Kult
Mindenünk a színház - Horváth Illés
2021. August 27.
Színész, rendező. Kilencévesen lépett először színpadra, számos színházban játszott, filmekben szerepelt, szinkronszínészként sokat foglalkoztatták. 2019 nyarától a Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője.

Sorozatunkban a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színművészei vallanak színész-létről, szerepformálásról, a pálya buktatóiról és szépségéről, valamint a színház helyéről és szerepéről mai felgyorsult világunkban. Kováts Dénes interjúja Horváth Illéssel:

2016 óta egyre inkább a rendezés és más színházi háttérmunkák felé fordultál. Kevésbé elégít ki a színészet, vagy kíváncsi lettél másra?
A színészetet most abbahagyom. Nem abból az attitűdből, hogy engem már nem elégít ki, míg más kollégáimat igen, ebben semmifajta felsőbbrendűségi komplexus nincsen. Pár éve azt kezdtem el érezni, hogy már nem tesz eléggé boldoggá. Amikor ez az érzés nem múlt el, hanem konstanssá vált, felmerült bennem, hogy van egy klassz történet, amit szívesen megpróbálnék színpadra állítani, mint rendező. Ez volt Szálinger Balázs Köztársaság című színműve, amit már jól ismertem, mert két színházban is volt arról szó, hogy eljátszom a főszerepét, de mindkétszer meghiúsult. Egyre inkább az lett a meggyőződésem, hogy ez a mű azért kerülget, mert akar tőlem valamit. Úgy döntöttem, rendezőként vágok bele a kalandba. A próbafolyamat közben rájöttem, hogy ebben a munkában jobban megtalálom önmagamat, mint a színpadon. Talán jól is alakult az életem azzal, hogy nem rendező szakra jelentkeztem egykoron az egyetemre és így nem huszonéves korom óta rendezek. Hasznos a mögöttem lévő, több mint két évtizedes színészi múlt. Több vidéki és budapesti társulatnál dolgoztam már tagként vagy vendégként; különböző helyeken éltem, sok embert megismertem, sokféleképpen találkoztam a színészettel. Mindez jó iskola és háttér a rendezői munkáimhoz.

Egyenes út vitt a színészi pályára?
Igen. Kilencéves koromban léptem először színpadra, azóta folyamatosan rajta vagyok. Hosszú idő ez, a szakmai nyugdíjat már igényelhetném egy ideje... Nem szeretem azt a kifejezést, hogy gyerekszínész, de kisgyerekként, kis- és nagykamaszként, majd felnőttként is állandóan szerepeltem. Talán 11 éves lehettem, amikor az első filmes főszerepet eljátszhattam Udvaros Dorottya és Bálint András partnereként, később más filmekben is volt szerencsém forgatni. Dráma tagozatos gimnáziumba jártam, az egész életem a színházról szólt. Nem volt kétséges a pályaválasztásom, nem kellett hosszan lapozgatnom a továbbtanulási kézikönyvet, hogy mi is érdekelhet. A Kaposvári Egyetem akkor első ízben indított színész szakára vettek fel, ahol Babarczy László volt az osztályfőnököm. A színészet kitöltötte az életemet, sikereim voltak benne, élveztem. Harmincpár évesen viszont elkezdtem már nem annyira élvezni. Akkoriban nagyon sokat szinkronizáltam, még olyan opció is felvetődött, hogy szinkronszínész maradok, csak azzal fogok tovább foglalkozni, otthagyom a színpadot.

Úgy hallom, a szinkronszínészi szakma is egyre nehezebb, már a filmet sem nézik meg előtte, csak beállnak és mondják… Ez sem álomszerep!
Egy-egy mozifilm esetében, adott szinkronstúdióban előfordul, hogy több időt tudnak rászánni, a szinkronrendezőn is sok múlik. De, amit mondasz, az nagyon nagy százalékban érvényes. Kemény, ipari tempójú munkává kezdett válni a szinkronizálás, ami egyébként is nehéz tevékenység. Ugyanazt kell csinálni, mint régebben, csak sokkal gyorsabban, tempósabban, és jóval nagyobb mennyiségben. Az ember rettentően elfárad, miután 8 órát végigszinkronizál. Megállás nélkül megy a fülébe idegen nyelven az eredeti hang, közben figyelemmel kíséri a time kódot, követi a képet és olvassa a szöveget. Pillanatnyi idő alatt rengeteg információ megy keresztül a szinkronszínész fején. Ha ezt mindennap végigcsinálja, és mondjuk nyolc filmet néz, darál be jelenetről jelentre, mondatról mondatra ugrálva, estére olyan állapotba kerül, mint akit baseballütővel agyonvertek.

