Kult
Könyvajánló: Mindenünk a színház
2021. October 02.
Közeleg a karácsony, így a mostani az ajándékkeresés időszaka is. Színházrajongók számára ajánljuk a Móricz Zsigmond Színházat bemutató kötetet, melyből az intézmény éppúgy megismerhető, mint a színművészek.

Gerliczki András irodalomtörténész recenziójával ajánljuk szíves figyelmükbe a Kováts Dénes által írt és szerkesztett, Mindenünk a színház című kötetet.

Mindenünk a színház. Mindenünk, amihez embernek köze van az eszméléstől az elmúlásig, az örömtől a bánatig, a fájdalomtól a gyönyörűségig. Az igazi színházrajongó lelkes ragaszkodása közelít a gyermekéhez: ott lenni, ahol az élet „sűrűsödik”, átélni újra és újra ugyanazt az élményt, önmagunk világban való intenzív jelenlétét.

A színház – mondják joggal az esztéták – összművészet. Írók, irányítók, szervezők, játszó művészek, segítő személyek összjátéka az alkotás felől. Életünk megtörtént vagy megtörténhető helyzetei a témák felől. Szokás az előadást ünnepnek tartani, s valóban ünnepként működik, hiszen az a két, két és fél óra kiemel a hétköznapok átlagosságából, kivételessé tesz, felröpít olyan magaslatokra, ahonnan többet látni önmagamból és többet a másikból. Az ünnep megerősít, tudatosít, elmélyít egy már eleve létezőt: emberi önmagunkat. A művészet, így a színház is, ugyanerre vállalkozik, de teljes lényünket megérintve, szellemünket és érzékeinket teljesen átjárva. A színház kezdetei a mítikus ősidőkbe nyúlnak vissza. Dionüszosz-ünnepként is több volt már egyszerű közösségi eseménynél. A metszés után könnyező venyige, az első szőlőrügyek, a gyermek- majd felnőttenyérnyi levelek, a támaszt kutató kacsok, a színesedő bogyókban cukorrá érő nedvek, a kipréselt must mézessége, a felhörpintett borban a testet-lelket megtüzesítő nap heve mind az önmaga erejét, szépségét, munkáját ünneplő emberi közösség táncos-énekes kavargásában koncentrálódik művészetté. A mai színház szelídebb formában ugyan, de sokat őriz ebből az ősi mindenség-élményből.

Kováts Dénes könyve úgy foglalkozik a színházzal, hogy annak lehető legtágasabb keretét, közegét fogja át. A szerző virtuális kirándulásra hív könyvének bevezető szavaival. „Bátran állíthatjuk, hogy Nyíregyháza kulturális negyedévé vált a Benczúr tér és a Bessenyei tér alkotta városmag, amely a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolától a Vasvári Pál Gimnáziumig tart. A városközpont ezen részén várja a látogatókat a Móricz Zsigmond Színház, a színháztörténeti múzeumot is magában foglaló Szindbád, a várostörténeti kiállításnak is helyet adó Kállay-kúria, a Rózsakert Szabadtéri Színpad, a 2019-ben az év múzeuma díjat elnyert Jósa András Múzeum, valamint a Színészház földszintjén a Művész Stúdió.”

Az olvasót megszólító polgármesteri, színházigazgatói és szerzői köszöntés után a bevezető fejezet következik A teátrum címmel. Árnyalt áttekintést kapunk a történelmi kezdetektől a jelenkor megvalósult fejlesztéseinek bemutatásáig. Gondosan válogatott, színes fotóanyag teszi elevenné a színház és környékének közösségi tereit, s a tárgyi környezet bemutatása szervesen fonódik össze az adott helyszínekhez kapcsolódó emlékezetes produkciók felidézésével. A szimbolikussá vált színházi események közül külön említést érdemel a nyitány, Vörösmarty varázslatos-poétikus darabja, a Csongor és Tünde 1981. október tizenhetedikéről.

A klasszikus játszóhelyek mellett szerves része a színház tevékenységének a közönséggel való intenzív kapcsolattartás is. Ennek talán legfontosabb terepe a – fizikai állapotában és funkcióiban is felújított – Bencs Villa. Kováts Dénes újságíró-műsorvezetőként, moderátorként maga is meghatározó szerepet vállal az itteni kulturális programok létrehozásában. Emberközelbe hozza művészvendégeit, kérdéseivel közelebb vezet mind az alkotók személyiségéhez, művészi hitvallásához, mind a produkciók kulisszatitkaihoz, a színházcsinálás gépezetének mélyebb megismeréséhez. A teátrum újraélhető útirajz a színház visszatérő vendégeinek, a színház meghosszabbításainak szerteágazó rendszerét láttatja. Olyan utakat, melyeket egy-egy erőteljes színházi élmény előtt és után mindannyian bejárunk. Egy jó előadás napokig, hetekig él még a függöny legördülése után. Az utóhatás, a modern katarzis pezsdítő érzés, a látottak megbeszélésére, átgondolására késztet. Hacsak lehetséges, jó ilyenkor a frissen befogadott élményt feldolgozandó-ápolandó beülni valahová. A könyv valódi és szavakból formált képei hozzásegítenek ahhoz, hogy a színpadon történtek szertehullámzását ezerféle irányban nyomon kövessük.

