2006-2019 között a debreceni Csokonai Színház tagja volt, ott ismerte meg feleségét, Krajcsi Nikolettet, majd útjuk a kaposvári Csiky Gergely Színházba vezetett, ahol Tibor 2022-től az intézmény művészeti vezetőjeként is tevékenykedik. Hozzájuk kötődő nagyon jó személyes élményem a Magda, a Szabó című kétszemélyes színdarab, melyet Mészáros Tibor írt, alkalmazott színpadra és rendezett, s Krajcsi Nikolettel játsszák sikerrel évek óta. Kováts Dénes interjúja.
Háromévesen a szüleid beírattak néptáncra. Itt kezdődött a színpad utáni vágyad?
Nem hívtam még sem színpadi vágynak, sem szereplési vágynak. Az volt az előzménye, hogy a Szép magyar tánc című gyönyörű sorozat ment akkor a közszolgálati televízióban - nem is volt még más - és mivel nagyon szerettem, ugráltam közben a tévé előtt. Szüleimnek volt néptáncos kötődése, hiszen édesanyám maga is táncolt, édesapám pedig népi zenekarban citerázott. Volt tehát ismeretség, beírattak. Tánc közben bontakozott ki, hogy nem érzem magam rosszul, amikor ki kell állni emberek elé a színpadon.
Hogyhogy nem lett belőled néptáncos?
Komoly válaszút elé kerültem 17 évesen. Gyulai születésű vagyok, Gyomaendrődön nőttem fel, ott táncoltam, ugyanakkor 11 éves korom óta Békéscsabán, az ifjúsági házban a diákszínjátszó csoport munkájában is részt vettem. Egy ideig ingáztam, majd a békéscsabai evangélikus gimnázium drámatagozatára jelentkeztem át, ettől kezdve Gyomaendrődre ingáztam Csabáról néptáncolni. Egy fenékkel két lovat nehéz megülni, s bár mindkettőt nagyon szerettem, döntenem kellett
Miért a színjátszást választottad?
Nem igazán tudom rá a választ. Talán azért kellett színésznek lennem, hogy később Debrecenben találkozhassak a feleségemmel… Ő matekfaktos, reálszakos volt a középiskolában, de egy iskolai kisfilmben való szereplés hatására vagy következményeként - már majdnem huszonévesen - úgy döntött, hogy mégis ezzel a pályával próbálkozik meg. Így viszonylag későn jelentkezett a kaposvári egyetemre, felvették, onnan pedig Debrecenbe, a Csokonai Színházba vezetett az útja, ahol én akkor már társulati tag voltam. Szeretjük hinni, hogy nem véletlenül történt mindez…
Krajcsi Nikolett és Mészáros Tibor a Magda, a Szabó c. előadásban
Véletlenek nincsenek. A feleségemmel mi is hasonló sorsfordulatoknak köszönhetjük megismerkedésünket. De visszatérve rád: sok mindennel foglalkozol. Színpadi szerepeid mellett sorozatokban, filmekben tűnsz fel, jó ideje rendezel is, Kaposváron művészeti vezető lettél. Mi motivál?
Valószínűleg az, hogy a színházcsinálás minden spektruma érdekel. Önmagában az sosem elégített ki, hogy bemegyek a jelenetemre, és kész is vagyok. Az előadás egészének működése érdekel. Előfordult, hogy színész barátaim megkértek, nézzek bele egy próbafolyamatba, egy előadásba, s mondjam el, kívülről milyennek látom. Ez aztán idővel hozta a lehetőséget a rendezésre, összefutottak a szálak.
Egyre gyakoribb jelenség - vagy csak nekem tűnik úgy? - hogy színművészek rendeznek. Szerinted mi az oka? Egyfajta hiányérzet?
Nem tudom, de nem hiszem, hogy hiányérzetből lesz valaki rendező. A szakmán belül az a vélemény járja, hogy nem ugyanolyan színész-rendezővel dolgozni együtt, mint rendező-rendezővel, bár nyilván személyfüggő is. Előbbi személyes színpadi tapasztalatai okán talán több kapaszkodót tud adni a kollégáknak - ez persze nemcsak előny lehet, hanem hátrány is. Utóbbiak egy része jobban ragaszkodik a vízióihoz, köti magát az elképzeléseihez, mások több szabadságot adnak a színészeknek - ez egyéni mentalitás, vagy hozzáállás kérdése.
