Kult
Mindenünk a színház – Sediánszky Nóra
2021. September 10.
Dramaturg, színházi rendező, műfordító, író, a Móricz Zsigmond Színház művészeti tanácsadója. Úgy véli, semmi nem ér fel az élő színház varázsával, mert akkor, ott egészen sajátos, egyedi élményt kap a néző.

A nyíregyházi társulat tagjait bemutató sorozatunkban ezúttal Sediánszky Nórát mutatjuk be, aki sokoldalú alkotó, bátran kísérletezik irodalmi anyagokkal, különböző műfajú zenékkel, szellemi, művészi társításokat, asszociációkat hozva létre, gyakran felolvasó színház formájában.

A színház szerelmese vagy. Jól látom?
Hát, nehéz lenne tagadni… Legszívesebben színházi embernek mondom magam. Foglalkozásomat, végzettségemet tekintve színházdramaturg és esztéta vagyok, legalábbis ez áll a Színművészeti Főiskolán 2000-ben kapott diplomámban. Általában dramaturgként dolgozom, emellett rendszeresen fordítok, írok is, különböző színházi szövegeket készítek. A rendezéssel leginkább kísérletezni szoktam, megpróbálok elmesélni néhány engem érdeklő történetet.

A dramaturg szak elvégzése előtt klasszikus bölcsészképzést kaptam, magyar-olasz szakon végeztem, de gimnazista korom óta tényleg nagy szerelem a színház. Ez jórészt fantasztikus magyartanáromnak köszönhető, aki sajnos már nem él. A budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban Baranyai Tiborné segítségével és szellemi ösztönzésére kialakult egy olyan alkotóközösség az osztályunkban, amellyel gyakran hoztunk létre előadásokat, vagy valamilyen alkalomból, vagy egy-egy kötelező olvasmány apropóján. Érdekes, színes személyiségek jártak az osztályunkba, nagyon inspiratív közeg volt. Osztálytársam volt például Novák Péter, akit, gondolom, nem kell senkinek bemutatnom. Érdekes sorsfordulat, hogy hosszú idő elteltével most újra összeköt minket nemcsak az osztálytársi és baráti kapcsolat, hanem egy színházi munka is, melyben ő a rendező, én a dramaturg, és az előadás szövegét is együtt alakítottuk ki.

A dramaturg-diploma megszerzése utáni években két fővárosi színháznál dolgoztam: a Radnótiban és a Vígszínházban, vendégként pedig többször a Budapesti Kamaraszínházban is. Ez utóbbi munkáimat nagyon szerettem, hangulatukban, a próbafolyamatok jellegében ezek a kamaraszínházi előadások kicsit hasonlítottak a főiskolai vizsgaelőadásokra. Mégis hiányérzetem volt: a nagy múltú és magas színvonalon működő fővárosi színházakban – bár nagyon jó iskolák, az egyik első mesterem például Valló Péter, akitől nagyon sokat tanultam dialógusírásról, színpadi nyelvről – nem találtam meg azt a közösségi és, ha lehet így mondani, innovatív szellemet, amit én akkoriban kerestem, és ami például a főiskolás években olyan boldoggá tett.

2003-ban Koltai M. Gábor, aki főiskolai osztálytársam, majd hosszú-hosszú éveken keresztül állandó rendezőm volt – csaknem húsz évig dolgoztunk együtt nagyon szoros alkotói kapcsolatban –, meghívást kapott Tasnádi Csaba akkori igazgatótól, állítsa színpadra Nyíregyházán, a Művész Stúdióban a Top Dogs című darabot, ami abban az évadban nagy siker is lett. Dramaturgként jöttem Gáborral, és olyan jól éreztem magam, hogy „itt ragadtam”.

Ismerted már a Móricz Zsigmond Színházat és társulatát?
Az első igazi nyíregyházi színházi élményem Verebes István időszakához kötődik, amikor a Szász János rendezte Vágy villamosa, majd a Ványa bácsi vendégjátékként szerepelt Budapesten 1997-98-ban. Mindkét előadás nagy hatással volt rám.