Vezérfonalak címmel a színház küldetését, arculatát, művészi programját, napi működését leginkább meghatározó személyiségek megszólalásai következnek. A beszélgetésekben a szerző – nem csak itt, hanem a könyv egészében – arra törekszik, hogy ne csak gondolatok, vélemények életre hívója legyen, hanem portré mélységű személyiségrajzot, alkotásokra fókuszáló pályaképet is kapjon az olvasó.

Kirják Róbert igazgató az, aki a színház bonyolult gépezetét életben tartja, műsorrendjét a legszélesebb nézői elvárásokhoz igazítja. Az öt nagyszínpadi bemutató sorrendjéről, összetételéről a következőket nyilatkozza: „Az első előadás könnyedebb: zenés vagy vígjáték. A második mélyebb, elgondolkodtatóbb típusú színdarab. A harmadik szintén zenés vagy vígjáték, a negyedik kísérletezőbb jellegű, komolyabb hangvételű produkció, míg az ötödik ismét egy könnyedebb színdarab. Évadonként annyi a változás, hogy az egyikben két zenés és egy vígjáték alkotja a repertoárt, a következőben két vígjáték és egy zenés a kínálat.” A direktor bevallása szerint tudatosan törekszik arra, hogy a színház művészei tehetségükhöz méltó feladatokat kapjanak, s a háttérszemélyzettel együtt egy összehangolt, igazi közösségként létező társulatot alkossanak. A műsorterv összeállítása, az új évadok tervezése országos összehasonlításban is páratlanul átgondolt, tudatosan és időben tervezett folyamat. A beszélgetésből kiderül az is, hogy bár az igazgatónak is vannak – színpadon megvalósult – személyes preferenciái (mint például a felhőtlen és derűs kikapcsolódást ígérő Balfácánt vacsorára, a klasszikus Úri muri, vagy a filmes adaptációból is ismert dinamikusan modern Főfőnök), a darab- és színészválasztás mindig körültekintő egyeztetések eredménye. Örömteli tény, hogy Nyíregyházán nagyon sok fiatal művész kap nívós feladatokat, hiszen ez is a vezetői koncepció része.  Régi és tudatosan ápolt hagyomány az is, hogy élvonalbeli rendezők állítanak színpadra klasszikus és modern darabokat egyaránt, s közülük többen rendszeresen visszatérnek városunkba.

Horváth Illés a színház művészeti vezetője. Színészi szerepben legutóbb – és nyilatkozata szerint egyelőre utoljára – a Don Carlos-ban láthatta a nyíregyházi közönség, rendezőként a Macbeth-előadás sikerét tudhatta magáénak. Művészeti vezetőként arra törekszik, hogy a helyi művészek mellett – ha csak lehetséges – vendégművészek is fellépjenek színpadunkon. „Egy új ember inspirálja a kollégáit. A társulati tagoknak is jót tesz, ha új játszótársakat ismerhetnek meg, új munkamódszerekkel találkozhatnak. Az új impulzusok hatnak rájuk, fejlesztik őket.” – fogalmaz Horváth Illés. Legfontosabb vezetői feladatának azt tartja, hogy kiválasza a darabokat, életre segítse az előadásokat. A színház legnagyobb varázsának azt tartja, hogy a kipattanó gondolattól a kész előadásig ívelő folyamatban működésbe lendül a színház gépezete, s a darab - olykor száznál is több ember összehangolt munkájának eredményeként - eleven és átélhető történetté változik a nézőközönség előtt.

