A biogáz nem attól térül meg, hogy a technológia működik, hanem attól, hogy illeszkedik-e az adott gazdasághoz. A döntő kérdés az alapanyag, az energiafelhasználás és a méret egyensúlya.

Állattartó telepeken a trágya, növénytermesztő gazdaságokban a melléktermék, élelmiszeripari kapcsolatoknál pedig a szerves maradékanyag adhatja az alapot. A kulcs a folyamatos és kiszámítható ellátás. Ha az alapanyag csak időszakosan vagy bizonytalan mennyiségben áll rendelkezésre, a beruházás kockázata gyorsan nő.

A szakmai tapasztalatok szerint a mezőgazdasági üzemeknél sok esetben a 300–500 kilowattos mérettartomány lehet életképes. Ez már érdemi energiatermelést jelenthet, de az alapanyagigény és a beruházási lépték még kezelhetőbb marad, mint a nagy ipari rendszereknél.

A megtérülést erősen befolyásolja, hogy a megtermelt energiát mire használja a gazdaság. A saját villamosenergia- vagy hőigény kiváltása gyakran biztosabb előnyt jelent, mint a hálózati értékesítésre épített modell. Különösen ott lehet előnye, ahol az állattartás, szárítás, hűtés vagy feldolgozás folyamatos energiafogyasztást jelent.

A biogázüzem nemcsak energiatermelő egység. A fermentáció után visszamaradó anyag megfelelő kezelés mellett tápanyagforrásként visszakerülhet a földekre. Ez javíthatja a tápanyagkörforgást, de csak akkor, ha a kijuttatás, a tárolás és a talajigény is része az üzemi tervnek.

Magyarországon több biogázüzem működik, de a korábbi tapasztalatok vegyesek. A stabil projektek mögött általában valós alapanyag-bázis, saját energiaigény és reális méretezés áll. Ahol ezek közül valamelyik hiányzik, ott a technológia önmagában nem oldja meg a gazdaságosságot.

A biogáz ezért nem általános recept, hanem üzemi számítás kérdése. Aki beruházásban gondolkodik, annak nem a tartály méretével, hanem a napi alapanyaggal, az energiafelhasználással és a hosszú távú üzemeltetési költségekkel kell kezdenie.