Az első rendezésedre hogyan emlékszel?
Életem egyik legnagyobb kalandja lett. A Köztársaság nem hagyományos színpadi előadás volt, a Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázison, egy egykori rakétabázis területén mutattuk be 2016 augusztusában. Hála Istennek sikerrel, így új felkérések követték, s most, nem egész négy évvel később pedig már öt kőszínházi rendezésem van az évadban különböző városokban, ráadásul művészeti vezetője lettem egy jelentős múlttal bíró, jó színháznak. Nagy ugrás, nagy öröm, nagy felelősség.

Tetszik, bírod?
Igen. Fizikailag és idegileg is bírni kell, hiszen sok stresszel is jár a dolog, különösen, ha az ember nem erre trenírozta magát. Nem az történt ugyanis, hogy már egészen fiatalon arra készültem, úgy szocializálódtam, hogy rendező legyek és egy csapat meg egy produkció felett rendelkezzek; erre nem volt hosszúra nyújtott felkészülési fázis, ezt mélyvízben kezdtem. Emiatt még néha többet stresszelek talán, mint amennyit egy olyan, korombéli rendező, aki erre készült már az elejétől. Itt az életkor is számít, az ember minél fiatalabb, annál bátrabb, és én már nem vagyok olyan fiatal. Persze ez nem panasz, csak egy adott helyzet.

Viszont eddig sikerpályának tűnik. Alig négy esztendő alatt több rendezés, határon túl is - viszonylag kezdő rendezőként kapós lettél.
Szerencsére igen. Most készülök a nyolcadik rendezésemre, Kaposváron. Volt még egy felolvasó színház is, akkor mondjuk a nyolc és feledikre.

A nyíregyházi Don Carlos megformálása színészként a búcsúfellépések egyike volt?
Igen. Utána még egyetlen új szerepet próbáltam, de arra korábban kaptam felkérést.

Carlosnak köszönheted, hogy a Macbethet megrendezhetted Nyíregyházán?
Tulajdonképpen egyszerre történt a dolog. Mind a kettőről szó volt, mert ebben a színházban – ezt most már az íróasztal mögül is tudom - nagyon hamar kezdik el szervezni az évadokat. Nagy erénye a vezetésnek, hogy idejekorán hozzálát az évadok tervezésének. Most például, 2020 tavaszán a 2020/2021-es évadot már részleteiben is ismerjük: a bemutatandó színdarabokat, a rendezőiket, színészeink minden szerepét. Ez ritkaság számba megy. Az előkészítő munkát már szeptember-októberben elkezdjük (most már így mondhatom, többesszám első személyben), ami mindig a rendezőválasztással indul. Úgy emlékszem, amikor a Don Carlos címszerepéről megállapodtunk, már tudtam, hogy lesz itt egy rendezésem is.

Hamar otthonra leltél Nyíregyházán. 2018-ban eljátszottad Don Carlost és megrendezted a Macbethet, majd 2019 tavaszán művészeti tanácsadó lettél, pár hónapra rá művészeti vezető.
Valóban, ez is egy gyors szökellés volt. Szinte természetesen és könnyen jött az egyik a másikból, ami nagy bizalmat jelent irányomban a színháztól és igazgatójától. Örülök és hálás vagyok érte. Amikor Kirják Róbert felkért, hogy legyek művészeti tanácsadója, hangsúlyozta, nem csak azért tette, mert a Macbeth közönségsiker lett, hanem azért is, mert számára biztató volt látni, ahogyan együtt dolgoztam nem csak a színészekkel, de az irodasoron dolgozókkal is. A munkám így arról győzte meg, hogy még komolyabb feladatot adjon nekem.

Kaposváron végeztél, mint jónéhányan a társulatból. Játszik itt egykori osztálytársad?
Igen, Fridrik Noémi és Fellinger Domokos. Rajtuk kívül Olt Tamás és Losonczi Katalin is tagjai voltak korábban a nyíregyházi társulatnak, Valcz Péter pedig rendezőként fordult meg itt, ő már az én hívásomra.

