Életednek Budapest, Mindszent és Nyíregyháza három jelentős állomása, ahová vissza-visszatérsz. Miért fontosak?
Szentesen születtem, de a Csongrád megyei Mindszenten töltöttem gyermekkoromat, ez a Tisza mentén fekvő település Szentes és Hódmezővásárhely között található. Budapest fontos helyet foglal el az életemben, hiszen a barátságok, a tanulmányaim és a munkák színtere, ott van a lakásom is. Nyíregyházára 1995-ben jöttem először, majd hat év múlva elszerződtem Pestre, de a fővárosban töltött időszak alatt is játszottam itt vendégként. 2013-tól tartozom ismét a Móricz Zsigmond Színház társulatához.

Nehezen találtad meg az utadat?
Egészen hetedik osztályos koromig tanítónő szerettem volna lenni. Az, hogy színésznő legyek, akkor körvonalazódott bennem, amikor rájöttem, hogy nekem olyan munka kell, ami nemcsak szellemileg, de érzelmileg és fizikálisan is megmozgat, amibe nem szürkülök bele. Rettegtem attól, hogy rutinszerű dolgok legyenek az életemben. Ez tűnt a legizgalmasabb hivatásnak számomra, mert egy szerep megformálása mindig új kihívás elé állít, hiszen sehol nincs kőbe vésve, hogyan kell eljátszani ezt vagy azt a karaktert, ezt nem lehet könyvekből megtanulni.

A gimnáziumi éveim alatt aztán sikerült teljesen elbizonytalanodnom a színészi pályát illetően. Négy év alatt minden akartam lenni, csak nem színész… Művészettörténész, logopédus, kozmetikus, jelmeztervező – egy ideig testnevelés szakra is készültem. Az érettségi évében még nem akartam megpróbálni a Színművészetit, azért, hogy rendesen felkészülhessek rá. Találtam egy hirdetést: ösztöndíjas ápolónőképzést indít a Szabadsághegyi Gyermekgyógyintézet. Ha nem sikerül bejutni a színművészetire, legalább lesz egy szakma a kezemben, gondoltam. Az, hogy ott kisgyerekekkel kell foglalkozni, a szívemhez közel álló dolog lett volna, de nem sokkal később megláttam egy újabb hirdetést: kellékest kerestek a József Attila Színházba. Otthagytam az ápolónőképzőt, hogy tűzközelben legyek.

A József Attilában hallottam először arról, hogy a Nemzeti Színháznak van stúdiója, ahol lehet tanulni, sőt, még színpadra is kerülhet az ember. Öt évig voltam stúdiós különböző színházaknál, s ötször jelentkeztem a főiskolára.

Szabó Márta portré

Nehéz volt újból és újból nekirugaszkodni, majd átélni, hogy megint nem vettek fel?
A felvételi vizsgákat mindig máshogy éltem meg. Volt benne kudarcérzés, közömbösség, döbbenet és öröm is, vagyis inkább megkönnyebbülés. Az utolsónál pedig, hogy jól van, akkor ezzel már nem kell többet foglalkozni, mert úgy tűnik, hogy nekem nem a Színművészeti Főiskola lesz az utam. Elő-előjöttek elbizonytalanodásaim is, hogy talán mégsem ezzel kéne foglalkoznom, hiszen nem megy minden zökkenőmentesen. Ez nemcsak a kezdeteknél, hanem később, szabadúszóként is megfordult a fejemben.

Egy időben arab szakra készültem, később ingatlanközvetítő tanfolyamot végeztem, sőt, kutyatréner és jelnyelvi tolmács is szerettem volna lenni életem más-más szakaszaiban. Aztán ezeket a terveket mindig keresztülhúzta a színház, mert amikor már komolyra fordult volna a kiugrási kísérlet, jött a felkérés egy-egy szerepre, és már nem is értettem, hogy mit kerestem másfelé.

Hogyan emlékszel a stúdiós évekre?
Nagyon hasznosan teltek. Mesterség, beszédtechnika, ének- és mozgásórákra jártunk, vizsgáztunk is. Első mesterségtanárom Nagy Zoltán volt, a későbbiekben Keleti István, Gosztonyi János, Bagó Bertalan és Lázár Kati óráit látogattam. Szerencsémre dolgozhattam Ruszt Józseffel és Ács Jánossal is.

Vörös Róbert dramaturg beválasztott egy nagyon izgalmas produkcióba, az Egyetemi Színpadon Kamondy Ágnes Dalok Közép-Nirvániából című koncert előadásában vokálozhattam. Külön örömöt jelentett, hogy a dalokat ismertem, ugyanis ezek az alternatív együttesek voltak a kedvenceim, rongyosra hallgattam a másolt kazettákat. Ruszt Józsefnek köszönhetően pedig a Független Színpad két előadásába is bekerültem, a Tartuffe-ben Dorine-t, az Özvegy Karnyónéban pedig Juliska szerepét kaptam meg. Élveztem ezt a nagyon színes és mozgalmas időszakot!

