A mostani a negyedik évada Nyíregyházán, melyben a tovább játszott előadások mellett négy premierje volt. Láthattuk monodrámában (Z naplója, avagy az Agytakarítás), mesejátékban (A hercegnő és a boldogság), bohózatban (Ne most, drágám!) és Szabó Magda, Az ajtó című regényének színpadi adaptációjában. Kováts Dénes interjúja.

Teljesen otthonra leltél városunkban?
Abszolút.

Jó döntés volt?
Jó.

Örömmel hallom. Talán nem véletlen, hiszen beloptad magad a közönség szívébe, változatos műfajú előadásokban lépsz színpadra, remek szerepeket kapsz. Hogyan értékeled a jelenlegi évadodat?
Az eddigi legjobb, egyértelműen.

Mitől a legjobb?
Sokat dolgozom, és ez jó. Persze ha mondjuk egymást követő három-négy éven át tartana ez a sűrűség, talán túlzottan kimerítene, de most kitelik az erőmből. Ráadásul olyan feladatokat kaptam idén, amelyek változatosak voltak, és így igazán jó kedvvel álltam hozzá: úgy a szerepekhez, mint a rendezőkhöz.

Vegyük sorra! A Z naplója, avagy az Agytakarítás monodrámával kezdem, mert rengeteget játszottad fiataloknak. Szerintem nem könnyű előadás. Egyrészt a szöveg, a mondanivaló is nehéz, másrészt ahhoz képest, hogy jószerével nincs díszleted, mégis rengeteget mozogsz, olykor akrobatikusan, holott mozgáskorlátozott fiatalember bőrébe bújsz. Mi az oka?
Egyrészt ellenpontozni akartuk, hogy egy mozgássérült emberről van szó, másrészt elég unalmas lenne, ha egy tolószékben csinálnám végig. Kifejezett szándék volt ez a megoldás.

Nehéz volt így megvalósítani?
Nem. Igazán jó kihívás volt!

„Z” megformálójaként

Úgy láttam, jól tudtál azonosulni a szereppel és a mondanivalóval.
Amikor Nagy Márkkal, a rendezővel elkezdtünk dolgozni, és felfedett előttem egy számomra ismeretlen világot, ismeretlen problémákkal, igazán fellelkesültem, hogy újra tanulhatok valamit a világról és az emberekről. Ami pedig az előadás vázát illeti, mindig is szerettem a mozgásszínházi feladatokat, úgyhogy minden összepasszolt.

Gyanítom, nem könnyítette meg a dolgodat, hogy elsősorban nem színházi környezetben zajlott az előadás, hanem iskolai tornatermekben és hasonló helyszíneken, amelyek azért nehezítik a befogadást. Mit tapasztaltál?
Valóban igaz, akadtak nehezítő körülmények. A nagy számok törvénye alapján elmondható, hogy voltak kifejezetten hatásos előadások, amelyek célba értek: nagyon tudtak figyelni a gyerekek, s megértették a lényeget. De azért szép számmal előfordultak olyanok is, amikor beültettek vagy 150 hatodikos-hetedikes diákot egy tornaterembe, ahol én, mint színész hiába teszek meg minden tőlem telhetőt, ha a körülmények miatt ez hiábavaló. Olykor még az első sorban sem értették feltétlen azt, amiről beszéltem, mert a körülöttük lévő zaj elnyomta. Az ilyen előadások fájtak a lelkemnek, mert talán azt is kijelenthetem: feleslegesek voltak. Az, hogy több osztályt összeterelnek egy tornaterembe, nem megoldás. Persze az is igen gyakran előfordult, hogy a tornatermi környezet ellenére a 60-70 gyerek csodálkozva, figyelmesen nézte, egyik-másik el is pityeredett. A végén többször odajöttek hozzám kérdezni, beszélgetni, nagyon érdekes felvetésekkel.

Az érdeklődés, a visszajelzés jól jön a színésznek…
Természetesen! Nagyon jókat szoktak utána kérdezni, a tanárok gyakran elmondták: nagyon hiánypótló az, amit csináltunk. Több felkérés kaptunk már iskoláktól, hogy külön megvennék, zártkörű előadás keretében játsszam el nekik. Jó esély van rá, hogy a következő évadban is folytatódik a „Z”, aminek kifejezetten örülök, mert mégiscsak azért csináltuk, hogy a lehető legtöbb diákhoz eljusson, sőt, akár felnőttekhez is.