Mennyire ismerted korábban a nyíregyházi színházat?
Kevéssé. Bár számos vidéki színháznál megfordultam, a Don Carlos előtt nem dolgoztam itt. Annyi kötődésem volt, épp az említett osztálytársaim révén, hogy jártam már itt párszor, láttam előadásokat, jól ismertem a büfét is… Tehát nem a munka miatt, hanem nézőként és barátként kapcsolódtam az intézményhez. Most már más látószögből is nagyon jó színháznak tartom a nyíregyházit, sokrétűen jónak, az üzemi működése is kiváló. Egy ilyen bonyolult gépezet esetében fontos az üzembiztonság, hiszen a Móricz Zsigmond Színházban évi 13 bemutatót kell tartani, rengeteg vendégjátékot fogadni, fesztiválokat rendezni. Adott egy nagyobb társulat és rengeteg vendég, akiket koordinálni kell, tehát ez egy nagyüzem, ami rendkívül jól, stabilan működik, ezt is nagyon respektálom. Az embereket szintén, egyesével, mert nem csak általában nézve jó ez a színház, hanem jó benne x és y ember, akikkel öröm együtt lenni és dolgozni.

Mi a motivációja, hogy vendégművészek is fellépjenek egy-egy előadásban? Kevés a helyi színész?
Tizenhárom színdarabban rengeteg szerep van, a társulat nem tudja teljes egészében lefedni. De, hogy a dolog még bonyolultabb legyen, nem is csak arról van szó, hogy több a szerepszám, hanem arról is, hogy három játszóhelyünk van. Az előadások párhuzamosan is készülnek, ami még nehezebbé teszi a szerepek kiosztását. Mert, teszem azt hiába passzolna valakire egy szerep a kamaraszínházban, ha neki muszáj a nagyszínpadon a másik előadásban részt vennie. S hiába rá lenne szabva egy szerep a nagyszínpadon, ha előtte olyan bemutatója volt kamaraszínházban, ami negyvenszer kell lemenjen a következő hónapokban, így szinte soha nem tudna ott lenni az új produkció próbáin. De abban az esetben sem, ha mondjuk minden délelőtt mesedarabot játszik. Talán ebből is látszik, hogy a szerepek elosztása eléggé szerteágazó és bonyolult logisztikai művelet, amit nagyon nehéz összehangolni, nem működne csak a törzstársulattal. A vendégművészek érkezésének vannak tehát praktikus okai. Ugyanakkor művészi oka, értéke és értelme is van. Nem mellesleg a nézőnek jól esik új arcokat, új embereket, új karaktereket látni a színpadon még akkor is, ha nagyon szereti a társulat tagjainak játékát. A változatosság gyönyörködtet alapon kiemelt feladata a színháznak, hogy újdonságokkal ismertesse meg a nyíregyházi nézőket. Nagyon fontos szerintem, hogy egy-egy országos ismertséggel rendelkező, nagynevű színészt el tudjunk hozni a nyíregyházi nézőnek, ez is egyfajta szolgáltatás. Mindezt természetesen olyan értékrend és művészi színvonal mentén tesszük, ami visszafele ugyancsak hat. Egy új ember inspirálja a kollégáit. A társulati tagoknak is jót tesz, ha új játszótársakat ismerhetnek meg a színpadon, új munkamódszerekkel találkoznak. Új impulzusok érik az ittenieket, amik hatnak rájuk, fejlesztik őket.

Ez másfajta impulzus, mint ami a rendezőktől érkezik?
Másfajta. Az együttjátszásban, mint a szerelemben, kémia van. Előfordulhat, hogy valaki kiváló színész, én is elismerem szakmailag, de együtt valahogy nem működünk. De ha valakivel jó együtt játszani, az nagy ajándék, örömteli érzés. Olyan élmény, mint egy kapcsolat, vagy barátság. Akkor is, ha színpadon kívül nem lesz az, és a munkával együtt véget ér. Különös dolog ez.

A Tengeren című előadással kapcsolatosan mesélte nekem Kálid Artúr, Horváth László Attila és Tóth Károly is, hogy nagyon működött a szereplők között a kémia. Márpedig ha hárman állítják, egymástól függetlenül…
Az iskolában is izgalom, ha egy új osztálytárs érkezik, aki felpezsdíti kicsit az életet, itt is hasonlóképpen működik a dolog. Természetesen a társulat és a meghívott vendégművészek aránya kulcskérdés. Nyilvánvalóan nem jó, ha az arány elbillen, ha minden jó szerepet vendégek kapnak, az egészséges egyensúlyt fent kell tartani. Egyebek között ez is az igazgató és a művészeti vezető feladata. Sok összetevős játszma, van benne rizikófaktor, de én fontosnak tartom.

