Nemhogy szerepeinek, de kiemelkedő alakításainak felsorolása sem fér el ezeken a hasábokon, így csak példaként álljon itt néhány kifejezetten emlékezetes: Richard Harkin (Tengeren), Kristoffer (A főfőnök), Hanta (Túl zajos magány), Alekszej Karenin (Anna Karenina), Hammerschmidt (Illatszertár), Odoardo (Emilia Galotti), Philippe (Életrevalók).

Színházról, filmről, szerepekről – mindeközben érzelmekről, romlottságról, értékteremtésről – beszélgetett vele Kováts Dénes. Szóba került még Woody Allen, Shakespeare, Csehov és Ibsen is.

Hantaként a Túl zajos magányban Horváth Sebestyén Sándorral

Hogyan telt a nyarad?
Több mint egy hónapot tudtunk eltölteni édesanyámnál, fantasztikus volt, nem is vágytunk máshová. Igazi otthoni pihenésként éltük meg.

Az elmúlt évad nagy szerepei után nyilván szükséged volt rá.
El se hiszed, mennyire! Ennek a megértése is kezd kiveszni a mai világban, be kell vallanom még színházi emberek körében is. Minket, színészeket gyakran úgy kezelnek, hogy felvesszük a jelmezt, bemegyünk és elmondjuk a szövegünket. Minden praktikusan, üzemszerűen megy. Pedig mi az idegrendszerünkkel dolgozunk, és ez meglehetősen fárasztó akkor is, ha szeretjük a szakmánkat.

A szerepet nem lehet a jelmezzel együtt levenni…
Az ember hazaviszi, idő kell, mire kimegy belőle, mire ellazulhat. Megjegyeztem egy életre a történetet: Molnár Piroskát kérdezték egyszer a pihenésről, vajon olvas, filmet néz ilyenkor? Azt felelte: úgy pihenek, hogy nem csinálok semmit… Megértem. Az ember fekszik egy fa alatt, és van. Ez a nyugalom...

Az Életrevalók az előző évad sikerdarabja, de a mostaniban is műsoron maradt, folyamatosan telt házzal megy. Mi a titka?
Azt gondolom, a témája miatt. És itt visszacsatolhatunk azokra a gondolatokra, amelyekről idáig beszélgettünk: nem mindegy, mit választunk témául. Az, hogy a kavics csúszik a takonytól, vagy valamilyen fikciós semmit állítanak színpadra, nem igazán megfelelőek, inkább lila ködök. Az olyan emberi témák viszont, mint az Életrevalók, nem fikciósak, és megérintik az embereket. Gondolj csak bele, hány tolókocsis vagy sérült embert látunk, akikkel valamilyen tragédia történt. Kérdés, empátiával tudunk-e közelíteni hozzájuk, vagy megszoktuk és elmegyünk mellettük az utcán, mondván, nem a mi dolgunk, s ugyan, mit tudnánk tenni.

Ez az előadás tükröt állít elénk két eléggé nyomorult emberről és találkozásukról, s kiderül, ezáltal talán mindketten boldogabb életet tudnak élni, ezért megfogja a nézőt. Egy – mondjuk ki: nyaktól lefelé béna, nyomorék – ember, ha más közegbe kerül, kibillenhet az önsajnálatból és a megszokott hétköznapokból, miként a másik, a társadalom perifériába szorult férfi is. Azzal, hogy Driss (GulyásAttila) a maga stílusában segít Philippen, kialakul köztük a barátság, ez Driss életét, látásmódját, viszonyulásait is teljesen átformálja. És természetesen az önértékelését is, mert rájön: nem egy senkinek sem kellő nulla…

Philippeként az Életrevalókban

Driss eredetileg úgy megy Philippe álláshirdetésére, hogy csak egy papírt akar a jelentkezésről, és ő maga lepődik meg a legjobban, amikor elnyeri, pedig nem is akarja. Philippe miért őt választja, aki a legkevésbé tűnik alkalmasnak a gondozói feladatra?
Ő, mint gazdag ember, mindig olyanokkal van körülvéve, akik tökéletesen kiszolgálják, s mindig azt mondják, amit hallani akar (szerintük). Egyszer csak jön egy ember, aki nem tekinti őt nyomoréknak, úgy beszél vele, úgy kezeli, mintha ép ember lenne. A maga nyers, pofátlan stílusával kizökkenti Philippet a betokosodott önsajnálatából, sőt, végül jelentősen meg is változtatja az életét és a gondolkodását.

Rengeteg érzelem, elgondolkodtató momentum jelenik meg az előadásban.
Valóban, s színészként engem ezek a folyamatok érdekelnek. De akkor is, amikor filmeket, előadásokat nézek. Az ilyen értékeket kellene, hogy minél gyakrabban közvetítse a mozi, a tévéfilm, s persze a színház is. A nézők gondolkodjanak el a látottakon, vigyék el magukkal – legalább a buszmegállóig.