Később, 2001 őszén, a felújított színházépületben, a Krúdy Kamarában láttam a Forgács Péter rendezte Vérnászt. Azt az előadást is nagyon szerettem, a csapat is közel került hozzám, úgyhogy 2003-ban nagy kedvvel jöttünk ide mindketten Gáborral, majd 2004 tavaszán a sors úgy hozta, hogy Tasnádi Csaba szerződést ajánlott nekem. Éppen megüresedett a dramaturg státusz, mert elődöm, az általam nagyon tisztelt Kovács Kristóf, akit kiváló írónak és színházi alkotónak tartok, elment a színháztól. Örömmel mondtam igent az ajánlatra, mert tényleg megszerettem az itteni embereket, a társulatot, amely igen inspiráló közegként működött.

Varjú Olgától Avass Attiláig olyan színészek alkották, akikkel élmény volt együtt gondolkozni. Akkoriban szerződött ide Széles Zita is, őt még a főiskoláról ismertem, és nagyon szerettem, már ott is dolgoztunk együtt, Nyíregyházán pedig sok közös előadásunk volt. Nagyon szeretem Zita művészetét, kissé szabálytalan, színes egyéniségét, azt, ahogyan a színházról gondolkodik.

Itt, a színházban megtalálni véltem azt a kreativitást, együttgondolkodást, azt a folyton változó, de mindig a színházról, a színházért folytatott párbeszédet, ami az olykor kicsit gyárszerűnek érzett fővárosi színházaknál hiányzott nekem. Nagyon szerettem a próba vagy előadás utáni büfébeli beszélgetéseket. Nemcsak azért, mert az ember olyankor már lazább, esetleg ki is rúghat kicsit a hámból, hanem mert az a tapasztalatom, hogy a színháznak elsősorban az este a napszaka. A színházi embereknek mindig nagyon nehéz a délelőtti próbákra kondicionálni magukat, és nemcsak a felébredés miatt. Hanem talán azért, mert a délelőtti órák másképp kedveznek a történetmesélésnek. Vagy egy színházi ember másképp állítja be az agyát, nem tudom...

Ezért mondják a színészek, hogy a korai felkelés miatt is nehéz délelőtti gyerekelőadásokat játszani?
A többségnek nagyon nehéz, vagy legalábbis szokatlan megbirkózni ezzel. Miközben a gyerekdarabnak természetesen ez a közege, este nem ültethetünk be kisgyerekeket a színházba.

Bár a „legdöglöttebb akna” talán a délutáni előadás, az ún. matiné, ami leginkább valami különös hibrid, a délelőtti és esti előadás közti sajátos átmenet. Őszintén szólva, egy délután három órakor kezdődő előadás engem még nézőként is megvisel, gyakran küzdök a holtidő álmosságával, nehezebb koncentrálni is ilyenkor. Tényleg nagyon jónak kell lennie az előadásnak ahhoz, hogy délután is magával ragadjon.

Számomra a színház varázsához igazán a napnyugta utáni időszak és állapot tartozik, maga az előadás ideje, és az is, amikor egy-egy előadás vagy próba után ottmaradnunk, és beszélgetünk arról, hogyan csengtek le bennünk az előző néhány óra történései, s úgy általában, hogyan gondolkozunk a színházról, a világról.

Az ilyen beszélgetések nagyon fontosak az előadások minősége szempontjából is, mert egy színdarab nemcsak a próbákon készül és fejlődik tovább, hanem az őt felépítő közegben is, a benne lévők gondolatai, érzései is formálják. Persze a felgyorsuló idővel ez is sokat változott, nemcsak a fővárosban ritka, vidéken is egyre kevesebb helyen tapasztalom meg azt a klasszikus közösségi szellemet, ami a pályám elején még olyan gyakori volt. Sokat változott a világ, az életünk.

Idén éppen húsz éve vagyok a szakmában, a tanulóévekkel együtt ez már huszonöt, ennyi idő alatt sok mindent lát és él meg az ember. Tapasztalataim alapján Nyíregyháza az utolsó olyan bástyák egyike, ahol ott lehet maradni a büfében, ahol együtt lehet lenni, ahol még beszélgetni és gondolkozni lehet a színházról. Nagyon fontos az alkotások szellemi minősége szempontjából is, hogy egy színháznak igazi közösségi élete legyen.

