Újabb érdekes mélyinterjút ajánlunk, most Szemere Katalin tollából, az artisbusiness portálról. Szó esik kultúratámogatásról, bátor, de nem sok követőre találó kiállásról, a színművészek és színházak helyzetéről, jótékonykodásról. Nagy Ervin nemcsak kitűnő színművész, de szókimondó ember is.
A Katona József Színházból való távozásáról mesélte:
„Meguntam, azt hiszem, ennyire egyszerű. Most megint próbálni fogok, de egy másik közegben, a Pesti Színházban egy angol kortárs darabot. Kicsit mocorogni kezdett bennem a vágy, hogy újra játsszak. De éreztem valami kiégést is magamban. Most inkább több szabadidőt szeretnék, más feladatokat. Ha forgatok hatvan-hetven napot, utána élni akarok. Mondjuk három hónapot külföldön tölteni. Mint egy impulzusokra vadászó ember, akinek kell az adrenalin. A színház sok mindenben gátolja az embert, állandó keretek között tart, rabszolgaláncon lógat. És én most letépem a láncaimat, mert azt látom a társaim egy részén is, hogy szépen kiégnek, csak nem veszik észre. Sajnos sokszor úgy érzem, hogy a magyar művésztársadalom belehal ebbe az állandó élet-halál harcba. Persze tisztelek mindenkit, aki így is kitart, de nekem ez már nem volt való. Nem vagyok az a típus, aki mindent beáldoz a művészet oltárán. Ha ez ember egész nyáron forgat, az évadban megállás nélkül játszik, szinkronizál, elmegy mellette az élet, miközben persze mindenki folyamatosan arról papol, hogy mennyire fontos az élet ismerete. Én inkább az életre szavazok.”
Színész létről:
„Minket úgy szocializáltak, hogy akkor jó a színész, ha az idegrendszere szélén táncol, éhes és sebzett. Ez nagy hazugság. A színész meg várja aput, a nagy rendezőt, aki azt csinál vele, amit akar. Én ennél sokkal öntudatosabb és harciasabb vagyok és szeretném, ha előbb-utóbb ez a „nagyművésszel” kapcsolatos felfogás alapjaiban megváltozna.”
Szolgálatról, jótékonykodásról:
„Az első ügy, amiben benne voltam az Unicefhez kötődik. De ami ennél kézzelfoghatóbb: az az ételosztás az ökumenikusokkal. Amikor a sátrukba beesett 200 – kőkemény húgyszagú, félszemű, néha mosolygó, máskor agyonvert – ember, és megetettük őket. Megfordult velem a világ. És onnantól kezdve, elmentem velük más projektekbe is, például fát osztani. A „terepen levés” megfog. Egy színésznek egyébként is – hogy úgy mondjam – élményvadászat, még ha az élmény negatív is. Elraktározom, amit látok, később dolgozom vele, előhívom magamból egy-egy szerepnél. Tapasztalni a legkiszolgáltatottabb néprétegek sorsát – mindig is közel állt a szívemhez valahogy láthatóvá tenni a mélyben élő emberek nehézségeit. Felemelő, ha a hajléktalan, nehéz sorsú embereknek kicsit jobbá tehetem az életét egy-két szelet rántott hússal. Vagy leküldtem a bejárati ajtómat Debrecenbe egy családnak, hogy legyen nekik. Ezekben a kézzel fogható dolgokban hiszek. Amikor hegyes cipőjű államtitkárok dumálnak nekem a roma felzárkóztatásról, akkor tényleg úgy elküldeném őket Szendrő külsőre, hogy „na, öcsém, kezdd el lapátolni a havat gyorsan, meg a gyerekeknek kenjél lekváros kenyeret, mert fogalmad nincs, hogy mi van a végeken”. Az ökumenikusok és Gáncs Kristóf talált meg, és azóta nem létezhet, hogy a gyerekeknek nincs cipőjük, és fociznának, de nincs mivel. És bár nem vagyok milliárdos, ötvenezer forintért bármikor veszek nyolc darab labdát a kölköknek. Ilyenkor az ember közvetlenül megérzi: milyen egész évben mikulásnak lenni, mert boldogok a fiatalok.”
A teljes interjú itt olvasható – érdemes rászánni az időt: https://www.artisbusiness.hu/hu/hireink/egesz-evben-mikulasnak-lenni-759/
