A közkedvelt Totya 2021-ben kapta meg a Gobbi Hilda által alapított, a legjobb epizodistáknak járó Aase-díjat; most pedig Nyíregyházán ismerték el művészetét. Kováts Dénes interjúja.
Tíz kiváló jelölt aspirált a három Prima díjra és a két Prima különdíjra. Meglepett az eredmény?
Nagyon. Már az is meglepetésként ért, amikor felhívott Vitkai Éva, hogy én lettem a kategória jelöltje. Az igazi rácsodálkozás pedig akkor történt, amikor megkaptam a meghívót, és megtudtam, kik a jelöltek. Nem akartam hinni a szememnek: a Cantemus kórus, Orendi Mihály és mások - Jézus Úristen, mit keresek én itt ennyi kiválóság között? Rácsodálkozásom fokozódott, amikor a gálán levetítették a jelölteket bemutató kisfilmeket, közöttük például Bíró Lajos szobrászművészről, akinek már régen meg kellett volna kapnia akár a Prima Primissimát, vagy dr. Szép Lajos biológus-ornitológiusról.
Halálosan büszke vagyok, hogy eszébe jutottam a színház vezetésének, s egyáltalán valakiknek, akik jelöltek, mert ez azt jelzi, nem volt hiábavaló az elmúlt negyven, vagy legalábbis az utóbbi pár év. Az esélytelenek nyugalmával ültem ott, de amikor a különdíjnál kihívták díjátadónak Kirják Róbertet, átfutott a fejemen: na nehogy már én… Nagyon örültem! A 40 év alatt ez a második olyan elismerés, amit nem színésztársaimtól kaptam, mint a Móricz-gyűrűt, ami ugyancsak nagyon fontos. Két éve nagy meglepetésemre Aase-díjas lettem, most pedig ez a különdíj! Igazán jó érzés, hogy gondoltak rám, ezek az elismerések megkoronázzák a közönség részéről érkezőket.
Hiába tudtam én, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amilyen lehetőséget kaptam, de ahhoz, hogy az ember megmutassa a tehetségét, megfelelő nagyságú feladatok kellenek. Igaz, olykor magam alatt vágtam a fát… A Kreon után azt gondoltam, jönnek a nagyobb feladatok, de nem így lett. Amikor Kirják Róbert lett az igazgató és Göttinger Pál a főrendező, akkor kezdtem először érezni: mintha úgy bánnának verem, mint egy színésszel – több mint 30 év után. Én a 2019-ben bemutatott Tengerentől számolom igazán színész-létemet. Az Aase-díj kapcsán úgy fogalmaztam: évtizedekig úgy gondoltam, hogy ez a színház kisebb megszakításokkal kutyába se vett, de már úgy látom, nem így van. Jóleső érzéssel töltött el, hogy Horváth Illés művészeti vezető is meglátta bennem azt a színészt, akit lehet terhelni, jó szerepeket kaptam az utóbbi időszakban.
Ezúttal nem a díjat köszönöm igazán, ami persze fontos, hanem a lehetőséget, hogy megkaptam a jó szerepeket például a Váratlan vendégben, a Tengerenben, a Kripliben, a Görbe tükrökben – ezek nélkül talán szóba sem került volna, hogy díjra terjesszenek fel. Köszönet érte, hogy megmutathattam magam, mert akkor lehet valamit letenni az asztalra, ha megfelelő szerepet kap a színész. Egyszer úgy fogalmaztam: a főszereplőnek esténként két és fél órája van, hogy megmutassa szerepe ívét és színészi kvalitásait, az epizodistának pár perc jut arra, hogy felhívja magára a figyelmet. A bizalom nagyon fontos a mi pályánkon is!
Tóth Károly és Szabó Márta a Váratlan vendégben
Több mint négy évtizede vagy tagja színházunknak. Egyenes út vezetett a színpadig?
Finommechanikai műszerésznek tanultam Miskolcon, matematikából és szakmai tárgyakból versenyekre jártam. Egyszer az iskolai folyosón felvettem egy szórólapot a földről, amin a Pécsi Sándor Színpad hirdetett felvételt szerepelni vágyó fiataloknak. Az első adandó alkalommal elmentem a próbára. Ott ragadtam, s úgy döntöttem: színész leszek. A csoportot a Borsod Megyei Állami Építőipari Vállalat tartotta fenn, próbahelyiséget adott, aminek fejében előadásokat tartottunk. Szép László volt a vezetőnk, a miskolci amatőr színjátszás meghatározó alakja.
Attól a pillanattól, hogy jelentkeztem, 180 fokot fordult az érdeklődési köröm és a tanulási kedvem is. Az addig szeretett tantárgyakból – matematika, anyagismeret, szakmai – nemhogy versenyekre nem mentem többet, de a bukás réme fenyegetett, annyira nem érdekeltek már. Versmondó és szép magyar beszéd versenyekre jártam inkább. Így ment ez harmadik-negyedikben, aztán jött az érettségi, a felvételi. Az iskolában nem értették, hogy én, aki matematika versenyen országos helyezést értem el, miért a Színművészetire jelentkeztem. A szüleim, ha nem is repestek az örömtől, tudomásul vették. Az első vagy második rostán kiestem. Kezdett érdekessé válni a dolog: hogyan tovább?