Önmagában nem elég tehát, ha alaposan felkészül mindegyik színész, csapat is kell az eredményes munkához, ezáltal a sikerhez?
Nagyon fontos a színész egyéni felkészültsége, e nélkül igazából el sem lehet indulni, jó csapatmunka nélkül viszont nincs igazán jó színház. Bármennyire is fontosak az egyéni teljesítmények – sőt, a jó színház lelke a nagy egyéniségekben rejlik! –, ez a fajta művészet mégiscsak csapatmunka: együtt kell dolgoznunk, így lehetünk csak igazán eredményesek. És idő kell, amíg kialakul ez a bizonyos csapatszellem – legalábbis egy próbafolyamatnyi idő. A hasznos, de még a kevésbé jó próbák és a szünetek is alakítanak rajta, mert különböző helyzetekben ismerjük meg egymást. Talán emiatt a folytonos interakció miatt is szeretem annyira a színházat. Azt például mindig tudtam, hogy klasszikus bölcsész azért nem szeretnék lenni, mert hiányozna az emberekkel való eleven kapcsolat. Persze, az ember és ember közti párbeszéd, mondjuk, tanítás közben is megadatik – tanítani is nagyon szeretek, egyre jobban –, de a színházban mindez valahogy még élőbb, kézzelfoghatóbb, színesebb és játékosabb. Hiszen a színház alapeleme a játék, még ha sokszor valóban a tűzzel játszunk is… Úgy érzem, a színház az a legközvetlenebb forma, amivel hatni tudok az emberekre, és ők is rám.

Az elmúlt két évtizedben rengeteget tanultam a munkatársaktól, kollégáktól; színészektől, rendezőktől éppúgy, mint a műszaktól, asszisztensektől, öltöztetőktől vagy ügyelőktől. Borzasztóan tiszteletem a háttérszemélyzetet, nagyon fontosnak tartom a munkájukat. Ebben az épületben például nagyon sokat tanultam a szakmánkról Lengyel János ügyelőtől, alias Bajszitól, aki ennek a színháznak egyik legendás figurája. Azt hiszem, amit ő nem tud a színházról, azt nem is érdemes.

Amikor az ember odafigyel olyan kollégák történeteire, rendezőtől a kellékesig, akik huszonöt, harminc vagy ötven éve vannak a szakmában, és megérzi, milyen lelkesedéssel beszélnek egy-egy munkáról vagy egy-egy színészről, operaénekesről, bárkiről, akit ők a legnemesebb módon segítettek, formáltak, vagy szolgáltak, ha szabad így mondanom, akkor nagyon sok mindent sajátíthat el a színház lényegéről. Mert az alázat, a szorgalom és az önképzés igénye ebben a szakmában (is) rendkívül fontos. Iskolában, elméleti képzésben – bár az is szükséges hozzá természetesen – szinte lehetetlen megtanulni a színház valódi működését vagy a lényegét.

2004 táján tehát jó közösségre találtál Nyíregyházán, maradtál is hosszú éveken át. Majd szabadúszó lettél, s eközben egy-egy darab alkotójaként olykor megjelentél itt. 2016-tól színházunk művészeti tanácsadója vagy. Mi hozott vissza?
2016 elején Kirják Róbert ügyvezető igazgató hívott művészeti tanácsadónak. Ismertük egymást korábbról, de azért ez mégis másféle felállást, szorosabb együttműködést jelentett. Az is nagyon erős motiváció volt, hogy a társulat részéről egyfajta „közös nevezőként” merült fel a nevem, őszintén meghatott ez a bizalom, úgy éreztem, kötelez. Ez nyilvánvalóan a korábbi munkáim, az azt megelőző tizenhárom év gyümölcse volt, de mindenképpen unikális fordulat lett az életemben, akkor is, ha tudom, hogy most, négy év után nyilván polarizáltabban gondolkodik rólam a társulat. Amikor idekerültem, az együttes hívás gesztusa igazi kegyelmi pillanat volt, mely az addig közösen eltöltött időből formálódott, ismertek, tudták milyen vagyok, hogyan gondolkodom. De ezek a pillanatok sajnos nem örökérvényűek, még ha az örömük rögzül is az időben. Elkezdődik a gyakorlati munka, óhatatlanul hozok én is döntéseket, vagy legalábbis benne vagyok a döntéshozatalban, és nem tudok mindig mindenkinek megfelelni, a szája íze szerint cselekedni, vagy a számára megfelelően működni. Biztos vagyok benne, hogy van, akinek csalódást okoztam, de mindig az vezetett, hogy az az ember legyek, még inkább maradjak, akit idehívtak, és mindig igyekeztem a legjobb tudásom szerint dolgozni.