Jó volna, hiszen elgondolkodtató, impulzív előadás, amelyben a dráma mellett ott a humor is. Mindemellett kiérződik belőle: annak ellenére, hogy nem teljesen egészséges a főszereplő fiú, mégis meglátja az élet szépségeit, az olyan dolgokat, amelyeknek tud örülni.
Így van. Ez az egyik mondanivalója: nagyon kilátástalan helyzetben is képes megtalálni a reményt, és képes olyan motivációt állítani magának, amivel tud boldogan, derűsen létezni mindannak ellenére, ami körülveszi.

Ehhez képest színészként egész más, sőt felüdülés lehet mese részesének lenni. A hercegnő és a boldogság nagyon aranyos történet. Mivel ilyen feladatok rendre megtalálnak, adódik a kérdés: szereted a meséket?
Nagyon szeretek mesékben, s általában is gyerekeknek játszani. Főleg ha ilyen mesékről van szó, mint amit Tóth Zolka kollégámmal (ezúttal mint rendezővel) csináltunk. Ez egy rendkívül szeretetmunka, remek műhelymunka volt, nagyon szeretjük, szerintem ezt Pregitzer Fruzsina, Kiss Eszter Júlia és Tulogdi-Szűcs Botond nevében is mondhatom. Van egy olyan kerete ami – több más meséhez képest – érzelmi szinten is fontos dolgot tanít a gyerekeknek, mindemellett ha bérletszünetben a szülők eljönnek velük, a felnőtteknek is tud olyan üzenetet közvetíteni, ami feladata a színháznak. Nemcsak a Nagyszínpadon vagy a Kamarában, hanem ilyen gyerekelőadásoknál is. A hercegnő és a boldogság ezt nagyon szépen képviseli. Úgyhogy amellett, hogy nagy élvezettel játsszuk, szerintem missziót is betöltünk: tényleg Thália szolgálatában áll az előadás.

Pregitzer Fruzsinával (balról) és Kiss Eszter Júliával A hercegnő és a boldogság c. mesejátékban

A Ne most, drágámban Arnold igazán testhezálló, sláger szerep, melyben Törő Gergely szépen megmutathatja bohózatos énjét. Óriási lehetőségeket nyújt és rengeteg tapsot tud kiváltani.
Így van.

Számodra milyen volt Arnold, ez a kicsit csetlő-botló, de mégis érdekes figura?
Nagyon élveztem vele dolgozni, s kifejezetten szerettem próbálni. Hasonló kaliberű vagy nagyságú szerepet, amelyben igazából nemcsak a szövegmennyiség nagy, de rengeteg dolog jár vele, amelyeket rögzíteni kell, nem sűrűn játszottam még. Vígjátékban nagyon fontos a ritmus, a tempó, a pontosság. Mindemellett – a „Z”-t leszámítva – mostanában nem nagyon találkoztam olyan feladattal, amelyben majdhogynem háromnegyedórán keresztül ki sem jövök a színpadról, és közben mindig van valami figyelemvezetési pont, amit szem előtt kell tartani. Úgyhogy én nagyon élveztem, hogy ebből a szempontból is le vagyok terhelve. Abban az időszakban nagyon sokat játszottam, és újra rá kellett jönnöm arra: nekem jót tesz, ha minél több feladatot kapok, illetve olyanokat, amelyek bizonyos fajta küzdelmet követelnek, hiszen annál jobban tudok az adott feladatra koncentrálni. Egyébként azért is szeretem ezt a szerepet, mert nagy feladatnak tartom.

A színház világában kevéssé jártasak között akadnak, akik azt gondolják: jaj, de jó a színésznek, felmegy a színpadra, bohóckodik egy sort és még meg is tapsolják. De igazából a vígjátéki alakítás nem erről szól, ugye?
Nem, ez nagyon kemény. Igazából az idén az összes szerepem olyan, amelyben úgy istenigazából leizzadok, de a Ne most, drágám! esetében különösen. Az első felvonás után ruhát kell cserélnem, mert az atléta, az ing, a mellény és már a zakó is vizes az első felvonás végére. Hát igen, fizikailag azért eléggé megterhelő. Persze ezt nem panaszként mondom.