Rendezőként téged mi jellemez?
Én azt hiszem, hogy nagyon erősen formai gondolkodású vagyok, tehát bennem minden előadásnak egyfajta tánca van, és amíg nem érzem, hogy működik és magukévá tudják tenni a színészek, addig azt szeretem számon kérni. Aztán elérkezik a próbafolyamatnak egy olyan pillanata, amikor azt kérem, hogy ez viszont ne olyan legyen, mintha én állítottam volna be, mert akkor csak egy rendezői kitalálmánynak tűnik, inkább belülről fakadjon. Hogy ez könnyebbség-e színészként vagy sem, nem tudom, mert viszonylag elnyújtja a rendelkezés szakaszát. Jómagam általában a finisre szoktam elkészülni az előadással, akkorra tudom kellően átadni a gondolataimat úgy, hogy megvalósítsák a színészek.
Van valamiféle vezérelved, módszered?
Az empátia. Viccesen azt szoktam mondani - és ez művészeti vezetőként is jellemző rám - hogy „én a vízilovakkal” vagyok. Számomra mindig a színész az első, mert tudom, milyen a színpadon állni. Segítő akarok lenni, miközben azért nagyon erősen számon kérek. Azt már megtapasztaltam, hogy szeretik a színészek, hogy ha valamit kérek, de nem úgy működik, mint kellene, akkor azt mondom: inkább hagyjuk. Akkor is, ha a színész meg tudja valósítani - s valószínűleg így lenne - de ha nem érzem, hogy a sajátjává válik az a gondolat vagy jelenet, akkor inkább el kell engedni. Előfordul ugyanis, hogy bár nem csinálja rosszul, egyszerűen nem áll jól neki.
Színészként én is dolgoztam sok olyan (köztük igazán neves) rendezővel, akinél dobáltuk az ötleteket a kalapba. De olykor rá kell jönni arra: attól még, hogy valami jó ötlet, nem biztos, hogy benne lesz az előadásban, mert nem szolgálja annak egészét. Ez a hozzáállás nem azt jelenti, hogy nem tudja a rendező, mit akar, hanem - bár van egy víziója - nem egyedül akarja megszülni, mert ahhoz, hogy működjön a jelenet, a színészre is szüksége van. Előfordul, hogy valamire azt mondja, nem jó, még próbáljuk, próbáljuk, próbáljuk, s ha egyszer csak megszületik, abban megvan a közös alkotás élménye. Persze jó esetben minden előadásnak ilyennek kellene lennie.
Negyedik rendezésed Nyíregyházán a Ne most, drágám! Ennyire kapós vagy itt? Ennyire szeretsz itt rendezni?
Nyíregyházán már akkor is nagyon sok ismerősöm volt, amikor először jöttem rendezőként. Jófajta könnyebbséget jelent, ha ismerősökkel dolgozik az ember. Szeretem a Móricz Zsigmond Színházat, bár igaz, most már jóval nagyobb távolságról érkezem, hiszen az első rendezésemnél még Debrecenből jöttem. Természetesen Kaposvárról is szívesen megteszem, ha hívnak.
Szabó Nikolett, Horváth Viktor és Kiss Eszter Júlia a Bolha a fülbe c. előadásban
Valamit jól csinálhatsz, ha negyedszer is itt vagy...
A csuda sem tudja.
Közeleg a premier. Úgy haladtok, ahogy elképzelted?