Mi a művészeti tanácsadó feladata, és milyen nehézségekkel kerül szembe?
Művészeti tanácsadóként kicsit szabadabb a munkám, mint szerződtetett dramaturgként, nem vagyok „röghöz kötve”, bár természetesen szívesen vagyok itt, amikor ideköt a munka, és mindig igyekszem jelen lenni egy-egy főpróbahéten is, megnézni az adott bemutatókat, vagy legalább egy főpróbát, összpróbát. A művészeti tanácsadó munkája izgalmas, színes, kreatív feladatkört jelent, a színház legtöbb szegmensét érinti. De a legfontosabb talán az, hogy ez egy felelősségteljesebb, árnyaltabb és bizonyos értelemben nehezebb pozíció, mint az „egyszeri” dramaturgé. Dramaturgként voltaképpen nagyon könnyű elérni, hogy szeretet vegyen körül, ha te is szereted a munkádat, és valamennyire értesz is hozzá. Nem te hozod a döntéseket, a felelősség csak kis részben a tiéd. Viszont sokat tudsz segíteni, van egyfajta közvetítő szereped is, jó esetben hídként is tudsz funkcionálni, ha szükséges, közvetíthetsz rendező és színész, vagy rendező és író, fordító között. Művészeti tanácsadóként adott esetben fel kell vállalni bizonyos döntéseket, véleményeket, és az ebből adódó konfliktusokat. Ahogy már említettem, lehet, hogy egyesekben változott a rólam korábban kialakult kép, az, hogy én értük is dolgozom, szeretem őket, fontosak nekem. Pedig ez most is így van, adott esetben talán épp azzal keveredem konfliktusba, akit nagyon nagyra tartok, szeretek – csak egy adott helyzetben máshogy látjuk a dolgokat, mást érzünk fontosnak, másként gondolkozunk. Azt nehéz sokszor kifejezni vagy elhinni ilyenkor, hogy ettől még az alapvető érzés, a szeretet és a tisztelet nem változik. Amikor először rendeztem, akkor ért az első ilyen típusú, fájdalmas konfliktushelyzet. Egyik kedves munkatársam, Tucker András mondta egy nagyon kétségbeesett pillanatomban – vele egyébként éppen itt, Nyíregyházán ismerkedtem meg, és Pesten két munkában is asszisztensem volt –, „nincs nagyobb magányosság a rendező magányosságánál”. Hát, ebben van valami…

Művészeti tanácsadóként nyilvánvalóan nem én mondom ki a végső szót, hanem az igazgató, a főrendező vagy a művészeti vezető, de azért nekem is van felelősségem, vannak javaslataim, és van szavazatom is. És bizony előfordulhat, hogy egy adott döntés megbánt egy kollégát, vagy ami még rosszabb, egy barátot. Ez minden hasonló helyzetnek a velejárója, de attól még fájdalmas. Mi most hármas felállásban dolgozunk, Kirják Róbert mellett Horváth Illés művészeti vezető jelenleg a csapatunk harmadik tagja. Korábban Göttinger Pál főrendező volt még velünk, akinek több kitűnő munkát, jó együttműködést, értékes, szép pillanatot köszönhetek. De így van ez Horváth Illéssel is, akit ugyancsak rátermett, kreatív és felelősen gondolkodó vezetőnek tartok. Elmondhatom, hogy a kollégáimmal alapvetően harmonikus, kiegyensúlyozott a kapcsolatom, kezdettől fogva mindig igazi párbeszéd volt közöttünk. Olykor persze akadnak viták és konfliktusok is; különböző emberek vagyunk, nem egymás gondolatait „mondjuk fel”, tehát óhatatlanul előfordulnak ütközések. De mivel mindig a színház érdekét nézzük, a végén rendszerint egyezségre tudunk jutni.

Azt hiszem, én meglehetősen lobbanékony alkat vagyok, bár valamennyit finomodtam a húszas, harmincas éveimhez képest. Diploma után az első pár évben rengeteg összetűzésem volt, mert nagyon heves tudok lenni, ha úgy érzem, hogy csorbul az igazság, vagy amit én annak érzek. Az elmúlt két évtizedben próbáltam is fejleszteni a „diplomáciai érzékemet”, dolgozni azon, hogy lehetőleg ne robbanjak már az első pillanatban. Úgy érzem, ezt a fajta hevességet, amivel nem mindig könnyű együtt létezni, itt jól tolerálják, tolerálták.

