A csavaros fordulatokban és komikus konfliktusokban gazdag vígjátékban Lukács Sándor Pantalone-t, a velencei kereskedőt, Lelio, a Hazug édesapját formálja meg. Egy kritika szerint „egyszerre szerető apa, s bár nagyon sok időt nem töltött a fiával, a mindenség lelkiismeretét éppúgy megjeleníti, mint a hazugsággal megvezethető lelket. Következetes mintapolgár, akinek még fontos az adott szó, a becsület. Úriember a színpadon.” Kováts Dénes interjúja.

Kellemes emlékei vannak Nyíregyházáról, jól gondolom?
Abszolút! Többször is jártam már ebben az általam nagyon szeretett városban. Például 2018 őszén, amikor az Elűzött álom című önálló estemet mutattam be a megyei könyvtárban. Ha jól emlékszem, először a Vígszínház egyik nagy sikert aratott produkciójával, a Sylviával léptünk fel a VIDOR Fesztiválon, a szabadtéri színpadon. 2022-ben a Party című darabbal mentünk, abban az évben kaptam meg a VIDOR életműdíját, a HYPPOLIT-díjat. Most készülök a harmadik ottani előadásomra.

A bevezetőben említett kritika igazán dicsérő. Mennyire fontos az Ön számára a visszajelzés?
Úgy gondolom, hogy minden alkotó, minden művész számára nagyon fontos. Van, aki bevallja, van, aki kevésbé. Én bevallom – miért ne vallanám be! – hiszen a visszajelzésekből mindig lehet tanulni, a pozitívakból és a negatívakból egyaránt. Az persze kétségtelen, hogy a pozitívaknak jobban örül az ember, és talán jobban is inspirálja egy jól megírt és elismerő kritika.

Elismerésekben, díjakban nem volt hiány, hosszú lenne felsorolni. Megemlítem például az Érdemes és a Kiváló Művész elismeréseket, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, a Prima Primissima-, a Kazinczy-, a Kossuth-díjat. Miskolc és Budapest is Pro Urbe díjjal ismerte el, a XIII. és az I. kerületnek is díszpolgára. Van legkedvesebb?
Már elég öreg vagyok ahhoz, hogy egy csomó díjam legyen, hála a Jóistennek, van is! Nem panaszkodhatom ezen a téren. Nézze, a Kossuth-díj a legmagasabb elismerés, a Kiváló- és az Érdemes Művész is nagyon jóleső kitüntetések. Rangsorolni nem érdemes, mindegyik kedves nekem. Szerintem egy művész számára akkor válik igazán értékessé a díj, ha úgy érzi, hogy mögötte érték, teljesítmény van. Nem akarok nagyképűnek látszani, de úgy gondolom, mindegyik mögött ott van a belefektetett munkám, s a teljesítményem.

Térjünk rá a Hazugra!
Goldoni a commedia dell'arte műfajának egyik alapembere, egyik legjelentősebb írója volt. Ebben a művében az aranyifjú típus remekbeszabott megtestesítője jelenik meg a főhős Lélió személyében, akinél nincs olyan nehéz kérdés, amire valami arcátlan hazugsággal ne tudna válaszolni, vagy meg ne tudna felelni. Ideig-óráig sikerrel űzi a hamis játékait, de végül rajtaveszt, és megszégyenülten kénytelen távozni a becsületes ifjak köréből, akiknek a boldogságát kis híján tönkretette.

Sajnáljuk, vagy nevessük ki a Hazugot?
Ez az önök dolga. Ki-ki hogyan érzi. Én ennek a gazfickónak az apját játszom, a város híres-hírhedt kereskedőjét, akinek, bár szoros kapcsolata van a fiával, mégis átveri őt is. És amikor rájövök, hogy átvert, egyrészt dühös leszek, másrészt nagyon rosszul esik. Írói részről nagyon szépen, arányosan és jól van adagolva a nevetségesség és a lelki tragédia is.

Horváth Csaba rendezte az előadást, aki mint mozgásszínházi rendező vált ismertté.
Sőt, ennek révén lett különleges színfoltja a magyar színjátszásnak. Rendkívül impulzív, kedves, színészszerető embert ismertem meg benne, akivel tényleg öröm volt a másfél hónapos együttmunkálkodás.

Nagyon megdolgoztatta Önöket?
Úgy, ahogy kell. Ahogy szükségelte, megkívánta a darab. A fiatalok természetesen több mozgáslehetőséget kaptak. Nagyon érdekes gesztusrendszere, mozdulatrendszere van az előadásnak Csaba elképzeléseinek köszönhetően, fiatal kollégáim is nagyon élvezték a munkát.

Ez a mozgás vajon inkább erősíti a mondanivalót, vagy egyfajta burleszk jelleget ad az előadásnak?
Mind a kettő. Erősíti is, ugyanakkor nem ül rá az előadásra, tehát nem szedi el a filozófiáját, a darab értelmét. De természetesen sok humoros és groteszk szituáció születik ebből, tehát mozgás szempontjából is meg vannak fogalmazva érzelmek és helyzetek.

Egy újabb kérdés, ami már nem Hazugra vonatkozik: Úgy tudom, hogy az írásnak is sok időt szentel, több verseskötete jelent már meg.
Ez év júniusában immár a tizedik, Amit őrizni tudsz címmel.