Sediánszky Nóra a színház művészeti tanácsadója. Diplomáját tekintve színházdramaturg és esztéta, de szívesebben vallja magát egyszerűen színházi embernek. Klasszikus vezetői szerepkör helyett feladatát inkább abban látja, hogy együtt gondolkodjon a művészekkel, hogy fenntartsa a színházról és színházért folytatott párbeszédet. „Nyíregyháza az utolsó olyan bástyák egyike, ahol ott lehet maradni a büfében, ahol együtt lehet lenni, ahol még beszélgetni és gondolkozni lehet a színházról. Nagyon fontos az alkotások szellemi minősége szempontjából is, hogy egy színháznak igazi közösségi élete legyen.” – fogalmaz Sediánszky Nóra. Művészeti tanácsadóként a színházi csapatmunka összehangolását, ösztönzését tartja feladatának, s ebben meghatározónak a kölcsönös figyelmet, az egymástól való tanulást, a művészek és a háttérszemélyzet egymásra utalt és egymásra figyelő munkáját. Különleges színházi élményt jelentett Sediánszky Nóra rendezőként való bemutatkozása. A név: Carmen a rendező vallomása szerint tudatosan törekedett a szűk térben, már-már filmes típusú játékmóddal megvalósított közelképekre, a karaktereket egyfajta puritán emberi drámában mutatva meg. Egy kicsit gyakorlati demonstrációja is ez a produkció annak, amit Sediánszky Nóra művészeti tanácsadóként gondol a színházról: az élő dolgok varázsa, a másik intenzív, tapintható jelenléte, az itt és most jelenideje.

A kötet törzse a színészekkel készült huszonöt beszélgetés. Huszonöt mélyinterjú, ha pontosabban fogalmazunk. Mindegyikre lehetetlen reflektálni egy recenzió keretein belül,  érzéseik, gondolataik, művészi teljesítményük elismerése mégis megkívánja, hogy nevüket itt hiánytalanul felsoroljuk: Dézsi Darinka, Fridrik Noémi, Gulácsi Tamás, Gyuris Tibor, Horváth László Attila, Horváth Margit, Horváth Réka, Horváth Viktor, Illyés Ákos, István István, Jenei Judit, Kosik Anita, Kónya Merlin Renáta, Kuthy Patrícia, Munkácsi Anita, Nagyidai Gergő, Nyomtató Enikő, Pregitzer Fruzsina, Puskás Tivadar, Rák Zoltán, Szabó Márta, Széles Zita, Tóth Károly, Tóth Zolka, Urmai Gábor. Huszonöt önmagában is sokfelé ágazó életút, huszonöt emberi arc, huszonöt elkötelezett művészsors.

Kováts Dénes könyve útikalauz, színházi kézikönyv abban az értelemben is, hogy egy-egy előadás után jólesik fellapozni, és magunk elé vetíteni azt a színészportrét, azt a művészi értékrendet és gondolkodást, mely az éppen látott darab szereplője mögött ott van, de amit az előadás jelenében csak áttételesen érzékelhetünk. A kérdező arra törekszik, hogy a pályakezdés, a személyiségformálódás, a művészi karrier kulcsfontosságú csomópontjait megragadja. Visszatérő szakasza a beszélgetéseknek a színház, a színészi küldetés mibenlétére irányuló kérdések sora. A válaszok személyesek, őszinték és az alkotó életformába vetett hitről tanúskodnak. „Borzasztóan kell figyelni, vigyázni egymásra, érzékeny emberek a színészek. Kiadjuk az életünket, ahogy én most neked.” – olvashatjuk Puskás Tivadartól. Amit mondott, minden itt nyilatkozó színész személyiségére igaz. Sokan fogalmaznak úgy, hogy a színészet odaadás, kitárulkozás, de mindig tudatosan kézben tartott, kívülről és belülről egyszerre alakított játék. Csak így érhető el – ahogy Szabó Márta fogalmaz -, hogy a színház a nézőt „kizökkenti a hétköznapokból, olyan új élményekkel, gondolatokkal gazdagítja, amikről beszél, emlékezik rájuk, magyarán nem marad hatás nélkül, nem úgy megy el, mint ahogyan érkezett. Minden előadás más, de ez nemcsak tőlünk, hanem a nézőktől is függ, hiszen a közönség is mindig változik, a nézőtérnek estéről estére eltérő a rezgése, kisugárzása. Oda-vissza hatunk egymásra.”

A színházi előadás akár a színész, akár a néző felől közelítjük, átélés-újraélés. A klasszikus arisztotelészi megfogalmazásban mimészisz, vagyis teremtő utánzása önmagunknak, a cselekvő embernek. Mindez pedig – ahogy a Poétika fogalmaz – a felismerés, a ráismerés érdekében történik. A jó színház megajándékoz ezzel a felismeréssel: „hiszen ez én vagyok!” Fridrik Noémi a következőket mondja erről az interjúban: „Szerintem a színház mint műfaj azáltal, hogy szinte testközelbe engedi magához a nézőt, egy adott problémát vagy szituációt a sajátjaként tud megmutatni. Egy-egy színdarab mondanivalója, témája, hasznos és fontos lehet a közönség számára, terápiaként szolgálhat. Így a színház kitűnő fórum arra, hogy a látogató adott esetben ne egy pszichológusnál üljön, vagy ne a televízió által kreált művilágot lássa, hanem az általunk megszemélyesített hús-vér emberek bőrébe bújva élje át újra a helyzeteket.”

