Kult
Kern András inspirációi
2022. October 12.
Életút-interjúnak is nevezhetjük az a beszélgetést, amely az Art7 művészeti portálon jelent meg Kern Andrással, akit Szabó B. Eszter faggatott pályakezdésről, filmről és színházról, félelmekről és sikerekről. Érdemes elolvasni.

Kern András Kossuth-díjas színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja otthonában fogadott bennünket. Kérdeztük többek között az idén hatvanéves Ki mit tud? műsorról, az első vígszínházas szerepéről, és arról is, van-e bármiféle hiányérzete pályája kapcsán. Nem tartja magát jó interjúalanynak, mi másképp látjuk. Szívélyesen fogadott, egyetlen egy probléma adódott csupán, hogy eltűnt a művész úr elektromos cigarettája…

Kipihente magát a következő évadra?
Nem mondom, hogy sokat pihentem, volt mindig három-négy szabadnap, aztán mentem is játszani. Viccesen, már most mondhatnám, hogy várom az évad végét, pedig épp, hogy elkezdődött. A Belvárosi Színházzal sokat utaztunk: a Válaszfalak és a Valódi hamisítvány előadásokkal szinte bejártuk az országot. Játszottam a nyáron Szombathelyen is, ahol hat napot töltöttünk, ezalatt hat előadásom volt délután, hetvennyolc fokban, kilencvenhét százalékos páratartalomban. Nem volt könnyű. Ezek persze tizennyolc évesen nem zavartak. Ma már több dolog idegesít, de egyébként is elég kritikus vagyok.

Saját magával is?
Igen, bár maximalistának talán nem mondanám magam. Törőcsik Mari egyszer megjegyezte: „Volt egy-két este az életemben, amivel elégedett vagyok.”. Igazi nagy színész, és persze perfekcionista volt. Hogy mitől megy jobban az előadás egy adott este, máskor meg mitől nem, nem tudom. Azt csak az igazán nagyok tudják, vagy ők sem.

Az imént arra utalt, túl sokat játszik. Ez azt jelenti, hogy egy hosszabb kihagyás után nem hiányozna a színház?
Hát sajnos, azt hiszem…. Nem tudom, hogy mióta van így. Régen sem voltak lazábbak a nyarak, amikor még filmforgatásra jártam, mert épp divatban voltam a filmeseknél, vagy a szinkonrendezőknél. Ma már tulajdonképpen csak színházzal foglalkozom, illetve olykor egy-egy koncert is akad.

Meddig mehet így?
Ameddig csak bírom! Tomanek Nándor színművész egyszer gondolt egyet, rájött, hogy fél az egésztől, abbahagyja. Egy év múlva meghalt. Kálmán György pedig azt mondta, rossz a szíve, abbahagyja. Egy év múlva meghalt. Ezek után én nem merem abbahagyni… Tulajdonképpen számomra a színház az élet, de sokszor tényleg nehéz. Márton Andris mondása, akivel Az élet mint olyanban játszom együtt, hogy háromnegyed hétkor nem jó színésznek lenni.

Ön hogy érzi magát háromnegyed hétkor?
Rémesen. Teljesíteni kell, nagy feladat vár, nem ronthatom el a szöveget, és még jónak is lenni! Háromnegyed tízkor már jobban érzem magam. Amikor az ember meghajol, megtapsolják, esetleg sikere is van, akkor a szabadságérzet mellé egy kis jóhangulat is társul. Ez régen azt jelentette, hogy előadás után elmentünk a Fészekbe. Kicsit berúgtunk, elszívtunk úgy tíz cigarettát, és más tekintetben is vagányak voltunk. Most mindez úgy néz ki, hogy lejövök a taps után, kicsit nézelődöm, vizet iszom, aztán hazajövök és tanulom a másnapi előadás szövegét, mert az néha felejtődik már.

Fél a színpadra lépés előtt?
Igen.