Mostanában is megvan költői alkotókedve?
Az első kötetem, a Szökés 1985-ben jelent meg a Magvetőnél. Azóta egyfolytában írok. Nálam az írás, a költészet nem alárendelt viszonyban van a színészettel, hanem mellérendeltben. Tehát ugyanolyan lényeges elfoglaltságom – ha szabad ilyen csúnyán megfogalmazni – mint a színészet.

Hűséges típus lehet, hiszen több mint 50 éve tagja a Vígszínháznak, ezalatt 120 körüli szerepet játszott el. Mi a hűség oka? Ilyen alkat?
1972-ben szerződtetett a színházhoz Várkonyi Zoltán, úgyhogy még része lehettem a Vígszínház híres, klasszis csillagokból álló társulatának, aminek nagyon örülök. Életre szóló tanulságokkal, élményekkel gazdagodtam neves pályatársaim által.

Szerintem a hűség nem egy-, hanem kétoldalú dolog, hiszen akkor hűséges az ember, ha megéri hűnek lenni. Nekem, hála Istennek, úgy adódott, hogy mindig sok-sok feladatom volt a színházban, vezető szerepeket kaptam a legkülönbözőbb stílusú-műfajú darabokban. Plusz Várkonyi Zoltán kitalálta, hogy minden szezonban egy általa legérdekesebbnek tartott, más színházaknál dolgozó rendezőt a következő évadra meghívott hozzánk rendezni.

Tehát el se kellett mennie, hogy sok rendezővel dolgozhasson…
Anélkül, hogy kitettem volna a lábamat a Vígszínházból, Ruszt Józseftől kezdve, Babarczy Lászlón át Jurij Ljubimovon keresztül Szinetár Miklósig, s természetesen Zsótér Sándort el ne felejtsem – és hát Istenke bocsássa meg, akiket kihagytam – a legkülönbözőbb típusú, fajtájú, elképzelésű rendezőkkel dolgozhattam. Egy ilyen helyről ugyan miért menne el az ember? Egy ilyen helyez hű az ember!

A színház mellett ott voltak a filmek, tv-játékok, amelyekben gyakran foglalkoztatott művész volt. Nem beszélve arról, hogy nevezhetjük a magyar Alain Delonnak, hiszen neki is kölcsönözte a hangját.
Régen volt! Három egymás utáni filmjében – köztük a leghíresebb a Fekete tulipán – voltam Delon magyar hangja. Plusz Vincze Viktóriával mi is kislemezre vettük azt a híres dalt, a Parole, parole címűt, amit Delon Dalidával énekelt nagy sikerrel Franciaországban. A miénk is nagyon sikeres lett.

Emlékszem rá jól, már én is abban a korban vagyok…
És ez csak rosszabb lesz, egyre több dologra fog emlékezni…

Addig jó, míg emlékezhetünk.
Hát ez igaz.

A filmezés egyfajta kiegészítése a színészi pályának, vagy egy másik szerelem a színpad mellett?
Igen, az utóbbi, inkább így fogalmazzuk meg. A tehetség legjavát kell nyújtani filmen is, noha a munka feltételei, fázisai különböznek a színházétól. Egy film esetében sokkal jobban ki van szolgáltatva a színész a rendezőnek és az operatőrnek, mert forgatás közben sokszor az ember nem is tudja, hogy most épp totálban vagy közeliben látszik, vagy amerikai plánban. Ezért nagyon jól és nagyon hitelesen kell játszani, mert a legapróbb rezdüléseket is megörökíti a vászon. Nem lehet csalni, nem lehet hamisan játszani. Illetve lehet, csak az rögtön kiderül.

Jószerével örökre ottmarad, ha nem vágják ki.
Az elkészült filmen már nem lehet javítani. A színpadon, ha elindul az előadás, és az egyik jelenet, Isten ne adja, kevésbé sikerül, akkor az embernek van lehetősége még javítani. A színpadon a hatás közvetlen, direkt, a színész, és általában minden előadóművész rögtön megkapja a visszajelzést a közönségtől, ami óriási dolog. Mert egy festőművész, egy zeneszerző, egy szobrász csak indirekt módon, közvetve, jóval a mű elkészülte után érezheti, hogy mennyire szereti a közönség az alkotásait. De egy előadóművész vagy színpadi színész azonnal tudja a tapsokból, a csöndekből, a nézőtéri morajokból, tehát rögtön le lehet szűrni a munkájának a hatását.

Miért van úgy sok kollégája, hogy nem tud dönteni, a filmezést vagy a színpadot szereti-e jobban. Talán mert mind a kettőnek megvan a maga szépsége?
Helyeslem ezt a véleményt. Annyiban nem más, hogy mind a két műfajban a lehető legjobban kell játszani. De a megjelenési forma eltérő. A színházban a kakasülőről és a 8. vagy a 10. sorból is mindig totálképet lát a néző, látja az egész színpadot. Ha monológja van a színésznek, hiába mondja azt jó helyzetben, elől, a színpad elejéről, akkor is totálban látja a néző. A filmen pedig egészen különlegesek azok a jelenetek, amelyekben csak az arcot mutatják egy hatalmas vásznon, amikor az arcból szinte csak a két szem látszódik, vagy csak a száj ahogy beszél, ebből következően más formában kapja meg az élményt a néző. A filmben egy nézésnek, egy néma reakciónak is olyan ereje tud lenni, mint a színpadon a nagymonológ elmondásának.

Még csak meg sem kell szólalni.
Pontosan. De abban a tekintetben benne kell lennie a színész gondolatainak, lelkének, mindennek. Tehát nem lehet hamisan nézni.

Fotók: A Vígszínház archívumából - Dömölky Dániel felvételei.