Most tartunk ott, hogy bejön a díszlet meg a jelmez. Van ez a színházi közhely, és a közhelyeknek mindig van alapigazsága: hogy ez teljesen szétveri, amit addig felépítettünk, mert minden, amit próbáltunk, vagy kitaláltunk, kútba eshet, ha kiderül: a jelmez nem úgy áll, nem úgy érzi magát a színész benne, kicsit át kell alakítani, vagy a díszlet nem feltétlen úgy működik, ahogy gondoltuk. Ilyenkor mindig van egy olyan érzése az embernek, hogy ó te jó ég, most nem kicsit estünk vissza, hanem a nulláról kezdjük. De ez természetes dolog. Ugyanakkor én az utolsó pillanatig nem szoktam, vagy nem tudom elengedni a próbálás szakaszát. Előfordult több esetben - amikor azt éreztem, mégsem fog összeállni - hogy a bemutató előtti napon húztam ki komplett jeleneteket, akár 5-10 perces részeket a szövegkönyvből. Ennek nem mindig örülnek a színészek. De eddig ez a lépés mindig engem igazolt, s a változtatások - akár az utolsó pillanatokban is - inkább hasznosak voltak, mint zavaróak az előadás egésze szempontjából. De ahhoz képest, hogy vannak rendezők, akiknél az utolsó felvonás még nincs kész a bemutató napján, talán sikerült jól beosztanom az időt.
Ért valamilyen meglepetést a próbafolyamat során?
Igazából nem, és ez önmagában pozitív élmény.
Egy vígjáték nem önmagában siker, csak akkor, ha valóban tűpontosan jönnek egymás után a jelenetek és poénok - színészi és rendezői szempontból ez jelenti talán a legnagyobb kihívást.
Azt szoktam mondani a színészeknek, hogy nekünk nem azt kell megtalálni, miért történik valami, hanem ami történik, azt hogyan tudja igazolni az ember. Sokat példálózok - hozza az internet - balfék emberek buta videóval, melyekben látjuk, micsoda hittel és elszántsággal csinálják az ostobaságot. Mi nem azért nevetünk rajtuk, mert butaságot csinálnak, hanem, mert látjuk a meggyőződést benne. Egy bankrablásról is meséltem nekik: bement a rabló, automatikusan lezárult a biztonsági zár az ablakokon. Ő el akart menekülni, odaszaladt az ajtóhoz, minden erőfeszítését beleadta, hogy ki tudja nyitni, kifelé lökdöste, pedig az befelé nyílt. Ő is azon az ajtón jött be másodpercekkel korábban, de abban a lelkiállapotban egyszerűen csak az volt a fejében, hogy menni-menni kifelé. Nem sikerült, föladta. Majd jött egy idős néni, aki tudta az irányt, a rabló pedig úgy menekült, akár egy rajzfilmfigura. Ezért szoktam a próbákon elmondani, hogy itt most „színészből” kell tudnia, hogy muszáj pont a végszónál odanyúlni (például) a kilincshez, mert ha egy szóval előbb, vagy hárommal később teszi, nem ugyanaz lesz a hatása. Amikor a jobb oldali ajtó bezárul, abban a pillanatban kell kinyílnia a baloldalinak, és belépnie valakinek, akinek egyébként nem szabadna, de ez fokozza a bonyodalmat, erősíti a helyzetkomikumot. Pontosan, de átélten. Ez a kettőség az, amitől a vígjáték nagyon erősen technikai sportággá válik.
Szerinted miért érdemes megnéznünk ezt az előadást?
Pont most voltam a tévében egy interjún, a műsorvezető azt mondta: ha Ray Cooney nevét meghallja, eleve nevet. Nyilván a nézőnek van elvárása, aminek szeretünk megfelelni, ez fontos. A mi célunk az, hogy az elvárttól még egy picit többet adjunk. S akkor azt is megfogalmazzák majd előadás után, hogy remekül játszott ez vagy az a színész, s milyen jó volt abban a karakterben látni, mert egy kicsit mást mutatott, mint amiben korábban látták. Igazság szerint arra is próbálok törekedni, hogy az előadás ne csak egy kötelezően kipipálandó tényező legyen: eljönnek, nevetnek, hazamennek, hanem ezen túl adjon valami pluszt, ami megragadja, megfogja a nézőket. Egy történettel illusztrálom: Debrecenben a Csárdáskirálynőt játszottuk, két éve voltam a színház tagja, én alakítottam Bóni grófot. Egyszer az utcán megállított egy nagyon jól szituált, bérlettel rendelkező úriember, aki azt mondta: látott a Csárdáskirálynőben, most már eljön és megnéz más darabban is… Ezek nagyon fontos dolgok, hiszen az előadások alkalmasak arra, hogy az ember belopja magát a néző szívébe, aki ha látja a szerepekbe beletett munkát, az alázatot, s nemcsak annyit érez, hogy röhögött egy jót, s hazament, akkor igenis eljön újra. Ezeknek az előadásoknak pontosan az a nagy hozadéka, hogy közelebb kerülünk egymáshoz, nevetve talán könnyebben megnyílunk.
