mese igazi átjárást jelent a korosztályok között. Nagyon szeretném, ha Patricia, Dani és Juci mindig örömteli visszajelzést kapnának, igazi energiatöbbletet, amikor játsszák ezt az előadást. Az én munkámnak ez ad értelmet, jogosultságot – és persze az, ha igényes színházzal, szórakozással gazdagíthatjuk a kicsiket. Kosztolányival együtt vallom, hogy gyerekeknek csak a legjobbat, a legnemesebbet szabad adni. Weöres Sándor pedig azt mondja, nincs gyermekirodalom, csak irodalom van, tehát bátran, előre! Lehet, hogy a kisgyerek nem mindig a szavak szintjén értelmezi a látottakat, de az érzelmi intelligenciája, az észlelése tűpontos, ebben biztos vagyok. Dani, Patricia és Juci valódi érzéseket, gondolatokat közvetítenek, pontos, odaadó, érzékeny játékkal. És persze az élmény egészéhez hozzátartoznak Vereckei Rita jelmezei, Nyitrai László atmoszférateremtő zenéje, Hugyecz Vivien, aki a szó legnemesebb értelmében a rendező munkatársa volt. A hangosító Gebei Tamás is hihetetlen lelkesen hozta az ötleteket az utolsó percig, hogy még jobb legyen az előadás, ahogy Hollandi Róbert hozzáértően segített megtalálni a megfelelő fényeket. És persze a kellékesek, Antal Andrea, Andrásdi Tibor, az öltöztetők, fodrászok… Mindenkinek hálás vagyok, ahogy az is nagyon fontos, hogy Kirják Róbert igazgató és Illés lehetővé tették számomra, hogy a választott emberekkel dolgozhassam, követhessem az álmaimat, ezért is hálával tartozom.


Hét tenger meséje: Vámosi-Belme Judit és Tar Dániel

Ezek szerint ez egy rendkívül kellemes csapatmunka volt?
Olyannyira, hogy nekem – legalábbis belül – biztos el fog törni a mécses a bemutató után, mert valami nagyon szívmelengetőt engedek el; de ez a dolgok rendje. Nagyon szerencsés vagyok, hogy kompakt módon összejött ez az álomszerű, közös alkotómunka; és most persze fáj, hogy nem tarthat örökké.

Kívánom, hogy játsszátok majd sokat…
Gondolom, főleg óvodásoknak fogjuk, de reménykedem benne, hogy nagyobbakhoz, akár felnőttekhez is eljut, hiszen mindegyik korosztály megtalálhatja benne a maga történetét. A kicsik a csodás elemeket, a látványt, a kalandot, a nagyobbak a felnövésre jellemző problémákat, és persze a szerelem kérdéskörét, ami elkísér minket, amíg csak élünk.

A név: Carmenhez hasonlót mikor rendezel Nyíregyházán?
Hát, erre most így hirtelen nem tudnék válaszolni; egyelőre nagyon sokféle elfoglaltságom van (persze, az ötlet is sok a fejemben), és persze ez nem csak rajtam múlik. Nagyon szeretem a Bárány Frigyes Stúdiót, az biztos, hogy a legszívesebben megint itt csinálnék valamit, hozzám amúgy is az intim terek, a kamara jellegű produkciók illenek leginkább. A sors valóban úgy hozta, hogy a Carmen volt itt az első (és eddig utolsó) felnőtt rendezésem, majd jöttek a mesék. Az első meserendezés Robi (Kirják Róbert igazgató) ötlete volt, majd ennek sikere után fölajánlotta a következő lehetőséget is, ebből lett a Fából faragott királyfi. A Hét tenger meséjét pedig már én kértem, szerettem volna befejezni azt, ami egyre inkább egy trilógia képét öltötte a fejemben.

Amikor elkezdek egy általam rendezett előadáson gondolkodni, ezt mindig egy vagy több színész hívja elő belőlem, akkor is, ha a téma már régen foglalkoztat. Most, ahogy így számba veszem, mindegyik nyíregyházi rendezésem nagyon erősen kötődött valakihez. A név: Carmen egyértelműen Kosik Anitáé volt, A kis hableányt akkor és ott Schmidt Sári hívta életre bennem, azt pedig a Jó estét, nyár óta tudtam, hogy szeretnék ebben a formában is dolgozni Danival, a társának pedig csakis Titit, vagyis Patriciát tudtam elképzelni. A rendezést különösen azért szeretem, mert egész más élmény így együtt dolgozni színészekkel, sokkal közvetlenebb és intenzívebb, mint dramaturgként. Remélem, lesz még erre is lehetőségem a jövőben.

A név: Carmen: Kosik Anita

Miként tudsz ennyi mindennel foglalkozni? Dramaturg és rendező vagy, könyveket írsz, doktori iskolába jársz, rádióműsort vezetsz… Bírod?
Az élet minden terén „magánzó” vagyok, nincs saját családom (sajnos, persze, de így alakult), ezért én azt az időt, energiát is a munkának, az alkotásnak – no és persze az utazásoknak, szabadidős csavargásoknak – tudom szentelni, amit más a családjára fordít. Ez egy igazi „szabad madár” létforma, annak minden jó és kevésbé jó oldalával, de az élet mindig ilyen: mindennek megvannak az örömteli oldalai, és persze az ára is. Nekem a folytonosan önművelő, az alkotómunkát középpontba helyező, mozgékony és sokat pörgő, a realitást nem mindig figyelembe vevő életforma jutott, ami jórészt apai örökség is, és amit persze nagyon szeretek. Huszonöt év intenzív munka és utazás áll mögöttem (szinte folyamatosan jöttem-mentem, olvastam, tanultam, dolgoztam); anyukám néha „kulturális vigécnek” szokott csúfolni. Az biztos, hogy nagyon keveset alszom, ahogy az is, hogy soha nem tudnék teljesen lemondani a színházról. Eközben nagyon jól esett három éve visszaülni az iskolapadba, újra könyvtárba járni, nemzetközi konferenciákra kijutni; azt is megtanulni, hogyan kell angolul vagy olaszul előadni. Megbizonyosodtam róla, hogy az elméleti és a gyakorlati részre is szükség van az életemben, csak azt kell megoldanom, mégis, hogy jusson mindkettőre idő, hiszen teljes embert kívánnak. Viszont nagyon szeretem a kihívásokat, azok éltetnek, és végső soron abból élhetek, ami a szenvedélyem.

Sok sikert kívánok, mindegyik területen!

Fotók: A Móricz Zsigmond Színház archívumából

Steel ManufacturingPályázat Európa Kft.Digitas Kft.Derula 05.28.Agroforte GrainMizse-PlastMetall KraftNektárplastMAPEI 05.20.Borda Gépipari Kft.Polgári BankDPMG Zrt.RollspedVC 999 05.28.Magyar Kukorica Klub banner - törölhetőCharlie HűtőGB TradeBerek-VízAgro NatúrtápHotel Hunor - törölhetőMáté-MetálTitan ContainersDamisol Kft.Med-Plast3commSamu GazdaboltSzilágyi HűtőErforg-Aim
PRINT LAPOK