Azért is hálás vagyok, mert Kirják Róbert igazgató kétszer is megajándékozott a rendezés lehetőségével. Életem egyik nagy élménye marad A név: Carmen című előadás, bár nem volt könnyű a próbafolyamat, és tudom, hogy nem hibátlan, de szerintem értékes produkció lett belőle. Ráadásul látatlanban bízott meg ezzel a lehetőséggel, hiszen korábban nem látott rendezni. Az pedig, hogy több fesztiválra is el tudott jutni, és végül díjat is nyert a Carmen, nagyon jó érzés, pozitív visszajelzés.

Sokan szerettük. Különleges volt az az intim tér, amit a Művész Stúdió adott.
Sajnos, nem vagyok egy különösebb vizuális érzékkel megáldott ember, és ez akkor is igaz, ha rendezek (bár nagyon csodálom és irigylem is olykor a különleges vizualitású előadásokat). Általában nem a látvány az, ami foglalkoztat, bár a kompozíció, a néző összbenyomása nyilvánvalóan fontos. Amikor rendezőként kezdek gondolkodni egy történetről, számomra mindig az ember és ember közötti kapcsolat a legérdekesebb. Rendszerint egy vagy több színészre választok anyagot, miattuk kezdek el dolgozni valamin, ők inspirálnak. A Carment például egyértelműen Kosik Anita hívta életre. Mindig is érdekelt a téma, de amikor őt megismertem, akkor kezdett tárgyiasulni bennem az előadás gondolata.   Az ő különleges tehetsége és személyisége egyfajta motorként működött számomra. Intim Carment képzeltem el, lehetőség szerint egy puritán, emberi drámát. Nekem minél kisebb a tér, annál jobb, szeretem a szinte filmes típusú játékmódot. Minimál díszletek, arcok, gesztusok. Nagyon szeretem a szűk térben, csupán néhány emberrel megtartott próbákat, olyankor egész különleges dolgok tudnak hármunk vagy négyünk között megtörténni.

Igazgató úrnak köszönhetem azt is, hogy rávett valamire, amire magamtól talán soha nem vállalkoztam volna, mégis életem egyik óriási élménye lett. Ez A kis hableány rendezése volt, 2018 őszén. Egyáltalán nem gondoltam rá korábban, hogy gyerekelőadást rendezzek, főleg egészen kicsiknek, azt sem gondoltam, hogy hiteles lehetnék benne, mert soha nem foglalkoztam ilyesmivel, és sajnos gyerekem sincs, bár nagyon szeretem a gyerekeket. Igaz, van bennem egy jó adag infantilizmus, bizonyos értelemben soha nem nőttem fel teljesen, s úgy gondoltam, ez azért átsegíthet a nehézségeken. A gyerekek világa egészen sajátos dolog, nekik játszani egy külön mesterség. Azt gondoltam, akkor jöhetek ki jól a történetből, ha önmagamat adom, őszintén és közvetlenül, ha olyan meséhez nyúlok, ami nekem sokat jelent, ami kifejez engem. Igyekeztem úgy fogalmazni, hogy a kicsik is megértsék, de valami olyasmit meséltem el nekik, ami nekem személy szerint is nagyon fontos volt. Végül az erőfeszítéseimet, úgy érzem, siker koronázta – és ebben a színészeimnek, Schmidt Sárának, Horváth Sebestyén Sándornak, Szabó Mártának, a koreográfusnak, Vámosi Juditnak, valamint a tervezőknek, Boldizsár Zsoltnak és Véber Tímeának komoly része volt –, szép, igazi kaland lett belőle. Tapasztalatom szerint a gyerekek is szerették, és végül ezzel az előadással is eljuthattunk a Pécsi Családi Színházi Fesztiválra.

Mindent összevetve sok mindent köszönhetek a nyíregyházi létezésemnek, rengeteg tapasztalatot, élményt, gyakorlatilag egy tizenhét éves, folyamatos fejlődéstörténetet mind emberileg, mind szakmailag.

Milyennek látod a mai nyíregyházi színházat? Hol a helye a magyar színházi életben, mi lehet a további útja?
Egyrészt folyamatosan változónak látom, hiszen mind a társulat összetétele, mind szellemisége sokat változott, közel két évtized azért hosszú idő. Másrészt óhatatlanul van egy állandó minősége az itteni munkának, létezésnek, ami igazán nagy dolog, különösen napjainkban.