Szellemileg is megterhelő lehet egy vígjáték, nem elsősorban a sok szöveg, hanem a ritmus miatt. Mészáros Tibor, a rendező úgy fogalmazott: nem mindegy, mikor nyílnak ki az ajtók és mikor tűnnek el vagy jelennek meg a színen a szereplők, és így tovább. Hiszen ha nem a megfelelő ütemben történik minden, oda a poén.
Így van. De igazából az is fontos, ha megtörténik a baki (előfordul), és kiesünk a ritmusból, az ne zökkentsen ki bennünket, mert jön még sok további jelenet. Ha az ember azon az egy dolgon rágódik, ami lehet, hogy a nézők 95%-ának fel sem tűnik, akkor előfordulhat, hogy rámegy még másik tíz. Ezeken tehát mindig gyorsan túl kell lendülni, és a következőre koncentrálni.

Szerinted miért sikerdarab?
Leginkább a színészi alakításoknak köszönhetően, és a rendezésnek is azért, mert Tibor jól kiszolgálta azokat az igényeket, amelyeket egy vígjáték megkövetel.

Ne most, drágám! Bogdán Viviennel és Gulyás Attilával

Nekem kívülről úgy tűnt, számotokra ez nem elsősorban munka, élvezitek a játékot.
Abszolút így van.

Az ajtó azért más. Két vezérgondolat érdekel. Az egyik, hogy a szereplők közül, akikkel eddig beszéltem, mindenki áradozott Szabó K István rendezőről.
Én sem teszek másként.

A másik: szerintem nagyon szépen megkomponált, látványos és különleges előadást hoztatok létre. Ami annak ellenére is érthető, hogy olykor – főleg annak, aki nem olvasta Szabó Magda regényét – egyes háttér jelenetek, vagy fogalmazzunk úgy: allegóriák, nem biztos, hogy elsőre azonnal érthetőek. Ez azonban nem gátolja a befogadást, így is teljes az előadás hatása. Te miként látod?
Számomra ez a legkiemelkedőbb művészi értékekkel bíró előadás az idei évadomban. Nagyon vártam ezt a munkafolyamatot. Kaposváron több ízben is volt szerencsém Istvánnal dolgozni, hihetetlen jó szakembernek és hihetetlen jó embernek tartom, tehát mind szakmai, mind emberi minőségében nagyszerű együtt alkotni vele. Szerintem nemcsak én nézek fel rá, hanem sokan mások is. Rengeteget lehet tőle tanulni, nagyon felkészült, és a felkészültsége olyan magabiztosságot tud magával hozni, ami hitet ad a körülötte lévő embereknek arra, hogy meg tudják valósítani a kéréseit, menni tudnak azon az úton, amit ő kitalál. Valóban kifejezetten erős képi világgal rendelkezik az előadás, sok színpadi metaforát használ, ezért is volt rendkívül izgalmas a munkafolyamat. Egy vígjáték esetében ha kikapcsol a néző agya öt-tíz percre, ha nem figyel olykor, akkor is nagyon könnyen fel tudja venni a fonalat. Az ajtó esetében pedig kifejezetten jó szerintem, amiről beszéltél, hogy a közönségtől elvár bizonyos tanulást, figyelmet, megkövetel egyfajta nyitottságot. Azt kell mondanom: jó, hogy van ilyen eleme is az évadunknak.

Mit gondolsz, baj, ha nem értek meg minden metaforát, így azt, hogy bizonyos helyzetekben mi történik a háttérben?
Egyáltalán nem. Lehet, nem jó a példa, de egy balett előadás történéseit sokszor nem feltétlen az agyunkkal kell megérteni, elég, ha hat ránk az expresszió, a látvány, a képi világ.