Számos színházi feldolgozás alapul filmeken, te is jónéhányban játszottál már, filmszerepekben is megmutattad magad. Olyannyira, hogy 2022-ben a Lélekpark című filmben nyújtott alakításodért a legjobb színész díját nyerted el a portói nemzetközi filmfesztiválon. Milyennek látod a filmek világát?
Sok, 15–20 évvel ezelőtt, vagy még régebben készült filmet nézek újra. Azt tapasztalom, hogy szakmailag kiváló rendezés, remek forgatókönyvek és színészi játék jellemzi többségüket. Megítélésem szerint azóta összességében romlik a helyzet, az utóbbi évek filmjei – olykor a díjnyertesek is – nem nekem valók. Trágárok, romlottak. Nincs ellenemre a szabadszájúság, indokolt esetben van létjogosultsága, de a mértéke nem mindegy. Engem taszít az öncélú trágárság. Most próbáljuk a Játszd újra, Sam-et, WoodyAllen kiváló filmje alapján. Ő remek stílusban ír, és pontosan csak annyira szabadszellemű és szabadszájú – de nem trágár! – amennyire fellazítja az embert. Most, hogy újra, közelebbről, minden mondatot szótagolva megnézünk, rájöttem, nincs benne semmi romlottság. Ez nekem nagyon tetszik, és még erősebben tudatosul bennem: azért nem szeretem a huszonegyedik századi művészetet, mert tobzódik a romlottságban.

Kétségtelen, az is a színház dolga, hogy tükröt tartson a nézők elé, de nem úgy, ahogyan napjainkba többnyire teszi. Az igazi tükör-tartás azt jelenti, hogy az ember felismeri magát egy Shakespeare- vagy Csehov-szereplőben, és rájön, ezeket a hibákat nem kellene elkövetni. Csehov és Ibsen alkotásaiban is ott vannak a negatív karakterek, de ezek a szerzők olyan mélyen beleásták magukat az emberi jellembe, hogy azt érezzük: a maga szempontjából a negatív szereplőnek is igaza van. Bármennyire nem mentem fel cselekedete miatt, de elkezdem megérteni a mozgatórugóit. A megértés pedig az első lépés az esetleges megbocsátáshoz. Erre jó példa a tavaly bemutatott, Az öreg hölgy látogatása című kiváló előadás, Keresztes Attila rendezésében. Bizony-bizony erkölcsileg megkérdőjelezhető Claire Zachanassian tette. De ha ilyen magas szinten mutatják be, mint nálunk, Nyíregyházán, akkor nagyon pontosan megtudom, hogy ő mit élt át. A bosszújának be kellett következnie, ugyanis azoknak a tetteknek, amelyeket elszenvedett, ára van. Erre a típusú tükör-tartásra azt mondom: igen, kell! De azzal, hogy egy filmben vagy színházi előadásban mindenki romlott, füvezik, tele szexuális – nem szabadsággal, inkább – aberrációval, és mindezt el is kellene fogadni, végképp nem értek egyet.

A Csaposként a Delilában Kosik Anitával

A Játszd újra, Sam-ben Humphrey Bogartot, a kiváló színészt személyesíted meg.  Ő hús-vér alak a darabban, vagy inkább szellemkép, aki megjelenik a főszereplőnek?
Szellemkép. Nézőink valószínűleg emlékeznek Woody Allen filmjére, és – ami kikerülhetetlen – a Casablanca című nagyszerű filmre Ingrid Bergman és Humphrey Bogart főszereplésével. Ez egy ikonikus film, a mi korosztályunk abszolút emlékszik rá, de az sem lesz baj, ha fiatalabb korosztály érdeklődését is felkeltjük iránta, hiszen ők el szokták kerülni a régi fekete-fehér filmeket. Ahogy Woody Allen írja: a Casablanca olyan meghatározó élmény volt a generációja számára, de neki személy szerint is, melynek következtében egyik lelki énje teljesen azonosult vele, ezért arra gondolt, de jó lenne Humphrey Bogartnak lenni. Mert ő pici volt, enyhén idegbeteg, stb, amit nyíltan bevall magáról. Bogart sokszor feltűnik a színdarabban a főszereplő állandóan visszatérő énképeként, haverként-barátként. Színpadi megjelenését többnyire a filmjeiből vett jelenetek vetítésével oldják meg, mint például a Vígszínházban. Nálunk nem, itt én a színpadon leszek Humphrey Bogart. Egy színész számára ez természetesen nagyon hálás feladat.

Milyen érzés az ő bőrébe bújni?
Nagyon jó, kifejezetten szeretem. Szívemhez nőtt ez a darab, bátran elmondhatom: nekem tetsző feladat, így nagyon élvezem a próbafolyamatot.

