A Jászai Mari-díjas színésszel budai albérletének télikertjében Oláh-Koppány Andrea beszélgetett színházról, szakmáról és a Nyugati nyaralás örömeiről.
O-K-A.: Neked személy szerint mit jelent a megújulás, mi jelentene kihívást?
M.M.: Általánosságban elmondható, hogy van a darab, a szerep, van a rendező és a vele való viszony. Ha a rendező úgy néz rád, úgy kezd el instruálni, olyasmit kér tőled, amiről látja, hogy benned van, de még nem hoztad felszínre, az egy érdekes helyzet, amikor elkezdi kipiszkálni. A fent említett három dolog keveréke adja ki, hogy mennyire izgalmas művészileg egy munka. Fontos a partnerség, ilyen értelemben szerencsés vagyok, mert sokszor csináltam színházat olyanokkal, akik kiváló kollégák. Az jelentene kihívást, ha egy olyan csapatban, olyan partnerekkel, olyan szerepeket és olyan rendezővel játszani, ahol minden együtt áll.
…
A Covid alatt kiderült, hogy szabadúszóként a színházi munkákra nem nagyon lehet számítani. Azóta is nehezen, leginkább egyáltalán nem tud visszaállni a színházi működés abba a régi kerékvágásba, ami 2020 előtt volt. Aztán itt van a rezsi probléma: a Weöres Sándor Színházról konkrétan tudom, hogy másfél hónapra bezár. Más színházakban például művészi fények nélkül, ún. munka fényben folynak az előadások addig is, hogy spóroljanak. Kiszámíthatatlannak érzem a színházat, persze a film vagy a televíziózás sem kiszámíthatóbb, de amikor van, mégiscsak több pénzt lehet vele keresni, amit ha az ember félre tesz, talán jobban tud kalkulálni a mostani nehéz időkben. A döntésemben mégsem ez volt a fő szempont, sokkal inkább művészi, ember okai voltak. Az elmúlt 15 évben, úgy érzem, folyamatosan csúszott le a színházi körülmények minősége. Nyilván mindig kevés a pénz – most már persze ordítóan és látványosan –, színházat csinálni viszont költséges műfaj. Fontos, hogy milyen szakemberek vesznek körül minket, mert lehet, hogy a színész még mindig nem megy el jegypénztárosnak, de ilyen árak és fizetések mellett egyszer csak bizony a díszítők, a hangosítók, a világosítók kénytelenek pályát váltani.
Szakemberhiány keletkezett a színházakban, miközben előadás alatt nagyon is fontos, hogy egy fény vagy a zene milyen ritmusban jön be, vagy hogy a díszítők jól szereljék össze a színpadot és a díszletet. Kicsit meguntam ezeket az infrastrukturális nehézségeket. 2003-ban diplomáztam, előtte ugye a főiskola, lassan 20 éve, évi 3-4 bemutatóval számolhatok. Egyik próbáról mentem a másikra, művészileg egy darabig éreztem a fejlődést, de mostanában inkább azt, hogy nem tudok megújulni, ismétlem és unom magam a színpadon. Utólag egyik szerepemet sem bánom, de úgy döntöttem mostantól jobban megválogatom, miben játszom, és évente maximum egy bemutatót vállalok.
Mi a helyzet a mozivásznon?
A filmszínészet egy másik helyzet, de ott is azt érzékelem, hogy bizonyos rendezők szívesebben alkalmaznak akár nagy szerepekre nem hivatásos színészt, sőt sok esetben teljesen tapasztalatlan civilt, mert azt gondolják, hitelesebb és természetesebb lesz, mint egy profi. Bizonyos helyzetekben ez igaz lehet, de azt gondolom, hogy ha egy forgatáson többször kell felvenni ugyanazt a jelenetet, akkor az már színészi feladat, mert rövid időn belül meg kell ismételned valamit, ami onnantól már nem spontán, mert ugye meg kell ismételned, és ahhoz meg igenis kell egyfajta szakmai tudás, hogy hogyan tüntess fel valamit spontánnak, amit többedszerre egyáltalán nem spontán csinálsz. Ez a szakmánk lényege (akár színpadon, akár filmen), hogy aki nézi, elhiggye, ott, abban a pillanatban jutott eszembe egy gondolat és azért szólalok meg, miközben pontosan tudom aznap fél hétkor, hogy én azt a mondatot fél nyolckor el fogom mondani.
A teljes cikk itt olvasható: https://www.noklapja.hu/aktualis/2022/10/25/helyzetjelentes-szerintem-a-tehetseg-pusztan-egy-helyzeti-energia-egy-lehetoseg-interju-meszaros-mateval/
