Az előző évadban négy premierje volt: A padlásban Témüller (azelőtt házmester, most önkéntes); a Pacsirtában Környei Bálint tűzoltóparancsnok; A király beszédében Cosmo Lang, Canterbury érseke; az Aranylakodalomban Bob, a rendőr szerepét kapta meg.

Ebben az évadban ő Balu A dzsungel könyvében; Csebutikin a Három nővérben, január közepétől három szerepben (Apa, Manó, Vadkörte) láthatjuk a Prücsök, a legnagyobb varázsló című mesejátékban, melyben legnagyobb örömére leányával együtt lép színpadra. Kováts Dénes interjúja.

Milyen érzés vadkörtének lenni?
Jó érzés. Vadkörtének lenni mindig jó, pláne ugye, ha már lepárolták és átment a rézüstön... Figyelj! Hálás dolog gyerekelőadásban szerepelni, mert az ember egy picit eleresztheti a haját, tehát bátran, szélsőségesebben lehet játszani. Természetesen ugyanakkor igazul, mert nem lehet a gyereket átvágni – és nem is szabad – nem kell gügyögni nekik. De azért a mesevilágban, pláne, amikor – Széles Zitával együtt – több szerepet játsszunk, nagyon erős ecsetvonásokkal kell egymástól elkülöníteni a figurákat.

Ebben a mesében duplán apa vagy, egyrészt mert a nagyobbik lányod a címszereplő, másrészt mert a darabban az egyik szereped az apa.
Sőt, ha már így nézzük, triplán apa vagyok, mert két lányom van. Közülük Blanka szerepel a darabban. Nem is tudom, hogy mondjam: ő színésznő akar lenni, vagy színész nő. Biztos, hogy az lesz, mert nagyon tehetséges.

És elszánt is.
Elszánt, igen. Már játszik Budapesten.

A Prücsök Manójaként Blankával

Hogyan került ide? Mármint színészként, hiszen amúgy sokszor jött hozzád látogatóba.
Az élet hozta így. Novemberben néztem a próbatáblán a Prücsök szereposztását, még csak Széles Zita és én voltunk kiírva név szerint. Prücsök szerepe még ki volt pontozva. Megkérdeztem Illyés Ákost, a darab rendezőjét, ki lesz a gyerek, azt a választ kaptam, hogy még keresik, talán egyetemista. Szóltam Blankának, hogy itt a lehetőség, küldje el a portfólióját Kirják Róbert igazgató úrnak és Horváth Illés művészeti vezetőnek. Én direkt nem szóltam nekik, hogy a lányom jelentkezni fog, mert azt akartam, hogy a tehetsége miatt kerüljön be. Mondjuk a névből könnyen rájöttek, hogy az én lányom, de nem kértem protekciót. Megnézték az anyagot és a látottak alapján, Ákossal egyeztetve, azt mondták, jöjjön. Bár nem volt kétségem, mégis örömteli, hogy csak pozitív visszajelzéseket kapok az eddigi teljesítményéről. Tudtam, ha elkezd próbálni, elégedettek lesznek vele. Ráadásul olyan kedves a személyisége, hogy még engem is jobb színben tüntet fel.

Szerintem is nagyon kellemes Prücsök. Milyen érzés egy színpadon lenni vele? Azon kívül, hogy dagad az atyai szíved.
Vigyáznom kell. Több olyan jelenet van, hogy a Manó, akit én játszom, beszalad a színre: „Prücsök, Prücsök, de jó, hogy megtaláltalak!” – és le kellett állítani magam, mert valahányszor odaszaladtam hozzá, adtam neki a puszikat. Hoppá – figyelmeztettem magam – ezt nem lehet, hiszen nem apukaként jövök be, hanem Manóként…

Láttam én már őt sok mindenben, drámai szerepekben (Elektra, Júlia) is. Tudtam, hogy jó. Mindig azt mondom, és ez igaz, nem túlzás: sokkal jobb, mint én. Egyrészt tehetségesebb, másrészt sokkal becsületesebb, sokkal inkább beleteszi a munkát. Én egy linkóci, sodródtam az élettel típusú színész voltam, lehet, hogy még vagyok, bár talán már nem, mert lassan kezd benőni a fejem lágya. Láttam őt otthon készülni, szöveget tanulni, komolyan veszi a feladatokat. Vannak zenéi, amelyeket egy-egy előadás előtt meghallgat ráhangolódásként.

Tehát már bizonyos színészi rutinok is jellemzik…
Igen. Attól tehát nem féltem, hogy ne állna itt helyt, inkább azon izgultam, én ne hozzak rá szégyent, ne okozzak neki csalódást azzal, miként próbálok, azaz tudjak majd kapaszkodni.