A színész-interjúk az élő beszélgetések hatását keltik. Bárki szólal is meg Kováts Dénessel szemközt, hiteles gondolatokat, a diskurzus jelenében születő reflexiókat közöl. Az olvasó persze titkokra kíváncsi, szeretne bepillantani nagy alakítások „hátsó szobájába”, belesni az alkotók műhelyébe. A nyilatkozókat olvasva viszont mintha csillapodna ez a fajta gyermeki vágyunk, helyette sokkal mélyebb közvetlenséggel rajzolódik ki a színészi mesterség „hétköznapi ars poeticája”. Amit Horváth László Attila közöl erről, az vélhetően minden színészi alakítás előtörténetére igaz: „Először ösztönösen, majd egyre tudatosabban kialakítok magamban egy képet arról, akit játszani fogok. Keresem a mozgatórugóit, mit és miért csinál. Ha ez megvan, akkor a hogyan már magától jön. Mivel én szólaltatom meg, ő nem egy teljesen elképzelt figura, nem tőlem független ember, mert a színpadon velem történik mindaz, ami vele, így, amit ő érez és cselekszik, azt érzem és teszem én is. De ehhez meg kell fejtenem a miérteket.”

Színház és város szervesen összetartozik. Igazolja ezt a könyv felépítése is az „anyaépület” homlokzatával köszöntő borítótól a köszöntő szavak után a színházi negyed, a teátrum és vonzáskörzete bemutatásán, a művészi vezetők és színművész alkotók interjúin át egészen a teljes munkatársi gárda bemutatásáig, sőt záró aktusként helyet kapnak a nézők confesszionális nyilatkozatai is Nyíregyháza mindannyiunk által szeretett játszóhelyéről.

Nézőként is joggal érezhetjük úgy, hogy a Móricz Zsigmond Színház nekünk nyíregyháziaknak közös szellemi otthonunk. Ahogy Pregitzer Fruzsina vallomása ezt a kölcsönös kötődést fogalmazza meg: „Nyíregyházán tapasztaltam meg, milyen az, amikor az utcán, a postán, a piacon megállítanak az emberek, s beszélgetnem kell velük, mert kíváncsiak rám, mert én az ő színészük vagyok. Az életem felét itt töltöttem. Itt találkoztam először igazi érintésekkel a közönség részéről. A színészi tudatosságom itt, ezekben az években alakult ki: az, hogy mit jelent színésznek lenni, s mit jelent valójában aszínház, a közönség. Itt tanultam meg, hogyan épül föl a dialógus, az a kölcsönösségi viszony, melynek során adok valamit, amiből a nézők valamennyit visszasugároznak rám. Nyíregyháza immár az első számú otthonom.”

Kováts Dénes értő és elkötelezett könyve ezt a mindannyiunk által otthonnak megélt várost mutatja meg annak szűkebb tartományában, a színház világában körbetekintve. Mert hiszen a város, vagy annak a színház által besugárzott közvetlen környezete emberi kapcsolatok, szavakból és gesztusokból szőtt közös élmények, alkotó munkából fakadó értékek erős szövedéke.

A recenzió elsőként a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle hasábjain jelent meg.

A keménytáblás, 280 oldalas, színes fényképekkel illusztrált exkluzív kötet a Móricz Zsigmond Színház kiadásában, a Feliciter Kiadó gondozásában jelent meg, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) és az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő támogatásával, „A magyar előadó-művészet megőrzése” program keretében.

A Mindenünk a színház c. kötet megvásárolható a Móricz Zsigmond Színház Szervező- és Jegyirodájában (4400 Nyíregyháza, Színház u. 2., nyitva hétfőtől péntekig 9-17 óráig, telefon: +36-42-507-006, +36-30-303-2875, +36-20-233-2926, e-mail: szervezes@moriczszinhaz.hu) és a Bencs Villában (4400 Nyíregyháza, Sóstói út 54., nyitva hétfő és csütörtök kivételével minden nap: 10-17 óráig), telefon: +36-20-461-4551, e-mail: info@bencsvilla.hu).

 

GyümölcsgépMagyar Kukorica Klub banner - törölhetőVC 999 05.02.Atukavíz2Agroforte GrainSzamos AblakAtukavíz1 05.01.-igIvóvíz6Horváth és HuszárCincilla2Szalkai és TársaAgro NatúrtápCincillaSzilágyi HűtőFormula GPHajdú László diófa banner - törölhetőGordius Solution tenderOrbán KályhaCharlie HűtőMagyar Pékség Kft.Atukavíz3Hotel Hunor - törölhetőPályázat Európa Kft.DerulaFórum Plussz Kft,Agrologica 04.17.DPMG Zrt.Máté Metál 04.17.
PRINT LAPOK