Kerülővel érkeztél Nyíregyházára, hiszen Kecskemétre kellett volna menned… Miért?
Véletlenek sorozata. Már ha vannak véletlenek… Egyik ismerősöm díszletet készített egy alternatív társulat előadásához, ami A kis herceg felnőtteknek készült átirata volt az Egyetemi Színpadon. Ám a főszereplő egyszer csak kiszállt a produkcióból, és az ismerősöm engem ajánlott a helyére. Elvállaltam, pedig akkoriban már épp elhagyni készültem a színházat, hiszen 24 éves voltam, és sehogy sem akart beindulni a pályám, ezért eldöntöttem, hogy hátat fordítok az egésznek. Arab szakra készültem a színház mellett, közben persze folytak a Hogy is van ez Kisherceg? próbái, én pedig megint átéltem, hogy ez a munka mennyire izgalmas, érdekes, összetett: annyira élvezem, hogy jobban tetszik mindennél. Úgy tűnt, hogy az alakításom is jól sikerült, mert voltak, akik még az utcán is megállítottak később, hogy látták az előadást, nagyon tetszettem nekik és gratuláltak. Nos, az én életemben ilyen még nem fordult elő, így újra elcsábultam. Soha többé rá nem néztem az arab nyelvkönyvemre!

Maradt a színház, és természetesen a vidék. Próbálkoztam itt-ott, fel is vettek Kecskemétre segédszínésznek. Nem sokkal a szerződés aláírása után Verebes István „véletlenül” megnézte az Egyetemi Színpadon a  Hogy is van ez Kisherceg? című előadást. Utána beszélni szeretett volna velem. Teljesen meg voltam illetődve. Tessék, itt van, amire mindig is vágytam, valaki felfedezett! István érdeklődött, milyen helyzetben vagyok, merre játszom, és azt mondta, mindenféleképpen szeretne velem dolgozni a jövőben. A szerződtetések akkorra már lezárultak, nekem is volt a zsebemben egy. A következő évadban viszont mindenképpen meg fog engem keresni, ígérte. Pár nap múlva csörgött a telefon, ő hívott azzal, hogy ha az Utas és holdvilágban átvenném az egyik színésznő szerepét a próbafolyamat alatt, akkor már most elrabolna Kecskemétről. Még nyár elején felbontottuk a kecskeméti szerződést, ahol így egy percet sem töltöttem, és augusztusban Nyíregyházán kezdtem az évadot, színésznőként.

A Don Carlosban Kosik Anitával

A fővárostól meglehetősen messze kerültél. Hamar megszoktad?
Teljesen ismeretlenül érkeztem ide. Az első két évben eléggé egyedül éreztem magam, mert nagy volt a különbség a vidéki és a budapesti lét között, ami eléggé megviselt. Bár vidéki lány vagyok, jó ideig a mozgalmas fővárosban éltem, s hiányoztak a barátaim, a helyek, ahová jártunk, a beszélgetések, amik nem feltétlenül kapcsolódtak a színházhoz. Itt hirtelen beszűkült minden, egyedül csak a színház volt fókuszban. De mindenért kárpótolt, hogy remek társulat tagja lehettem, és játszhattam például Szász János és Mohácsi János előadásaiban. Aztán eljött az a pillanat is, amikor a szabadnapokon sem utaztam el Pestre, inkább a kollegáimmal maradtam Nyíregyházán. Még a szilvesztert is együtt töltöttük évekig, annyira összetartó volt a csapat!

A hatodik évben kezdtem elvágyódni. Nem a társulat vagy szakmai dolgok miatt. Jó szerepeket játszottam, elégedett voltam, sosem vizslattam szorongva a próbatáblát, milyen feladatokat kapok majd. De ha hosszabb ideig van az ember egy helyen, idővel új impulzusokra vágyik, s talán már kicsit önmagát is unja. Valahogy kezdett beszűkülni az életem. A Nyíregyházán töltött hat év meghatározó volt minden szempontból, de amikor hívtak a Bárka Színházba, úgy éreztem, mennem kell.