Tehát számodra volt inkább kihívás a közös szereplés?
Hát persze. Többször kérdeztem tőle próba után: egy-egy jelenetben nem voltam-e ciki, nem hisztiztem-e. Azt felelte: nem, dehogyis. Mondtam neki, szóljon, ha valami olyat lát, ami nem helyénvaló.

Merne őszintén szólni, nehogy megbántsa az apukáját?
Erre most nem tudok válaszolni, mert igazából nem szólt.

Mondjuk azt, hogy nem kellett.
Én is erre gondolok. Egyébként a próbák után otthon nem szakmáztunk, egy-két dolgot, ha megbeszéltünk a főpróbahéthez közeledve. Apróságokat. Arra nagyon figyeltem, hogy ne instruáljam őt, mert nem az én dolgom, hanem a rendezőé. Csak megzavarnám. Ákos jól irányítja, Blanka pedig jól veszi az akadályokat. Akkor meg minek.

Két szerepedről váltsunk még szót. Az egyik a Balu. El se tudnék mást elképzelni rá, mint Téged. Mennyire áll közel hozzád? Szereted ezt a nagy medvét?
Amikor tavasszal kikerülnek a szereposztások, a színészek ott állnak a fal előtt, és nézik, milyen darabban ki mit játszik. A sajátjukat ismerik a szerződtetési tárgyalásról, a másokét legfeljebb ha beszélnek róla. Nem szoktam azon morfondírozni – noha már harmincvalahány éve vagyok a pályán – hogy ezt vagy azt a szerepet miért nem én kaptam meg. Balunál úgy voltam, ha nem az enyém, minden bizonnyal morfondíroztam volna. Alkatilag és más szempontokból is rám illik, úgy gondolom.

Nagymedvék (Urmai Gábor archívumából)

Tulajdonképpen predesztinálva vagy rá...
Igen. A habitusom miatt is. Tényleg nagyon közel áll hozzám ez a szerep!

A vidámság és a dráma egyaránt jellemzi.
Pont ez a jó benne, hogy lehet nevettetni, de azért a szomorúság is jelen van Balu sorsában. Amikor az utolsó jelenetem végén a dallal fordulok kifelé, akkor látom, hogy egyesek törölgetik a szemüket – és az jó dolog, mert hatással van a nézőkre.

Ugyanezt a kettőséget érzem Csebutikin esetében is: a humor mellett meglátjuk keserűségét, sorstragédiáját is. Itt is azt éreztem, neked való.
Ez is egy nagyon jó szerep. Hálás vagyok ezért az évadért, amit most rám mértek Baluval és Csebutikinnel, a mese pedig megkoronázta, hiszen a lányommal játszhatok együtt. Tulajdonképpen a tavalyi évadommal is elégedett vagyok. Örömmel tapasztalom, hogy remek szerepekkel találnak meg.

Csebutikin is egy olyan figura – picit mint én – aki él bele a világba. Én többnyire humorral fedem le a problémákat, de ennek megvan a veszélye. Ugyanis sokszor nehéz, hogy amikor tényleg komolyan beszélek, azt komolyan is vegyék. Ahogy öregszem, már talán többször beszélek komolyan, mint tréfásan. Persze tudjuk: minden viccben van valami igazság. Tehát azért amikor én viccelődöm, azért amögött is van valami. De humorral könnyebb kimondani, és a bajokat könnyebb elfedni. Hozzám nagyon sokszor jöttek, jönnek problémákkal, gondokkal, mindig meghallgatom. De én nem mindig tudok odamenni, mert nem hiszik el, hogy van gondom. Egyesek azt gondolhatják, nekem könnyű, de én tudom, hogy nem, persze az meg az én dolgom. Nagyon nagy bajnak kell lenni ahhoz, ritkán is fordul elő, hogy amikor bejövök a színházba, meglátják rajtam. Többnyire akkor sem tűnik fel, amikor tényleg akadnak problémáim, mert az én életem sem fenékig tejföl. Csak azt gondolom: túllépünk rajta, megoldjuk valahogy – vagy az idő, vagy az élet, vagy én. Most minek dögöljek bele, attól nem lesz jobb.

A Három nővérben (balról) Horváth Viktor, Szabó Nikolett, Urmai Gábor, Duma Kata

Egyet értek.
Csebutikin abba döglik bele, hogy elmennek a többiek. A három lány jelenti a családját, és amikor szétszóródnak, az ő élete értelmetlenné válik.

Jól sikerült előadás!
Szeretjük. A jelek szerint a közönség is.

Fotók: a Móricz Zsigmond Színház archívumából