Amerikai fellépésre kellett rövid idő alatt összeállítani egy színdarabot, melyet sikerrel mutattak be decemberben New Yorkban, majd Kirják Róbert igazgató felkérte a művészeti vezetői poszt ellátására. Ez utóbbi jelentős változást hoz Zoltánnak a Móricz Zsigmond Színházban végzett tevékenységeiben. Kováts Dénes interjúja.

Vágjunk a közepébe! Lehullt a napalm bomba: Horváth Illés (kívülről nézve váratlanul) távozott, s te lettél a Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője. Miként?
Véletlenek sorozata, ha van ilyen. Mindig az történik, ha kilép az egyik, jön a másik. Ez most, amellett, hogy nagyon megtisztelő, eléggé erős elvárás is volt, lévén, hogy évad közben vagyunk, talán nem is nagyon adódott más lehetőség. Tehát muszáj beleállni a munkába. Azt is éreztem, ha nem vállalom el, az cserbenhagyás lenne. Horváth Illés ugyanis egy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott, szerintem meg is érdemli. Évről-évre egyre jobb előadásokat állít színpadra, érdeklődés van iránta. Valószínűleg csak idő kérdése volt a távozása, inkább az a váratlan, hogy évad közben hozta így az élet. Most hirtelen még több lett a teendőm, amivel nem is lenne nagy baj, de színészként és rendezőként is megvannak a saját kis dolgaim.

Művészeti tanácsadóból művészeti vezetővé léptél elő, ami sokkal több időt és munkát igényel, minden bizonnyal a színészet rovására.
Igen, teljesen más ez a megbízatás. A művészeti tanácsadói szerepköröm még beintegrálódott a színészi életem mellé, de ebben a helyzetben azt látom, hogy kevésbé lesz lehetőségem színészként a színpadra lépni, mert ezzel nemcsak a saját munkámat hátráltatnám, hanem mindenki másét is. Ha próbálok és játszom a színpadon, akkor nem jut elég idő az új feladatkörömre, amihez sokat kell utazni, színész vizsgákat és előadásokat nézni, és sokat dolgozni a számítógép előtt, továbbá színdarabokat olvasni, nem beszélve a pályázatokról. Mindennap jön valami. Ha pedig az ember a színpadon van, akkor erre nincsen idő. Nem lehet több lovat megülni egy fenékkel – ahogy a mondás is tartja.

Rák Zoltán

A másik oldalról közelítve viszont elmondható, nagyon szépen ível felfelé a karriered. A művészeti tanács tagja, majd művészeti tanácsadó lettél, ami szintén komoly feladat, s mivel művészeti vezetőként is megbízik benned Kirják Róbert igazgató, ez a pozitív megítélésed jele.
Igen, ez egyrészt nagyon hízelgő, másrészt érdekes, hogy soha az életben nem igazán voltak ilyen ambícióim, de valahogy mindig megtaláltak a különböző felkérések. Régebben hívtak Kaposvárra vezető színésznek és művészeti tanácsadónak, de (részben családi okok miatt) visszautasítottam, később itt is megtalált a rendezés, majd a tanácsadói felkérés. Persze nem titkolom, jól esett, miként a mostani is, noha eleinte inkább a terhet láttam benne abból a szempontból, hogy van legalább öt-hat futó darab, amelyben játszom, plusz a felújítások. A jelenleg futó előadásokat még lejátszom, akár jövőre is, de az új szerepeket, amik jönnek/jöttek volna, átadom másnak. Évad közben nehéz találni színészeket, mert jó esetben azok, akik valóban alkalmasak, foglalkoztatva vannak, olyasvalakit pedig nem szerencsés felkérni, aki nincs lekötve, mert annak is nyilván megvan az oka.

Még annyit hadd mondjak el: valószínűleg az is hozzájárult az igazgató úr felkéréséhez erre az új feladatkörre, hogy mindig dolgoztunk pluszban valamilyen külön előadáson Vaszkó Bencével, Gosztola Adéllal, Pregitzer Fruzsinával és másokkal (Déryné hadművelet, Párnaember, stb.). Szinte mindenben benne voltam. Majd egy idő után saját magam fogtam bele különmunkába, például az Arany-metszés az én misszióm volt Arany János felé, a kétszázadik születésnapjára. Nagyon jól sikerült, többen felfigyeltek rá, elkezdtek hívni. Az is szerencsém, hogy a Déryné hadműveletet megrendeztem Budapesten, a Gózon Gyula Színházban, ott látta Kirják Róbert, aki akkor lett ügyvezető igazgató nálunk, és azt mondta, hogy egyszer majd felkér rendezni. Eltelt néhány év, megtette. Így adódtak össze dolgok, ami a mostani megbízatásomhoz vezethetett. Végigjártam a ranglétrát: gyerekstatisztaként kezdtem, aztán felnőtt statiszta lettem, kijártam a Pesti Magyar Színiakadémiát, majd Kaposváron, a főiskolán elvégeztem a színész szakot. De így lehet jól megtanulni, mi is a színház!