Sok vidéki társulat drámai változásának voltam tanúja amióta a pályán vagyok. Amikor 2000-ben diplomáztam, jóval több szakmailag erős csapat létezett vidéken, sokkal több színes, kiforrott kollektívára, izgalmas műhelyre emlékszem. Ezeknek nagy része mára megváltozott, és nem feltétlenül jó irányba. Sok helyen komoly szemléletváltás történt, voltak bizonyos felhígulások, felkönnyülések, nem a szakmai minőséget erősítő kompromisszumok. Vannak persze üdítő kivételek, jó történetek is, ilyen például Szombathely vagy Miskolc, de a folyamatot tekintve, úgy érzem, ebből van kevesebb. És az elmúlt évtizedben a gazdasági szempontok is egyre erősebben befolyásolják a színházak életét, nyilván ezzel is meg kell küzdeni.

Azt hiszem, Nyíregyháza mind a mai napig egyfajta bástya tudott maradni, őrzi azt a minőségi alapot, amit annak idején megismertem. Gyakran vagyunk ott a POSZT-on, hívnak meg különböző fesztiválokra. A Móricz Zsigmond Színházban még mindig nagyon fontos, és jelen is van a szakmai minőség, a minőségi munka igénye. Ennek a jelenléte talán a legfontosabb egy színházban, mert erre lehet igazán építeni; amíg van igény a belső minőségre, addig van miről gondolkodni, van miről beszélni. Művészeti tanácsadói minőségemben én is igyekeztem mindig hozzájárulni ahhoz, hogy a szakmai nívó megmaradjon. A folyamatos fejlődés a célunk, az, hogy úgy alkalmazkodjunk napjaink igencsak megváltozott igényeihez, hogy mindig értéket tudjunk közvetíteni, maradandót tudjunk alkotni. Akármennyire szeretné is az ember, hogy ugyanolyan legyen a kulturális élet vagy ugyanolyan erős a szakmai jelenlét, mint amikor például én kezdtem a pályám, tudomásul kell venni, hogy a világ megváltozott. Az internet, a különböző egyéb intellektuális kihívások vagy az olvasási szokások drasztikus változása egyaránt jelentős befolyásoló tényezők.

Mozik, videó csatornák a tévében és a telefonon, mindenütt. Hol a helye a színháznak?
Remélem, hogy mellérendelésben.

Idővel megszűnhet?
Azt hiszem, igazán soha nem fog megszűnni. Bár most épp egy kényszer-virtualizált helyzetben vagyunk, amikor a digitális megoldások vették át a főszerepet, de bízom benne, hogy ez csak átmeneti időszak, a koronavírus keltette válság része. Remélem, az az idő soha nem jön el, amikor teljességgel csak interneten, gépeken, elektronikus úton fogunk kommunikálni. Azt hiszem, az élő dolgok varázsát, a másik intenzív, tapintható jelenlétét semmi sem képes pótolni. Egy érintést a világ legjobb szimulátora sem tud kiváltani, egy személyes beszélgetést vagy egy csókot sem. Mindez a színházra is igaz. Semmi nem ér fel az élő színház és a színházcsinálás varázsával! Ott, aznap este a színpadról egy egészen sajátos, egyedi élményt kap a néző, amihez nem juthat másképp hozzá. Később esetleg meg lehet nézni rögzített felvételen, de az soha nem lesz ugyanaz. A színház élményéhez, igazságához a jelen idő, az „itt és most” alapvetően hozzátartozik.

A színház szempontjából most is nehéz időszakban vagyunk, az, hogy leállnak egy időre, fel kell függeszteniük a működésüket, és a jövőjük teljesen bizonytalan – ez elég kritikus helyzet, és rengeteg kérdést vet fel, az egzisztenciálistól a művészetiig. De azt hiszem, a színház, mint intézmény vagy művészet sohasem fog teljesen eltűnni, mert valamilyen formában mindig lesz igény az eleven játékra. Maximum az emberiséggel együtt múlik el… Bár ebből a szempontból is érdekes időket élünk, most nagyon nehéz megjósolni, mi történik majd a következő években.

Olykor vita folyik arról, mit kell nyújtania a színháznak. Csupáncsak szórakozást vagy komoly, elgondolkodtató előadásokat?
Szerintem mind a kettőt. Főleg egy úgynevezett regionális színháznak, ami egy megyének vagy egy régiónak a központja, és ott általában nincs más, hasonló jellegű intézmény.