A Bárkától három évad után távoztál, majd szabadúszó lettél. Tudatos döntés volt?
Eszem ágában sem volt szabadúszónak lenni! Teljesen döbbenetes, hogy így alakult. Csányi János nem hosszabbította meg a szerződésemet, amit tulajdonképpen nem bántam annyira, igazából már nem éreztem ott jól magam, de mégis teljesen váratlanul ért. Annyira meglepett, hogy leblokkoltam és csak álltam, hogy akkor most mi legyen. Nagy nehezen felhívtam két színházigazgatót, kaptam tőlük egy-egy nemet, azt mondták, az én szerepkörömben vannak már színésznők a társulatban. Nagyon rosszul éltem meg, nem akartam több elutasítást.

Egy idő után viszont elkezdtem keresni azokat az embereket, akikkel régi vágyam volt együtt dolgozni. Így sikerült Bodó Viktorral találkoznom, aki akkor épp Nyíregyházán kezdett próbálni. Nagyon élveztem a vele való munkát, kísérletezgettünk, improvizáltunk, ezekből született meg az M vagy mégsem? című előadás 2004-ben.

Akkoriban jutott eszembe, hogy jó volna olyan színházban is dolgozni, ahol nagyobb hangsúly van a mozgáson, és kevesebb a beszéden. Találtam egy ilyet, ez Szabó Réka Tünet Együttese volt, színészekkel és kortárs táncosokkal. Részt vettem egy workshopon, amely után bekerültem a készülő előadásukba. Később még három darabban játszottam velük.

Szabadúszóként lehetőségem nyílt új dolgok kipróbálására. Tanultam klasszikus indiai táncot, jelnyelvet, játszottam egy tévésorozatban – mindez kimaradt volna az életemből, ha le vagyok kötve. Más társulatok, közösségek, rendezők és más szemléletek megismerése is mind-mind pozitívumai ezeknek az éveknek. Szívesen gondolok a Nemzeti színházbeli Mester és Margarita előadásra, amiben vendégként játszottam Margarita szerepét, vagy a HoppArt Társulattal és a MU Színházzal végzett közös munkáimra is. Nagyon izgalmas időszak volt, sokat tanultam, de egyszer csak azt éreztem: szükségem van egy közösségre, társulatra.

A kis hableányban Horváth Sebestyén Sándorral

Tizenkét év nagy idő. Hat évet töltöttél itt, aztán kétszer hatot távol, majd mégis visszajöttél. Mondhatni, hogy színészként Nyíregyháza az igazi otthonod?
A valahova tartozás és a biztos háttér már nagyon hiányzott. Úgy gondoltam, a színészi fejlődésemet is jobban segítené, ha egy igazgató vagy rendező annak fényében adna feladatokat, hogy figyelemmel kíséri a munkáimat, ismer, és tudja, hol tartok éppen.

Nem akarok elszakadni innen. Valójában ebben a társulatban érzem legjobban otthon magam. Jó érzéssel tölt el, hogy újra itt vagyok.

Úgy tűnik, az utóbbi éveid jól alakulnak, évadonként három-négy, többnyire fajsúlyos szerep, Aase- és Jászai Mari-díj. Színésznőként a helyeden érzed magad?
Mindenki pályáján előfordulnak kevésbé kedvelt feladatok és kevésbé sikeres időszakok. Nekem most nincs okom panaszra. Egy kisebb megjelenés is ugyanolyan fontos és jelentős lehet, mint egy címszerep. Az elégedettségem nem a feladat nagyságától függ, hanem az alakítás minőségétől. Az Aase-díjat az epizódszerepek legjobb megformálóinak ítélik oda. Megtisztelő volt, hogy megkaptam! Váratlanul ért, addig nem is tudtam a létezéséről.

A Jászai Mari-díjnak velem együtt az egész társulat örült, és az elismerésen túl óriási pluszt jelentett, ahányan és ahogyan reagáltak rá, nagyon jólesett… Számomra igazi öröm, hogy játszhatok, és ha ezt ilyen formában még el is ismerik, akkor az hab a tortán.

Három legkedvesebb alakításod?
Nehéz kiválasztani, nem tudok kiemelni csupán hármat. Mohácsi János előadásai az érzékenységük, a szellemiségük és utánozhatatlan humoruk miatt mindig örömteljes munkák, nála mindegyik szerepemet imádtam. Így a legutóbbit is, Micikét, az Illatszertárban. Szerettem még Forgács Péter rendezésében, az Ez az enyém-ben a különböző karakteralakításaimat. Nagyon jó volt Szikszai Rémusszal dolgozni a Kalucsniban, Márta, az anya alakjának megformálása is a szívem csücske.

Ha a régebbi előadásokat nézem, sorolhatom Stellát, Szonyát, Varvarát, a Krétakör összes szerepét, Susannát, Ilikét… Minden évadban volt és van, amelyik kedves számomra.