Sokuknak az az álláspontja, hogy az a jó színházi előadás vagy színdarab, amiről utána még beszélgetünk, amit úgymond hazaviszünk. Ez nemcsak a drámákra igaz, hanem a vígjátékokra is jellemző lehet.
Nincsenek hamis illúzióim. Ez a stílus helyzetkomikumokra, viccekre épül, ha úgy tetszik, kifigurázásra. Nem szatíra, nem moralitás, hanem vígjáték, vagy hívjuk inkább bohózatnak, s valóban az az előirányzata, szándéka, hogy szórakoztasson. Ebben, amit haza tud vinni a néző, valóban az: milyen jó volt látni a színészt, milyen jól csinálta, milyen jót nevettem rajta. Ha azt mondja, hogy a színészen nevetett, ahogy kiperdült, amennyire kétségbe volt esve, ahogy pofára esett, akkor a színészről beszélget, akkor már ő marad meg benne, nem a szerepe. Az előadás így alkalmas lehet arra, hogy azt mondja a rokonának, szomszédjának, barátjának: gyere, nézd meg, érdemes! Azt színészként nagyon jól tudjuk, hogy drámai hangvételű előadások mellett igenis feltöltődés egy vígjáték, hiszen mindenki szereti, ha nevetnek rajta, ha a tapsnál azt érzi, szerette a közönség. Ennek van létjogosultsága a színházi körforgásban.
Széles Zita, Tóth Zolka és Illyés Ákos a Bolha a fülbe c. előadásban
Azt nyilatkoztad valahol, hogy a munkád a hobbid is. Csak a színház létezik számodra?
Így alakult. Mivel ezt csinálom reggeltől estig, nyilván ezt mondom, ezt nevezem hobbimnak, hiszen nagyon szeretem a hivatásomat. Édesapám faipari technikusként egy bútoripari cégnek volt az ügyvezető igazgatója, otthon ugyanúgy megvolt a satupad, ennek élt. S mikor bejöttek a CNC gépek a kézi gyalu és maró után, élvezettel töltötte el, hogy meg kell tanulnia. Számára nem kötelező lépés volt, hanem élvezte. Valószínűleg a rendezés, vagy a filmekben való szereplés, ami kicsit másfajta technikát, másfajta színészetet igényel, azért okoz nekem örömet, mert talán több és teljesebb leszek általa. S ha ebből át is tudok adni, és a nézők élvezik, az az igazi öröm.
Szerintem szükséges is, hogy az ember szeresse, amit csinál, adott esetben a hobbija is ugyanaz legyen.
Hogy az iménti példámnál maradjak: ha teszem azt egy bútordarab tetszik nekem, kis túlzással mindegy, hogy aki csinálta, szereti-e a munkáját, vagy sem. Biztos vagyok benne, hogy látszik a nézőtérről, ha a színész nem szereti, amit csinál, mert akkor hideg lesz, nem nyitott, miként az is kitűnik, ha örömmel formálta meg a szerepet. A szívet észre lehet venni a színpadon, ezért is szeretjük azt hinni, hogy a színészet, a színház örökérvényű marad.
Engem zavar, ha valaki sopánkodva, kedvetlenül jár be a munkahelyére: jaj, már megint hétfő, mikor lesz péntek, stb. Nagyon rossz érzés lehet.
Mielőtt eljöttünk Debrecenből, egy este azt mondtam a kislányomnak: „Most muszáj bemennem játszani”. Visszacsengett a fülemben ez a mondatot, és megijesztett. Hiszen ennek élek, és ha mégsem esik jól, ha csak „muszáj”-ból csinálom, akkor valami nem stimmel. Akkor indult el a gondolat, hogy váltani kell, hogy ne tűnjön el a szenvedély.
Úgy hiszem merni kell váltani.
Valóban. Alapvetően ez a váltás nekünk jól sikerült. A családommal vagyok, azt csinálom, amit szeretek. Ez tölti ki az életemet.
Fotók: A Móricz Zsigmond Színház és az ALLE Management archívumából