Harmincasokban jók vagyunk, huszonévesünk alig…
Így van, pedig nagyon sok szerep huszonévesekre van írva. Megpróbáljuk hosszútávon is orvosolni ezt a problémát. Örülök annak, hogy sok fiatal fordul meg nálunk, talán épp közülük kerülnek ki új társulati tagok, akikkel jó együtt dolgoznunk, és akik szívesen maradnak itt. Ugyanakkor kétségtelenül nehezíti helyzetünket, hogy nagyon megváltozott a pályamodell, gőzerővel beindult a filmgyártás, sorozatok sokaságát forgatják. Amikor én diplomáztam, akkor egy kezemen meg tudtam számolni, hány magyar film készül egy évben, ráadásul mindegyikben szinte ugyanazok a színészek játszottak. Sorozatok egyáltalán nem voltak. Most azonban egészen új perspektívák nyíltak meg egy fiatal színész előtt, naponta több castingra is elmehet, s ha csak egy is bejön, akkor már minimum fél évre lesz munkája. Jó kis mézesmadzag, hogy hirtelen sok pénzt keressen és híres legyen. Megváltoztak az erőviszonyok, már nemcsak más színházakkal kell ilyen értelemben konkurálnunk, de a napi és heti sorozatokkal, a beindult filmgyártással is. Mindez pedig Budapesthez kötődik, ami azt jelenti, hogy egy fiatal színésznek - akinek még van ideje és energiája kalandozni, reszkírozni - sokkal vonzóbb lehet, hogy azt az életet élje; kevéssé vágyik arra, hogy lekösse magát egy vidéki színháznál, s egy kisebb városban, színészházban lakjon. Ehelyett sok huszonéves, energiával, karriervággyal rendelkező fiatalnak jobb ott lenni a forgatagban, ahol bármikor kiválaszthatják egy olyan filmszerepre, ami révén ismertté válik.

Az érem másik oldalát nézve viszont elmondható – többektől hallottam már –, hogy napjainkban a vidéki színházak között a nyíregyházinak nagyon jó híre van, ezért akinek ez a típusú színész életforma tetszik, szívesen szerződik ide.
Kétségtelen. Ugyanakkor jellemző, hogy a fiatalok szerepre, szerepekre szerződnek, azokra szívesen jönnek, de a röghöz kötöttséget nem akarják hosszabb távon vállalni. Ebben az is benne van, hogy felgyorsultabb, egzaltáltabb életet élünk, erre vagyunk berendezkedve, a mostani huszonévesek így szocializálódtak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy megcsinál egy- két szerepet Nyíregyházán, majd egy másikat Miskolcon, közben folyamatosan rohangál, castingokra jár, szinkronizál. Még az is benne van, hogy nem sorozatban akar játszani, egyszerűen csak független színházban, kísérletezve. A huszonévesek mozgékonyabbak, igénylik ezt a mobilitást. Éppen ezért – minden szimpátia és szakmai elégedettség ellenére – érdekellentét van közöttünk, hiszen a kőszínházi struktúrában nekünk fontos az állandóság. Nagyon nehéz a többfelé játszó (vendég)művészeket egyeztetni, sok-sok szempontot figyelembe véve kell a műsornaptárunkat összeállítani. Az egyeztetés nehézsége vagy lehetetlensége semmissé tud tenni elképzeléseket.

Nyíregyházán jó a társulat, rendszeresen fellépnek vendégművészek, ugyanakkor viszonylag szép számmal nézhetünk meg vendégelőadásokat is. Ezek új színt hoznak a palettára, csak – mint mondani szokták olykor -, győzzünk színházba járni…
Én úgy látom, egyelőre győzik a nézőink. Vasárnap kivételével minden nap van előadás, több játszóhelyen is. Ha éppen nincs saját, akkor jön mondjuk egy Orlai produkció, vagy más vendégfellépés (olykor vasárnap) és az is megtölti a termeket. Ez csodálatos, mert azt jelenti, hogy Nyíregyházán olyan közönségkapacitás van, hogy hét napból akár hétszer teltházzal tudnak menni az előadások, úgy a nagyszínpadon, mint a kamarában.

