A dzsungel könyvével kezd, melyben ezúttal nem Balút játssza, mint 24 évvel ezelőtt, hanem Csilt, a keselyűt. Fregattkapitány lesz a Ne most, drágám! vígjátékban, Lőrinc barát szerepét kapta meg a Rómeó és Júliában. Újra láthatjuk majd A padlás detektívjeként és Churchillként A király beszédében. Kováts Dénes interjúja.

Hogyan telt a nyarad?
Tulajdonképpen pihentem, de mégis inkább azt mondanám, hogy munkával telt. Igaz, nem filmforgatással vagy színházzal, hanem fizikai munkával, ami egy ideig jól esik, de azután fárasztóvá válik. Nyáron megszületett a második unokám, aki már három hónapos, a nagyobbik két és fél éves elmúlt. Ő most abban a korban van, amikor mindent le kell keríteni és zárni előle, egyre feljebb tenni a biztonsági- és a kioldó zárakat. Emellett a házon és a ház körül is mindig akad tennivaló. Gyakorlatilag nem volt olyan nap, hogy valamit ne kellett volna csinálni, leszámítva, amikor (kis túlzással) 60 fok volt, mert akkor megpróbáltam én is az árnyékba húzódni.

Az unokák és szüleik veletek laknak?
Abszolút együtt lakunk. Régen úgy mondták, kétgenerációs ház a miénk. Amikor húsz éve megvettük a feleségemmel, rögtön kibontottuk a fő válaszfalat, mondván, úgyis csak ketten leszünk. De a sors nem így intézte, a házban ismét két generáció él.

Így igazán közel van a két unoka.
A nagyobbik már jön, megy, rendezkedik, pakol, borít. Így gyakorlatilag mégsem két-, hanem egygenerációs a ház, mert minden az ő igényeit szolgálja, minden helyiség tele traktorral, markolóval, kukásautóval, csúszdával, ugrálóval, mászókával, hintával... Nálunk nincs olyan, hogy hálószoba, nappali vagy konyha, mert ő mindenütt jelen van. Sőt, mivel megérkezett a testvére, fektetők, ülőke és más „kellékek” is a lakás részei lettek. Valamilyen szinten kényelmes is, mert nem kell azon gondolkodni, miért nincs rend. Az a rend, ami a gyereknek jó, amilyen körülmények között jól érzi magát. Öröm számomra, hogy kétunokás nagyapa vagyok!

A király beszédéről még a premier előtt azt mondtad: „A próbák alatt kialakult véleményem szerint – már most borítékolhatom – fogják szeretni a nézők, annyira bájosan és nagyon jól vannak megírva a jelenetek.” Jó néhány előadás után mi a tapasztalatod?
Abszolút bejött a jóslatom, valóban nagyon szeretik a nézők. Érdekes módon nemcsak a felnőttek, hanem az ifjúsági közönség is. Ebből látszik, ha egy előadást őszintén játszunk, akkor teljesen mindegy, ki nézi, gyerek vagy felnőtt. Ha egy előadás őszinte gondolatokat, őszinte érzelmeket közvetít, akkor nem számít a közönség összetétele, az a lényeg, milyen a produkció.

Tényleg mindig óriási sikerrel játsszuk.

A király beszédében, mint Churchill, Gulácsi Tamással

Valószínűleg az október 24-iki bérletszünetes előadásra is megtelik a nézőtér. Szereted a szereped?
Nagyon. De nem azért, mert Churchillt alakítom benne, hanem a helyzetek, a jelenetek miatt. Minden megy magától, nem kell belemagyarázni semmit, érti a közönség. Jó játszani.

Finoman, szépen, diszkréten, nem szájbarágósan jönnek át a politikai cselszövések.
Valóban. Szerintem az a helyes út, ha nem akarjuk direkt módon a nézők arcába, sőt, inkább fejébe beletolni, mit kellene gondolniuk. Ezt nem szeretem, távol áll tőlem. Viszont ha őszintén, egyszerűen, minden erőszak, minden felesleges plusz igyekezet nélkül alkotjuk meg az előadást, a közönség úgy is megérti, szeretni fogja, elhiszi.