A Móricz Zsigmond Színházra jellemző, hogy előre gondolkodtok, ilyenkorra rendszerint már összeáll a következő évad terve. Most mi a helyzet, mennyire a te feladatod is?
Igen, így működünk, Illés már sokat dolgozott az évadterven. Volt egy erős, remek tervezete, ő úgy fogalmazott, egy jó irányvonal. Valóban az. Csak közben akadnak körülmények, amelyek miatt muszáj néha átrendeződni, belenyúlni, az ő hiánya is pont ilyen. De tényleg bármi változhat: a színészeknek is akadnak ügyes-bajos dolgai, bizonyos kiszemelt rendezők esetleg nem feltétlen úgy érnek rá, ahogy mi azt papíron elképzeljük. Előfordulhat, hogy valaki megkap egy álomszerepet, de a kiszemelt rendezővel esetleg nem tud olyan jól együtt dolgozni, ezt a problémát is meg kell oldani. Itt vagyok Nyíregyházán 17 éve, ismerem a színész kollégákat és sok rendezőt is: ilyen esetben a legjobb megoldásra kell törekedni, ami pedig dominóelv-szerűen boríthat elképzeléseket. Nekem, mint színésznek és mint társulati tagnak nagyon fontos: ha már ilyen pozícióba kerültem, a kollégáimnak olyasmit tegyek, ami megfelel számukra, noha nyilván nem fogok tudni mindenkinek mindig jót tenni. De alapvetően nagyon fontosnak tartom, hogy jól érezzék magukat, mert szerintem a színházban mindig az működteti megfelelően a társulatot és az egész közeget, ha van egy jó mag, egy remek csapat, akik boldogan dolgoznak, játszanak együtt - mert az átjön a nézőtérre. Ezért nagyon fontos számomra, hogy a hátteret is tekintve úgy szakmailag, mint emberileg, lehetőleg mindenki jól érezze magát.

Összetettsége miatt sem egyszerű ezt elérni, s minden bizonnyal empátia- és munkaigényes feladat.
Valóban.

A amikor először láttam a facebook bejegyzést, nem tudtam, kicsit telelni, kirándulni mentek-e néhányan New Yorkba a színházunkból, vagy valami másért. Mi volt ez az út, és mit takar a Székely stílusgyakorlatok című színdarab?
Egy pályázat eredményeként utazhattunk ki, ami nagyszerű dolog, és ha minden jól alakul, hosszabb távú lehetőséget jelenthet. Remek volna, ha minél több társulati tagunk eljutna Amerikába, s nemcsak nekik, hanem a kinti magyarságnak is. Most, a kintlétünk alatt éreztem meg igazán, mit jelent a messzeségben lenni a hazától. Egykori kollégánkkal is találkoztunk, aki a tánckarunkban szerepelt régebben. Néha én is éreztem a honvágyat, mert a messzeség meg tudja csapni az embert. De azok számára, akik kényszerből mentek el, vagy maradtak kint sokáig, esetleg nem tudnak valami miatt hazajönni, kegyetlen lehet. Talán ezért is öröm számukra, ha magyar szót hallanak, magyar színházi előadást nézhetnek meg. Nem véletlenül voltak nagyon hálásak. Számunkra az okozott fejtörést, hogy díszletet nem tudtunk vinni a repülőn, túl sok szereplővel sem mehettünk. Éppen ezért olyasmit kellett összeállítani, ami abszolút magyaros, és egyúttal egy kofferbe beleférnek plusz csomagban a kis kellékeink, jelmezeink.