Az idővel ez erősödik, vagy épp alábbhagy?
Erősödik. Ha egy színésznek van neve, elvárják, hogy hű legyen hozzá. Bár én sosem voltam teljesen ismeretlen, hiszen gyerekszínészként kezdtem, a Ki mit tud? után aztán magától értetődően jött az ismertség, a siker.

Érdekelte, milyen érzés, ha nem ismert az ember?
Nem mondanám. Tizennégy évesen, amikor a Ki mit tud? után kiléptem az utcára, majdnem mindenki azt mondta: Andriskám! Akkor én lettem az ország Andriskája.

Ennek immár hatvan éve. Amikor egy tizennégy éves szerencsét próbál, fel tudja mérni a dolgok súlyát?
Olyannyira nem, hogy pontosan nem is tudtam, mibe kezdek. Tisztában voltunk persze azzal, hogy ez televíziós műsor, és sokan fogják nézni. Szinetár Miklós, későbbi televízió elnök azt mondta, lehet, hogy mintegy négymillióan látták. (Egy csatorna volt, mindenki azt nézte, és maga a tévékészülék is újdonság volt)

Magától értetődő volt, hogy a szülei elengedik?
Nagyon is. Apámat érdekelte a színészet, művész akart lenni, vonzotta ez a világ. A zsidótörvények miatt nem végezhetett egyetemet, de tagja volt mindenféle színjátszókörnek. Nyolcéves voltam, amikor megkért, hogy olvassak fel A Pál utcai fiúkból, ugyanis nagyon kedvelte Molnár Ferencet, s látta, van érzékem ehhez. Közben instruált.

Ő volt az első rendezője?
Mondhatjuk. De egyébként minden érdekelte. Még amikor gyomorfekéllyel megműtötték, akkor is a történetmeséléssel volt elfoglalva. Kórházi állapotok közt egy szerelmes és társadalmi történet szövődött, amit valahol hallott Méray Tibor író. Nem sokkal később Makk Károly filmrendezővel eljöttek hozzánk, s kérték apámat, mesélje el a történetet. Ennek alapján született végül a Kilences kórterem című film. Tehát a kérdésre válaszolva, apám ­– és így anyám is – jó szívvel engedtek útnak.

Tízévesen forgatott először. Mire emlékszik a forgatásból? Rögtön befogadta ez a világ?
Volt egy húszperces kisfilm, aminek a főszereplője lehettem. Kazán István rendezte, aki akkoriban épp a Vígszínházban dolgozott, ő szúrt ki engem a szerepre a sok gyerekszínész közül. Érdekes módon nem a színészi része fogott meg igazán, hanem maga a filmcsinálás. Amikor azt az instrukciót kaptam, hogy álljak egy bizonyos helyre, és legyek nagyon elkeseredett, mivel az előző snittben ez meg ez történt, akkor én már tudtam, mi az, hogy előző snitt. A színészkedéssel nem volt gondom, gyerekként a lehető legtermészetesebben játszottam, ma sem látom sokkal bonyolultabbnak a mesterség lényegét, csak vannak, akik ezt elképesztő szinten képesek művelni. Ilyen Marlon Brando, Robert De Niro vagy Al Pacino.

Tehát már tízévesen a filmkészítés izgatta…
Igen, el is határoztam, hogy filmrendező leszek. Aztán tizennyolc évesen eljött a felvételi, de a Színművészetin akkor nem indult rendezői szak, és mivel addigra már sokat színészkedtem, gondoltam, megpróbálom a színész szakot. Várkonyi Zoltán már ismert a Ki mit tud? műsorból, így reménykedtem benne, hogy talán fölvesz. Nem mintha protekciós lettem volna, azt hiszem, tényleg látott bennem valamit.