A Kalucsni c. előadásban

Van szerepálmod?
Nincs, sosem volt. Inkább azt mondanám, hogy bizonyos karaktereket szeretnék eljátszani. Eddigi pályámra visszatekintve viszont azt már tudom, hogy miket nem fogok…

Egy időben volt olyan vágyam, hogy úgy legyek részese egy előadásnak, hogy egy deka szövegem sincs, egyszerűen csak jelen vagyok, csupán létezem a színpadon. Ez teljesült is. A Trafóban, a Koltai M. Gábor rendezte Ahogy tetszik előadásban én játszottam Jucit, akinek ugyan a szövegkönyv szerint van pár mondata, Gáborral viszont megbeszéltük, hogy azokat kihúzzuk. Így lettem néma szereplő, aki a történet szempontjából nem zavar sok vizet, csak téblábol a többiek között. Aztán nagyon büszke voltam, hogy a kritikákban mégis említést tettek az alakításról.

Mitől jó egy színház?
Gondolom, attól, hogy jó előadásokat hoz létre.

Milyen a jó előadás?
Amely hatással van a nézőre. Kizökkenti a hétköznapokból, olyan új élményekkel, gondolatokkal gazdagítja, amikről beszél, visszagondol rájuk, magyarán nem marad hatás nélkül, nem úgy megy el, mint ahogyan érkezett. Minden előadás más, de ez nemcsak tőlünk, hanem a nézőktől is függ, hiszen a közönség is mindig változik, a nézőtérnek estéről-estére eltérő a rezgése, kisugárzása. Oda-vissza hatunk egymásra.

Mitől jó egy társulat?
Ez – gondolom – függ a művészeti vezetéstől, a társulat összetartásától, a szellemiségétől. Ha összhang van, úgymond egyfelé húzza a szekeret mindenki, és tisztelik, szeretik egymást az emberek, az jó. Szerencsére én itt eddig ezt tapasztaltam, nyitottak és segítőkészek a kollégák. Pedig az elmúlt évtizedekben nagyon sokat változott a társulat, jó néhányan elmentek, számos új színész érkezett, de alapvetően minden a régi.

A főfőnökben Horváth László Attilával

Elengedhetetlen kérdés: mi a színház, jelesül a Móricz Zsigmond Színház feladata, küldetése?
Egy vidéki színháznak nagyon színesnek és sokoldalúnak kell lennie, mindenféle műfajt játszania, hiszen itt nem tud elmenni a néző egy másik színházba megnézni egy operettet, musicalt, vagy kísérletező, alternatív előadást, esetleg mozgásszínházat. Közhelyesen szólva, azon kívül, hogy szórakoztat, feladata a színháznak az is, hogy neveljen, formáljon, tegye nyitottabbá az embereket arra, hogy ne csak a saját maguk világában éljenek, hanem legyenek érzékenyek mások, illetve a közösség problémái iránt is.

A szórakoztatás, azt gondolom, csak az egyik feladata a színháznak, azon túl közösségformáló erővel is rendelkezik, hiszen valamiképpen mégiscsak összekapcsolódunk: ők, nézők és mi, színészek.

Tanultál arabul, origamikat készítettél, volt macskád, van kutyád. Mi az oka? A sokoldalú érdeklődés vagy az unaloműzés?
Unaloműzés? Nem hinném, hogy az lenne. Mindig van valami, ami foglalkoztat, ami leköt, boldogít a vele való foglalatosság, és aminek amúgy általában köze sincs a színházhoz.

Azért megesett, hogy tévedtem ebben, mert például egy előadáshoz készítettem origami formákat és jelmezt is, természetesen papírból. Szeretek varrni, arra is volt már példa, hogy jelmezeket készítettem egy előadáshoz. Szeretnék kertészkedni, ha lenne hol, de így is sok növényem van, amikkel szívesen foglalkozom, és rendszeresen költöztetem is őket, ha elhagyom hosszabb időre a várost.

Nagy vágyam, hogy megtanuljak zongorázni! Amikor Manóval, a tibeti terrieremmel elvégeztük a kutyaiskolát, felmerült bennem, hogy terápiás kutyát nevelek belőle… Megismertem egy kecskeméti alapítványt. Nagyon tetszett a működésük, a projektjeik, és idővel szóba került, hogy csinálhatnánk Manóval ketten egy iskolai programot, kihasználva jelnyelvtudásomat. Ebből végül semmi sem lett, mivel leszerződtem Nyíregyházára, ami megváltoztatta a dolgokat. Azóta új terveim vannak, de ezek már a denevérekhez, pontosabban denevérodúk telepítéséhez kötődnek. Ha lesz belőle valami, majd mesélek.

Az interjú a Mindenünk a színház c. kötetben jelent meg, 2020-ban

Fotók: A Móricz Zsigmond Színház archívumából