A színháznak az az összetett és gyönyörű feladata, hogy egyszerre neveljen és szórakoztasson; közvetítsen értéket és ugyanakkor nyújtson felhőtlen kikapcsolódást, szórakozást. A lényeg, hogy mindig minőségi legyen! Mert lehet a drámát vagy a legizgalmasabb kortárs anyagot, kísérleti előadást is borzasztó rosszul, csapnivalóan felvezetni, s akkor ugyanúgy nincs létjogosultsága, ahogy egy gyengébben megalkotott vígjátéknak sincs. Ugyanakkor a könnyebb műfaj is lehet igényes és valóban színvonalas. Egy operett vagy musical is mindig feladja a leckét, ha jól akarjuk csinálni, ha látványosan és tartalmasan akarjuk előadni – máshogy pedig nem igazán érdemes. Egy vígjáték, egy Feydeau-bohózat is nagy felkészültséget igényel, hogy a ritmus, a humor, a színészi játék igazán érvényesüljön, és még valami plusz virtuozitás is legyen benne. Ez semmivel sem kisebb értékű munka, mint amikor egy komoly, fajsúlyos drámát állítunk színpadra. Most már saját tapasztalatból is mondhatom, hogy a gyerekdarabok is hasonlóan profi felkészültséget igényelnek. A cél, hogy megmaradjon legifjabb nézőinkben is az élmény, és akár tíz év múlva, fiatal felnőttként is késztetést érezzenek a színházba járásra. Engem például a kislánykoromban, négy-ötévesen megnézett Diótörő és Varázsfuvola az Operában, vagy nyolcévesen a tévében látott Szentivánéji álom indítottak el a színház felé. Emlékszem, ez utóbbi olyan erős hatással volt rám, hogy akár ma is vissza tudok idézni bizonyos képeket, hangulatokat, pedig mai eszemmel azt gondolom, egy meglehetősen közepes, '70-es évekbeli tévéjátékról lehetett szó. Mégis, mind a mai napig, ha azt mondom, Hermia, az a fekete göndör hajú lány jelenik meg előttem, akit 1978 táján, egy fekete-fehér tévében láttam egy vidéki nyaralóban, vagy az „athéni mez”, az a 18. századot idéző kosztüm, amit a fiatal férfiszínészek viseltek. Ezek mind a mai napig meghatározó élmények, emlékek. Persze, egy ilyen jellegű élmény nem feltétlenül azt jelenti, hogy a gyermek felnőve majd ebben a közegben akar dolgozni, nem is ez a cél. De arra kell ösztönözni őt, hogy időről időre el akarjon menni a színházba, megnézni egy előadást, jó esetben később, fiatal felnőttként vegyen rá bérletet is. Legyen a mindennapi kikapcsolódásának, szórakozásának egy lehetőleg állandó terepe a színház.

Nagyon fontos, hogy a fiatalok körében a színházba járás legyen sikk!
Nagyon; bizonyos értelemben évről évre fontosabb célkitűzés ez. Kicsit hazabeszélek, mert a dramaturgja voltam, de a Macbeth szerintem azért is volt kiváló előadás, mert a szó legjobb értelmében megidézte Shakespeare „népszínházát”. Itt, a Krúdy Kamarában is át tudtuk adni egy mozgalmas, látványos, bizonyos értelemben világokat mozgató előadás élményét. A megvalósításkor arra törekedtünk, hogy minél szélesebb rétegeket érjünk el, megcélozzunk olyan embereket is, akik valószínűleg életükben nem vennének le a polcról egy Shakespeare-kötetet, sőt, talán irtózva tartanák el maguktól, ha valaki a kezükbe adná, uram bocsá,’ a tévében sem néznének meg egy Shakespeare művet. Pedig ha megtennék, rácsodálkoznának, hogy jó, izgalmas, kortárs, rólunk szól. Azt hiszem, Horváth Illés rendezése épp ezt tette lehetővé, ez volt az egyik nagyszerűsége, hogy kortársi, nem aktualizált, de ízig-vérig aktuális, élő színházzá varázsolta ezt a megrázó szépségű klasszikust.