A New Yorkban járt küldöttség: (balról) Horváth Viktor, Tóth Zolka, Jenei Judit, Boldizsár Zsolt, Kirják Róbert és (a fotót készítő) Demeter Anna

A Székely stílusgyakorlatok erre a fellépésre készült, vagy már foglalkoztatok a témával?
Déryné hadművelet néven foglalkoztunk már a témával nagyon régen, Nyíregyházán, sokfelé elvittük, mindenhol szerették, ez az egyik eleme. Az általam rendezett budapesti dérynés előadásba anno még írtam új jeleneteket, azokból is került be, továbbá az Új stílusgyakorlatokból, amit a kollégák nagy sikerrel játszottak színházunkban. Ezek felhasználásával állítottam össze és rendeztem meg a nyolcjelenetes színdarabot. Azért is esett erre a választás, mert nem ismertük a leendő közönség összetételét, csak azt, hogy díszletezésre nincs mód. Tehát valami olyasmit kellett vinni, ami minden korosztály számára „fogyasztható”. Mind kiderült, jól döntöttünk, mert az előadásunk előtt Mikulás program volt, így gyerekek és felnőttek egyaránt ültek a nézőtéren, utánunk népi zenekar lépett fel, táncházzal.

Január 15-én bemutatjátok a Bencs Villában, s remélhetőleg többször is, mert december végén már nem volt szabad szék a nézőtéren…
Meglátjuk, mit enged meg az évadbeosztás. Próbálni sem volt könnyű, hiszen mindenki játszott, így reggel, délután vagy éjszaka kellett időt szakítanunk rá, a nem létező szabadidőnkben. A szereplői: Jenei Judit, Tóth Zolka és Horváth Viktor.

Pillanatkép a New York-i előadásból

Családos ember vagy, s tudom, számodra mindenekfölött ez a legfontosabb. Azért mondhatom azt is: mindened a színház?
Igen, mondjuk azt, hogy teljes mértékben áthatja az életemet. De vannak még dolgok, amelyek nagyon komolyan érdekelnek a színház mellett, azonban valahogy ezek mindig ötvöződnek, előbb vagy utóbb minden összefügg.

Azért ne menjünk el szó nélkül a nagy sikert arató Ne most drágám mellett sem! Szerinted mi a titka? Ezúttal is látszik, hogy a bohózat műfaja nem áll messze tőled.
Ezekben a vígjátékokban a helyzetkomikum a fontos, kevésbé a szöveghumor. Lényege, hogy olyan helyzetben találja az egyik ember a másikat, amit nem áll meg nevetés nélkül. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy a néző kicsit szadista, mert jobban szeret máson nevetni. A gyerekekből kiindulva: ha a bohóc elesik, akkor nevetnek. Ha ők maguk, akkor sírnak. A felnőtt nem biztos, hogy nevetne, ha például megtalálna egy másik férfit otthon a szekrényében, viszont ha a színpadon, mással történik, mindig nagyon jól szórakozik.

Úgy gondolom, a vígjátékhoz másfajta véna kell, azt nem tudja mindenki jól csinálni. Több olyan kollégát ismerek, aki rendelkezik humoros vénával és el tud játszani mély dolgokat is. Akinek viszont nem olyan nagy a humorérzéke, bár remek, igazi komoly szerepeket játszó színész, néha szenved a vígjátékban. Az ugyanis – ha kívülről nem is úgy látszik – kemény technikai kihívás, a szakmai tudás mellett nagyon komoly ritmusérzéket is kíván. Sokszor érezzük, hogy nagyon csavart helyzet úgy eljátszani például azt, hogy megcsaltak, lelepleztek, tönkrementem, hogy egyrészt megéljem a drámát, de úgy, hogy igaznak lássák, mindeközben a néző nevessen a helyzeten.

A Ne most, drágámban Kiss Eszter Júliával

Erre mondta Mészáros Tibor, a rendező: nem mindegy mikor nyílik ki a két ajtó, mert ha nem ugyanabban a pillanatban, akkor a baki lelövi a poént.
Pontosan. Ez az, amiért nagyon tudom szeretni ezeket a színdarabokat, néha azt szoktam mondani, jobb játszani, mint nézni. Olykor sokkal komolyabb színészi feladatot igényel, mint egy nagy drámában játszani, mert igazi technikai tudás igényel amellett, hogy mindent ugyanúgy megélünk a színpadon. Eközben pedig a közönség nevetését, tapsát hallani rendkívül jó érzés.

Tibor különleges rendező, nagyon szereti a mozgásszínházi dolgokat, tele rakta az előadást ritmusjátékkal, amitől sokkal szebb az előadás, de nagyon nehéz betanulni. Most már túl vagyunk pár előadáson, és abszolút megéreztük, mi a ritmusa és bája, tehát úgy tudjuk átadni a nézőknek, ahogy szeretnénk. A közönség is abszolút megérzi ezt, és hálásan jön velünk végig, önmagukat átadva a látottaknak, s ez fantasztikus számunkra is.

Fotók: a New Yorkban jártak és a Móricz Zsigmond Színház archívumából