Mint művészeti vezető mi a feladatköröd?
Elég szerteágazó. Művészeti vezetőként az igazgatóval és a színház dramaturgjával, Sediánszky Nórával együttműködve az én dolgom a színház művészeti életének szervezése; az előttünk álló évadokban bemutatandó színdarabok, rendezők, vendégművészek kiválasztása és felkérése, valamint segíteni a művek színpadra állítását, figyelemmel kísérni a próbákat, közreműködni az esetleg adódó problémák megoldásában, összehangolni a különböző munkakörökben dolgozók munkáját. Az első évad terveinek java már összeállt, mire elkezdtem ebben a minőségben tevékenykedni, így inkább a 2020/2021-estől érhetők majd tetten az elképzeléseim, amit a többiek véleményével összhangban valósítunk meg. Az idei évadban sok figyelmet arra fordítottam, hogy minél több tehetséges, fiatal pályakezdő színésznek tudjunk lehetőséget biztosítani. Több mint tízen mutatkoztak be különböző előadásainkban.

A mindennapi ügyekben is részt kell vennem, tehát ha nem tartózkodom Nyíregyházán, akkor is napi telefonkapcsolatban vagyok a művészeti titkárral. Ilyenkor sem „rakom le” tehát a nyíregyházi színházat, a helységtábla elhagyása után nem szűnök meg művészeti vezető lenni. Folyamatosan adódik valami kérdés, probléma, megoldandó feladat, amivel foglalkozni kell, amiben számítanak a véleményemre, javaslataimra, döntésemre, ezért ez a feladatkör egy folyamatos készültségi állapot. Tanácsadónak lenni kényelmesebb állás volt, ha szabad így fogalmaznom. A napi teendők miatt meg kellett tanulnom, hogy ne görcsöljek. Meg kell szokni, hogy a munkakörhöz hozzátartozik a problémák, a felmerülő gondok kezelése és megoldása, tehát ki kell alakítanom a lelkemben, hogy ebbe ne menjen tönkre. Ha valami baj van, akkor legalább három tervet kell felállítani, mert abból kettő úgysem jön be…

Kedvezőbb csupán rendezőnek lenni?
Szabadabb, mondhatni kevesebb robottal jár. Ugyanakkor részese lenni egy évad megtervezésének, összeállítani, mely színdarabokat mutassuk be, kik legyenek a rendezők, hogyan alkossuk meg a szereposztásokat, az felelősségteljes és egyben nagyszerű feladat, sőt, élvezetes is. A sok-sok munka és őrlődés mellett azt érezhetem, hogy fontos, amit csinálok, és van eredménye. Ha sikeresek lesznek a premierek, ha sokat nevetnek vagy meghatódnak a nézők, nagy energiával tapsolnak a rettentő jó színészi alakításoknak, akkor nagyon kellemes érzés tölt majd el. Akkor mondhatjuk majd el, hogy bejött ez vagy az az ötlet, gondolat, szándék, jó dolog sült ki belőle. A színház egyik legnagyobb varázsa, hogy kipattan az ember fejéből egy gondolat, majd bizonyos idő elteltével egy óriási gépezet forog, létrejön az előadás, a díszletet, jelmezeket, a színészi alakításokat több száz ember nézi és élvezi.

Vannak, akik azt mondják, hogy a színháznak nincs már sok hátra, mert itt az online világ, már telefonon is filmeket néznek az emberek. Szerinted mennyire van szükség a színházra?
A színház alapvetően egy kulturális felület. Nem csak a szórakoztatás az egyetlen célja és feladata, hanem az értékközvetítés, értékteremtés, az érzelmekre hatás, érzékenyítés, az emberi lélekkel való foglalkozás is. A jó színház sokrétűen elemez. Lélektanilag különböző történeteket, helyzeteket, figurákat. Ilyen értelemben tehát a színháznak van egy pszichologizáló hatása, de van szépirodalmat, kultúrát, műveltséget közvetítő szerepe is. A jó színház neveli a társadalmat, fejleszti a civilizációt. Ha ott fog tartani, hogy már csak nevettet és szórakoztat, ráadásul olcsó és felszínes eszközökkel, akkor nem lesz igazán fontos.