Viszont az első vígszínházas szerep még a Főiskola előtt találta meg.
Fölhívtak a színházból, hogy van egy kamaszfiú szerep Arthur Miller Közjáték Vichyben című darabjában. Egyébként a Ki mit tud? után azt mondta nekem Várkonyi Zoltán, hogy néha azért mutassam meg magam. Nem tudtam, mit jelent ez pontosan, nem jelentkeztem nála, hogy „Tanár úr! Itt vagyok, tizenhét éves lettem, mindjárt felnövök!”. Végül szükségtelen is volt, mert jött az említett telefonhívás. A történet egy rendőrségi fogdában játszódott, egy padon. Mellettem ült Latinovits Zoltán, Benkő Gyula, Várkonyi Zoltán, Tomanek Nándor, Bitskey Tibor, Pethes Sándor, Darvas Iván és még mások is. Óriási szereposztás volt.

Egy tizenéves fiú megijedt ezektől az emberektől, vagy inkább inspirálták?
Inspiráltak. Akkor már amatőr filmes voltam, emlékszem, a Vígszínház büféjében ültünk, amikor bejött Várkonyi, hogy nagy bejelentése van: „A közelmúltban két díjat is nyertünk, Páger Antal Cannes-ban megnyerte a legjobb férfi alakítástért járó díjat, Kern pedig a legjobb amatőrfilm díját hozta el a magyar Országos Amatőr Filmfesztiválon. Szevasztok!”. Mindenki tapsolt, mi pedig felálltunk a Págerrel, és meghajoltunk. (Ő 65-70 éves országos és európai sztárszínész, én 17 éves gimnazista…)

Ekkor már cél lett, hogy a Főiskolát követően a Vígszínház tagja lehessen?
A Főiskola alatt nem gondolkoztam ezen, mert eltöltött az érzés, hogy mennyire szeretek odajárni. Egyébként ezt minden iskolámról elmondhatom. Eltekintve a matekóráktól, mert a matematikát egyáltalán nem értettem. De jó hangulat volt, és kedveltem a társaimat. Még ma is járok osztálytalálkozókra, ahol eszembe jut, hogy úgy éltem meg az iskolát, mintha kávéházi beszélgetéseken lennék. A társaimmal kezdtem parodizálni, utánoztuk a tanárainkat. A mai napig bennem vannak tanáraim mozdulatai, rezdülései.

A társaság közepe lett?
Kicsit igen, de sosem tolakodtam. Nálunk mindenki a társaság közepe volt.

Később sem várták el, hogy Ön legyen a nagy nevettető?
Nem, ugyanakkor néha magamtól is azzá leszek. Ilyenkor megkapom, hogy milyen jól tudok történetet mesélni, pedig ezt én nem gondolnám magamról. Nincs előtérben, hogy színész vagyok, aki egyfolytában jókedvű, ráadásul nem is mindig jókedvű az ember.

Ma mi jelenti számára a sikert?
Például, ha megtalálnám az elektromos cigarettámat. Az nagy sikerélmény lenne. Persze az is jó, ha egy előadás után azt a visszajelzést kapom a közönségtől, hogy valamilyen módon meg lettek szólítva. Talán ezt akarja minden filmrendező, minden író, minden festő, zenész, fotós vagy riporter. Akik művészettel foglalkoznak, szólni akarnak valakihez.

Erre hogyan kap visszaigazolást?
Azt azért megérzi az ember. Előadás után átjön, hogy a közönség miért tapsol, vagy miért nem.

Van bármiféle hiányérzete eddigi pályája kapcsán?
Van, de annyira nem, hogy repetáznék. Ott lennék persze megint a Ki mit tud? színpadán, és újrakezdeném. „Fiatal” szeretnék lenni újra, hogy előttem legyen az élet, ne pedig mögöttem.

Van olyan, amit másképp csinálna?
Van, persze, de ebbe most nem szívesen mennék bele…

Gordon Eszter további, az interjú során készült fotói itt tekinthetők meg: https://art7.hu/szinhaz/interju-kern-andrassal/


 

WiraxRugócenterDe-Ba Kft.Termo Kft.Lani ÉpítőHerbamixColasQS 2000Galgóczi AutóHunitechAtukavíz Kft.ContiregStarfol PluszCad-ServerGordius InoxHorizont GlobalSwisspartsEtiveraNektárplastHotel HunorEndilineKer-TészMizseplastAkvastop DinaxLabornumEupack
PRINT LAPOK