Shakespeare korában is előfordult, hogy egyeseknek a Hamlet csupán egy jó krimi volt, a filozófiáját, azt a hihetetlen világértelmezést, gondolati szintézist, ami benne van, lehet, hogy egy előadáson csak a nézőtér tizenöt százaléka értette. De ez egyáltalán nem baj, mert az élmény akkor is átmegy. Lehet, hogy az agy talán nem, de a sejtek, az idegek, a szövetek kódolják és megőrzik a látottakat. És akkor az hatni fog. Gazdagít. Szeretem és tisztelem Brechet, de elsősorban nem az intellektuális, hanem a lélekre ható színházban hiszek. Az tud igazán hatni, amiben lélek, szenvedély és ösztön is van. Egyébként Brecht is tele van szenvedéllyel, természetesen…

Tehát egy jó színházban mindenki megkapja azt, ami neki kell…
Emlékezetes volt számomra a Tasnádi Csaba rendezte Vuk a MŰvész Stúdióban. Az is egész kicsiknek szólt, óvodásoknak. Kardos Tünde írta színpadra, akinek a szövegkönyveit nagyon szeretem, nagyon ért a gyerekek nyelvén, és közben minőséget ad. Tünde ebben a szövegkönyvben tudatosan meghagyott Fekete István narrációiból olyan gyönyörű mondatokat, amit egy négy-ötéves gyerek még nem feltétlenül érthet, mint például azt, hogy „A vihar korbácsként vágott végig a tájon”. Ha akkor nem is figyel fel erre, még nem érti ezt egy óvodás, attól szerintem még beépült az agyába, a lelkébe, a szókincsébe, tehát értékes szellemi táplálékot kap. Ez szerintem nagyon fontos, folyamatosan erre kell(ene) törekednünk – igényes tartalmat adni minden rétegnek.

A Macbethben a látványvilág mellett az is tetszett, hogy nem éreztem üresjáratot, feszes előadás volt. A Bob hercegnél ugyanígy éreztem, pedig az a műfaj nem az én világom…
Szerintem a Bob herceg is jó példája a minőségi szórakoztatásnak. Göttinger Pál, a rendező kezdettől fogva törekedett rá, hogy komplex élményt nyújtsunk, ne csak szórakoztassunk komolyabb gondolat nélkül. Nem akarta beérni olcsó megoldásokkal, az volt a célja, hogy minden figurának meglegyen a maga története, karaktere, s egy lehetőleg gazdagon rétegzett világ jelenjen meg a színpadon. Egy operettnél nagyon fontos, hogy elkerüljük azokat a kliséket, amelyek a műfajt jellemzik, ehelyett inkább hús-vér figurákat mutassunk be a színpadon. Rendező kollégáim között volt olyan, aki korábban azt mondta: Úristen, operettet nem! Én viszont azt gondolom, hogy egy zseniálisan megrendezett Mágnás Miska, Csárdáskirálynő, Cigánybáró, vagy a Denevér, ami már gyakorlatilag opera, szintén értéket közvetít, hiszen az operettekben is meg lehet látni a történetet, az embert, a színházszerűséget. A jó operettszerzők mindig valódi színház felé gondolkodtak, mert, ha esetleg a librettó kevésbé értékes is, egy Strauss, Lehár vagy Kálmán Imre zenéjében mindig ott van valami plusz, valami különleges és emberi.

Érdemes arra törekedni, hogy élményt adjunk át, mert a néző meghálálja. Azt nem szabad szerintem, hogy elefántcsonttoronyban készüljön az előadás, bármilyen műfajú, mert akkor nincs létjogosultsága, ha a mondanivalója nem jut el a nézőkhöz. Partnernek kell tekinteni őket.

Vidéken minden műfajban tudni kell jó előadást tető alá hozni, mert ott csak mi vagyunk. És olyan színházat kell csinálnunk, mintha minden nap tíz kiemelkedő színház közül választhatnának a nézőink!

 

A fotó forrása: magánarchívum

Az interjú eredetije a Mindenünk a színház c. kötetben jelent meg 2020-ban, a Móricz Zsigmond Színház kiadásában, a Feliciter Kiadó gondozásában. Írta és szerkesztette Kováts Dénes.

Samu GazdaboltGB TradePolgári Bank3commMagyar Kukorica Klub banner - törölhetőHotel Hunor - törölhetőSteel ManufacturingNektárplastSzilágyi HűtőMáté-MetálAgroforte GrainDPMG Zrt.Derula 05.28.Metall KraftPályázat Európa Kft.Med-PlastBorda Gépipari Kft.MAPEI 05.20.Erforg-AimRollspedDamisol Kft.Agro NatúrtápMizse-PlastCharlie HűtőDigitas Kft.VC 999 05.28.Berek-VízTitan Containers
PRINT LAPOK