De a színház mindig hatni fog, mert az élő műfaj mindig tud hatni, s mindig más. Az előtted zajló showműsor lebilincselő tud lenni: 30 táncos, egy nagy zenekar, a tűzkerék veled szemben, élőben, mindig olyan elementáris hatással tud lenni az emberre, amit a telefon, a mozi, vagy a televízió nem tud kiváltani. Színház ilyen értelemben mindig lesz, nem fog eltűnni, abban egészen biztos vagyok. Az élő show, az élő műfaj nem véletlenül maradt fenn ötezer éve. A színház olyan kulturális felület, ami az ókor óta folyamatosan jelen van az emberi társadalom életében, s nem fogja semmi megölni. Jött a mozi, a mozgó-, de még némafilm, majd a hangosfilm, lett 3D-s is, a színház mégsem tűnt el, és nem is fog. Veszélyt csak abban látok, hogy esetleg devalválódik.

Ebben van a színházcsinálók, főként az igazgatók, művészeti vezetők és rendezők felelőssége. Egyesek szerint főként a habkönnyűséget igényli a közönség, tehát azt kell adni neki. Mit gondolsz erről?
Azt is kell. De szükség van olyan kultúremberekre színházak élén, akik nem csak így gondolkodnak a színház funkciójáról. Mit akarok egy előadástól, ha színházat csinálok? Csak annyit, hogy bevétel legyen, sokan megnézzék, nagyokat röhögjenek és a végén tapsoljanak? Vagy ezzel együtt akarok-e ennél egy kicsit, esetleg sokkal többet? Sok múlik az alkotóművészek és színházvezetők szándékain és ízlésén. Én ahhoz a csoporthoz tartozom, amelyik nagyon fontosnak tartja egy társadalom kulturáltságát, lelkiállapotát formálni, s erre nagyon megfelelő küzdőtér a színház. Minden műfajban lehet felszíneset, gagyit csinálni, de ugyanúgy értéket közvetíteni is. Az pedig a könnyebb ellenállás felé fordulás, ha eleve olyat szolgáltatok, amire bizonyosan vevők a nézők. Meg kell próbálni eladni olyat is, amit lehet, hogy nem mindenki fogad tárt karokkal, de mi tudjuk, hogy értékes. Elképzelhető, hogy így nehezebb úton indulunk, de ez az irány üdvösségbe vezet. Tudom.

Mikor mondhatod azt, hogy elégedetten dőlsz hátra?
Egy sikeres bemutató után az ember kell, hogy remekül érezze magát, megélje a siker élményét. De utána máris jön a következő feladat, a következő téthelyzet. Így áll össze az életünk, munkásságunk. Mindenképpen tudatosítani kell, ha valami jól sikerült, mert utána abból táplálkozunk. Olykor irigylem az öntelt embereket, én kétségek közt hányódó típus vagyok. Néha nagyon nehéz elviselni belül azt a félelmet, hogy amit csinálok, az hogyan sikerül, elég jó lesz-e, szeretni fogják-e, megfelelő színvonalú lesz-e. Azzá tud-e válni, amit eredetileg elképzeltem? Én nem vagyok hátradőlős típus, de néha szeretnék az lenni. Olykor szívesen lennék az a személyiségalkat, aki borzasztóan magabiztos, kétsége nincs afelől, hogy amit csinál, az bizonyosan fantasztikus. Ez néha irigylésre méltó számomra. De ki tudja biztonsággal megmondani, melyik út a célravezető? Jó, ha az ember biztos magában, mert, akkor bátrabb, akkor szabadabban alkot. Félve nem lehet, mert akkor egyszer csak beszűkül a fantázia is. Ugyanakkor kell az önkontroll, az önvizsgálat, a kétely. Nehéz megtalálni a helyes arányt.

Az öröm fontos. Voltak már elégedettség érzéseid?
Voltak nagyon boldog pillanataim. Máshol is, és itt Nyíregyházán is.

Címlapfotó: Horváth Illés magánarchívumából.

Charlie Hűtő3commDPMG Zrt.Med-PlastAgroforte GrainHotel Hunor - törölhetőBerek-VízTitan ContainersAgro NatúrtápMizse-PlastNektárplastGB TradeMagyar Kukorica Klub banner - törölhetőMAPEI 05.20.RollspedPályázat Európa Kft.Samu GazdaboltSteel ManufacturingSzilágyi HűtőMáté-MetálBorda Gépipari Kft.VC 999 05.28.Derula 05.28.Metall KraftDamisol Kft.Erforg-AimDigitas Kft.Polgári Bank
PRINT LAPOK