A padlásban ugyanúgy játszottál sok évvel ezelőtt, mint A dzsungel könyvében, de ezúttal mindkettőben más-más szerepet osztottak rád. Lámpás helyett detektívként hogyan érezted magad?
Így utólag már azt mondom, hogy jól. Nem minden próbaidőszak, s nem minden előadás megszületése egyforma. Ha nagyon hosszú a vajúdás, az egy kicsit megterheli az embert. A mostani A padlás próbafolyamata közben, főleg az elején voltak vajúdós érzéseim. De ahogy kikerült a szülőszobából, s elkezdtük játszani, és a közönség átvette az „uralmat”, onnantól kezdve elkezdett élni a dolog. Ezt a családi musicalt iszonyatosan szeretik úgy a felnőttek, mint a gyerekek, annak ellenére, hogy ugyanazt az előadás látják, nem változtattunk semmin. Ugyanazzal a töltettel játsszuk a gyerekeknek délelőtt vagy délután, miként este 7-től a felnőtt bérletben. Mégis egyformán imádják.

Jól áll neked a detektív szerep...
Én is úgy gondolom.

A dzsungel könyve országszerte ugyanolyan népszerű, sikerdarab, mint A padlás, ez nyilván kihívást is jelent. Te most a keselyű bőrébe bújsz, viszont 2001-ben Balú szerepét kaptad. Két nagyon különböző figura. Milyen volt Balúként, milyen most Csilként?
Nem csak a figura különbözősége miatt más. Az az előadás a szívem egy darabja volt. Nem magam, hanem a nézők, a gyerekek miatt, rengetegszer játszottuk, szerintem közel százszor. Rengeteg jó emlék és érzés kapcsolódik hozzá. Amikor kiderült a mostani szereposztás, de még nem tudtam, ki leszek a darabban, kicsit megijedtem. Régen azt hittem, jó dolog, ha az ember hosszú évek múltán megkapja ugyanazt a kedvelt szerepet. De az évek, évtizedek bebizonyították, hogy nem így van, mert az a siker, az az előadás abban a környezetben, abban a helyzetben, azokkal az alkotótársakkal jött létre, így az ember akaratlanul azt várná, hogy ugyanaz az érzés jöjjön elő – persze nem fog. Én ugyanaz vagyok, de más a partner, a rendező, a közeg.

Van egy jelenet, én Csilként még kint állok a takarásban, előttem megy be Balú. Voltak pillanatok, amikor a teljes skizofrénia állapotába kerültem. Annyira bennem van a régi szöveg, hogy amikor Balú megszólalt a színpadon, nem értettem, mi van, mert nem én vagyok bent, nem én mondom a szöveget – aztán leesett: hiszen nem én vagyok Balú!  Borzasztó érzés volt.

A padlásnál nem fordult elő?
Érdekes módon ott nem. Nem tudom megmondani, miért, pedig A padlásban annak idején én voltam a törpe, aki az elejétől a végéig gyakorlatilag állandóan bent volt, jöttünk-mentünk, rohangáltunk. De talán nem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint Balú.

Detektívként A padlásban

Nincsenek annyira személyes élményeid a Lámpással kapcsolatban?
Lehetséges, hogy ez az oka. Szerettük, a közönség is, sokat játszottunk belőle. De valahogy nem volt hozzá kötődő személyes élmény. Ami A dzsungel könyvét illeti, 2001-ben Apjok Rodica volt a súgónk, az egy év körüli kisfiához bébiszittert kellett fogadnia, amíg dolgozott. A hölgy közel négy éves kislányát, Zsófit be-behozta Rodica próbákra és előadásokra, a kislány nagyon megszerette a darabot, és engem, Balút is. Akkor még nem voltak mobiltelefonok. Egyszer csörgött a vezetékes telefon, a másik oldalon Rodica, aki azt mondta, ne haragudjak, de ott van nála Zsófika, akinek sírógörcse van, nyugtassam már meg, hogy valójában nem haltam meg. Átvettem a telefont, köszöntem: szia Zsófikám, Totya vagyok, Balú. Hosszú csend, aztán szepegve megszólalt: nem haltál meg, Balú? Mondtam, hogy nem, erre megnyugodott, így lehetett véget vetni a perceken át tartó sírógörcsének. Ezekkel az emlékekkel bemenni Csilként, aki egy teljesen más figura, teljesen más karakter, eleinte nem volt könnyű. Azóta persze, a próbák sorozatát követően változott a helyzet. Szeretem Csil szerepét, jó lesz, de néha vannak fura érzéseim.