Egy év múltán ismét beadtam jelentkezésemet a Színművészetire, a második rostán kiestem. Megint leültünk az Öreggel. Két lehetőség kínálkozott: bejelentkezem a miskolci színházba, mint csoportos színész, vagy megpróbálok bejutni Nyíregyházára. Még érettségi előtt elindultam egy, a munkásfiataloknak meghirdetett országos vers- és prózamondó versenyen. A tatabányai döntőben másodmagammal aranydiplomát nyertem, aminek fejében egy hetet tölthettem el Leningrádban. Mire hazajöttem, Laci bácsi levelet írt Bozóky Istvánnak, a Móricz Zsigmond Színház alapító igazgatójának. Figyelmébe ajánlott és kérte, hogy hallgasson meg. Miskolcon nagyon nagy társulat működött, sok színésszel. Volt egy olyan érzésem, hogy az egy éve megalakult nyíregyházi közösséghez csatlakozva hosszú és tartalmas kapcsolat alakulhat ki. Több mint négy évtizede tart…
Szerepek sokaságát játszhattad el. Melyek a legemlékezetesebbek?
Az egyik már több mint 30 éves. Nagy szeretettel és élménnyel gondolok a Patikában Pap Ferkére! Érdekes, még a mai napig rám intenek az utcán, hogy „bűrkabát”… 2011-ben mutattuk be az Antigonét, amelyben Kreón szerepét kaptam. Nagyon nehéz munka volt, de imádtam. A próbafolyamata is különleges élményt jelentett – Hargitai Iván rendezte –, ott éreztem meg, hogy másféleképpen, együtt gondolkodva is lehet próbálni. Nem csak arról szólt az instrukció, hol jövünk be és megyünk ki. Ez az előadás bizonyára azért is emlékezetes, mert nem perceket töltöttem a színpadon, hanem végig jelen voltam. Bejöttem, (képletesen) fölhúztam a függönyt, és gyakorlatilag én engedtem le.
Illyés Ákos (balról) Tóth Károly és Horváth László Attila a Tengeren c. előadásban
A Chicagoban a Konferanszié vagy a Don Carlosban a főinkvízitor számomra emlékezetes karakterszerepeid. A Castel Felice Vándora és különösen a Tengeren Ivan Curryje viszont igazi főszerep.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztam Göttinger Pállal, a két, utóbb említett előadást ő rendezte. Paliból hihetetlen – a színpad, a színész és a darab iránti – harmónia árad, nagyon tud navigálni, tisztán, érthetően előre vetíteni a dolgokat. Ő nálam a színházi világbajnok, az első számú rendező számomra. A másik Horváth Illés. Ők bármit mondanak, gondolkodás nélkül megcsinálom, elhiszem mindkettőjüknek, hogy jó, amit akarnak. Úgy érzem, egy hullámhosszon vagyunk az alkotófolyamatok során.
A Tengeren az olvasópróbától kezdve elképesztő összetalálkozása szövegnek, színészeknek és rendezőnek. Olyan szinten kerültünk egy hullámhosszra mindannyian, hogy nem munkának, hanem együtt játszásnak tekintettük az első pillanattól. Nem volt görcs, sem megoldhatatlannak tűnő probléma, inkább élmény, élmény hátán. Amikor megkérdezték tőlem, van-e szerepálmom, rendre azt feleltem: nincs. De ha korábban tudtam volna erről a darabról és szerepről, akkor biztosan a Tengerent mondom.
Ebben az évadban a Családi játszmák, a Don Juan és a Nők az idegösszeomlás szélén című előadásokban láthatunk. A Prima különdíj ad ezekhez plusz motivációt? Eszedbe jut, hogy neked immár duplán jónak kell lenned?
Nem az jut eszembe. Inkább az, ami jobb variáció, hogy az elismerés önbizalmat ad. Én hiába tudom magamról, hogy képes vagyok nagy dolgokra a színpadon, ez nem elég, hiszen úgy is meghalhattam volna, hogy csak otthon éreztem magam iszonyatos tehetségnek, de nem tudtam megmutatni, senki nem vette észre. Éppen ezért nem a megfelelési kényszert érzem, hanem azt mondom magamnak: tessék megcsinálni, meg tudod… A különböző fellépéseken is másnak érzem magam, sokkal egyszerűbb, lazább, közvetlenebb, természetesebb vagyok, mert érezem, hogy az elismerések megbecsülést jelentenek. Ez erőt ad, ott van mögöttem, tol előre: tessék, itt a pálya, csináld. Nem begörcsöl, hanem azt sugallja: itt a pálya, ahol most megmutathatom színészi képességeimet.
Fotók: A Móricz Zsigmond Színház archívumából