Több, úgymond „kis” szerep is van az előadásban, mint a tiéd. Ehhez képest mégis sokat látunk titeket a színpadon, komplexebbé, látványosabbá teszitek. Olykor több mindenre kell egyszerre figyelnie a nézőnek.
Kifejezett szándéka volt Istvánnak, hogy egy ilyen, görög színház jellegű teret jelenítsen meg, amelyben, mint kar, gyakran vesznek részt azok a szereplők is, akik egyébként nincsenek, nem lennének előtérben. Alapvetően én nem játszottam volna ebben az előadásban, István kért engem erre a szerepre, nagy örömömre szeretett volna velem dolgozni. Nyilván sejtettem, sőt, tudtam, hogy ez a Kutya más lesz, várható volt, hogy lesz egy csavar a dologban, és nem feltétlen négykézláb, kilógó nyelvvel kell loholnom a színpadon. De azt igazából én sem gondoltam, hogy ennyire átgondolt és végig vitt szerepívet fog kitalálni. Nagyon nagy hálával tartozom neki, hogy lehetőségem adódott ilyen típusú feladattal is találkozni. Ez egy igazi feladat és kihívás volt, sok mindenben másképp kellett vele dolgoznom, mint egy „átlagos” szereppel. Az egyetemen Eperjes Károly mesélt nekünk a háttal való színészetről, azaz hogy a közönségnek háttal állva is mennyi mindent el lehet játszani. Úgy fogalmazott: a legjobb színészek akár még a fülük tövével is meg tudnak mutatni bizonyos reakciókat. Még soha nem volt lehetőségem kipróbálni, most igen. Az ajtó nagyon izgalmas munka volt!

Az interjúk során többen emlegetitek a tanulás fontosságát, ami azt is jelenti, hogy igazából azok a jó próbafolyamatok és rendezők, akiktől valami újat tudtok tanulni (és persze a pozitív emberi oldaluk is adott.)
Így van. De nem feltétlen csak a rendezőtől tanulhatunk, hanem nagyon sokszor magától az anyagtól is – nyilván a rendező szűrőjén keresztül. Az dolog, amiről István az előadáson keresztül beszélni akar, olyan, amit a hétköznapokban nem gondolnék végig, de az előadás hatására igen. Tehát én is elgondolkoztam azon, mint értő, intellektuális ember, vajon milyen tulajdonságokkal nem rendelkezem esetleg, amelyek egy kevésbé tanult, vagy kevésbé intellektuális ember számára pedig egészen mindennapi, vagy egyszerű történet elemei lehetnek. Úgyhogy bátran mondhatom: gyakran az anyagtól is sokat tanulunk.

Az ajtóról milyen visszajelzéseid vannak?
Eddig még csak háromszor játszottuk. A kollégáktól úgy hallottam, összességében szereti a közönség. Nyilván a nézőkben is megfogalmazódnak kérdések, akadnak olyan dolgok, amelyek nem feltétlenül világosak, mégis azt mondják: nagyon jó nézni ezt az előadást.

Az ajtóban Pregitzer Fruzsinával

Ezzel én is így voltam, szívesen megnézem újra. Mi áll még előtted ebben az évadban?
Játszom a futó darabokban. Számomra igazából most jön a könnyebb része, eddig végig próbáltam és közben előadásaim voltak, most már csak az előadásokra kell koncentrálnom. Ahogy haladunk előre, egyre kevesebb lesz, úgyhogy jut időm sok mindenre, amikre év közben nem.

Például?
Edzeni, szimulátorozni, főzni, sportolni és ilyen dolgok. Nyáron elmegyünk Nikivel (színművészünk, Szabó Nikolett – a szerk.) Görögországba. Az lesz a nyár központi eseménye.

Számos színész kollégával utazunk együtt, sokan közülük rendszeresen visszajárnak oda, most mi is átesünk a tűzkeresztségen. Június 20-án A padlást játsszuk a Rózsakert Szabadtéri Színpadon, augusztus 7-én a Ne most, drágámmal lépünk ugyanott színpadra. De igazából bízom abban is, hogy a „Z”-vel esetleg eljutunk egyik-másik fesztiválra.

Még nem publikus, de ti már ismeritek a jövő évad előadásait, szerepeit. Első ránézésre a magad szempontjából milyennek látod?
Az eredeti tervekhez képest történt némi változás. Volt egy színdarab, amelyben nagyon szerettem volna játszani, de első körben nem kerültem be. Pár napja tudtam meg, hogy megcserélődik két előadás, így nagy örömömre mégis kaptam benne szerepet. Három bemutatóm lesz, köztük nagyszínpadi, zenés is. Izgatottan várom. Várhatóan ezek mellett továbbjátszott színdarabokban is színpadra lépek.

Fotók: a Móricz Zsigmond Színház archívumából