A 24 évvel ezelőtti A dzsungel könyvét Krámer György rendezte, ő elsősorban koreográfus és táncművész. Nagyon más a két előadás?
Gyurinak ez a darab volt az első rendezése emlékeim szerint, előttünk máshol már egyszer színpadra állította. Jó volt vele dolgozni, nagyon tudta, mit akar, mit szeretne látni a színpadon.  Ha visszagondolok, bár nem felhőtlen, gyönyörűen fölfelé ívelő próbaidőszak volt, de nagyon szép előadás lett.

Maugli történetét senkinek nem kell bemutatni, mindenki tudja, hogy a kisfiút az állatok nevelik, így nem tud nagyon eltérni a mostani előadás a korábbitól, bár a hangsúlyok változnak. A szöveg nem száz százalékosan ugyanaz lesz, hiszen Rák Zoltán, a mostani rendező átemelt bizonyos részeket, elemeket a regényből. Van még bő egy hetünk, minden adott arra, hogy egy nagyon szerethető, sikeres családi előadást hozzunk létre, amit a gyerekek és a felnőttek is értenek, szeretnek. Nagyon bízom benne.

Kihívás vagy teher ország- vagy világszerte népszerű darabban játszani?
Megmondom őszintén: egyik sem. Tavalyelőtt, amikor meghirdették az évad előadásait, és kiderült, hogy a Don Juanban én vagyok a szolga, nagyon sokan jöttek és mondták, mekkora nagy szerep ez, Pesten milyen ismert színészek játszották, akár vetélkedve érte. Azt feleltem, majd meglátjuk. Az az igazság, hogy nem ismertem a történetet, így nem éreztem a súlyát.

Óriási szerep, nagyot alakítottál.
Mikor megvolt az olvasópróba, akkor esett le, s értettem meg, miért mondták.

A fiatalokkal beszélgettem valamelyik nap arról, hogy divat lett mostanában a próbafolyamat előtt megnézni a filmet – ha van ilyen előzménye a darabnak – hogy abban X vagy Y mit alakított. Vissza szoktam kérdezni: ő megnézett engem Kreonként vagy a Tengerenben? Félviccből mondom, de közben komolyan is gondolom. Soha nem néztem meg semmilyen szerep előtt se filmet, se másik színházi előadást, semmit. Egyetlen egy kivételt tettem: amikor kiderült, hogy A dzsungel könyvében én leszek Balú, mert akkor a medvékről kerestem filmeket, természetfilmeket, tanulmányozni a mozgásukat, viselkedésüket...

Csilként A dzsungel könyvében. Fotó: Kazai Béla

Nem A dzsungel könyvét nézted meg, hanem a medvék életét?
Így van, abszolút. Ha nekem el kell játszani egy szomorú vagy egy dühös embert, lehet akár világhírű, nem akarom, hogy úgy nézzek ki, mint ő, vagy az a híresség, aki alakította már az adott szerepet, mert akkor nem az a figura leszek, hanem a színész. Tőlem nagyon távol áll, hogy mást utánozzak, tőle merítsek élményt, hátteret. Ha az ember magából is ki tudja keresni az érzéseket, akkor teljesen felesleges epigonnak lennie. Fiatalabb koromban megtapasztaltam esettanulmányokat az életről – utca, kocsma, stb. – örökéletű figura-tartalékaim vannak ezekről az emberekről. Amikor Szikszai Rémusz a Pacsirtát rendezte, azt mondta az első rendelkező próbán, hogy azt csinálok, amit akarok. Ettől olyan inspirációt éreztem, hogy a próba minden percén ott voltam – ami nem mindig jellemző, ha az adott jelenetben nem veszek részt. Ha az ember magából ki tudja keresni az érzéseket, felesleges mondjuk George Clooneyt másolni!

Érdekes szerep Lőrinc baráté a Rómeó és Júliában.
Valóban, várom is, de semmifajta megfelelni akarás nincs bennem. Az tudom, hogy a rendezőre, Horváth Illésre vakon rábízom az életemet is. Innentől kezdve a bármi megtörténhet. Majd meglátjuk.

Fotók: a Móricz Zsigmond Színház archívumából