Woody Allennek sajátos humora van, nem a blődségbe hajló vígjátékoké jelenik meg alkotásaiban. Erre a humorra mennyire lehetnek, vagy lesznek vevők a nézők?
Én azt gondolom, ahogyan ez a humor előjön a darabban, és amilyen humorral Sam, a nagyon pontosan megírt figura rendelkezik, s amilyen természetesen és igazul jön belőle, a néző megérti és elfogadja. Woody Allen sokféle humort használ, vígjáték-szerűt is, de többségben nagyon finom szellemi humor jellemzi. Ezt pedig szereti a közönség.

A Játszd újra Sam mellett a Pacsirta és A király beszéde a másik két premiered. A Pacsirta Kosztolányi-klasszikus, gondolom, az apa szerepe a tiéd. Mire számíthatunk?
Valóban az apát játszom ebben a nagyon érdekes, szép történetben, ami erősen bennem van. Még nem olvastam a regényt, mert amikor ideje lett volna, akkor jött ki a remek film Páger Antallal, Tolnay Klárival és Nagy Annával, és a filmet választottam. Baján forgatták – én ugye bajai vagyok. A városban járva mindig eszembe jutnak a film képei. Most azért nem olvastam el, hogy a szövegkönyvre koncentráljak. Nagyon szép, emberi a történet, klasszikus a nyelvezete, az erkölcse. Úgyhogy szívből várom. Azt gondolom, Szikszai Rémusz rendező kezében teljes biztonságban van, így nyugalommal nézek elébe.

Tavasszal a királyt tanítod beszélni. Láttad a filmet?
Igen, remek volt. Egy újabb kiemelkedő feladat számomra, hogy beszédtanárként György királyt tanítom. Ami nagyon fontos, hogy éppen háború van, ebben a helyzetben kell megszólalnia, nyilatkoznia uralkodóként. Gulácsi Tamás játssza a királyt.

Nagy kedvencem, a Főfőnök páratlan párosa – azaz te és ő – újra együtt a színpadon…
Na, látod, ez a szép a színházban, ha kollegák együtt tudnak tölteni jó pár évet. És olykor ilyen helyzeteket dob a gép. Együtt szerepeltünk a Főfőnökben, és most itt – persze egészen más viszonyban – lépünk újra színpadra. Nagyon jó, hogy annak idején eljátszottuk a Főfőnököt, jobban megismertük és értjük egymást.

Kosik Anita így fogalmazott az interjúnkban, amikor A király beszédéről kérdeztem: „Újra együtt játszik majd Tomi és Horváth László Attila (ő a beszédtanár)! Őket párba rakni helyes cselekedet: hasonló kaliberek hasonló ízléssel. Lackótól mindig lehet tanulni, vele egy színpadon lenni mindig ünnep. Az igazi nagyság egyszerű, egyre inkább ezt kezdem felfogni. Nem kell hőbörgés, lózung, hab. Ha egy kolléga környezetében szabadabb vagy mint egyébként, az nagy érték!”
Szépen hangzik.

Lionel Logueként A király beszédében Gulácsi Tamással

Negyvenhárom éve vagy a pályán, ezalatt sokat változott a színházi világ is. Előnyére vagy hátrányára?
Sajnos mindenképpen hátrányára. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy hiába próbáljuk távol tartani magunkat, a külvilág zaja ide is beszüremlik: a megváltozott szemléletek, életmódok, az európai helyzet, minden. Előbújtak az olyan emberek, akik nem ismerik, vagy pedig tagadják az alapvető, jó értelemben vett konvencionális értékeket, azokat, amelyek a társadalmat, a létezést alkotják, és minden embert, a személyt, az egyéniséget. Ezek az értékek fellazultak, tudatosan elvágják a gyökereket, mindazt, ami bennünket a nagyszüleinkhez, a múltunkhoz, a születésünk helyéhez kötnek. Eltűnnek a jelképek, szimbólumok. Minden fellazult, nyitottá vált, eltűnt az értékekhez ragaszkodás, de nincs helyette semmi. A katyvasz, az elértéktelenedő káosz felé sodródunk. Persze ez lassabb folyamat, és nem annyira tragikus, mint ahogy most elhangzik, de a jelei már évek óta beszüremkedtek és jönnek. Ezt láthatjuk naponta.

Gyakorta már nem az értékteremtő emberek kerülnek felszínre – a színház, a dramaturgia, a rendezés, a színészet területén sem – hanem akik más szemléletet képviselnek. Kopik, illetve nem szempont például a szakmai tudás. Olykor elég csak egy túlhempergő öntudattal megérkeznie a rendezőnek, nem kell gondolnia semmit a világról, csak „önmagát” valósítja meg, mondván, ennyi elég. Nem elég! Ez tiszteletlenség minden író iránt, akinek a műveit játsszuk. Sajnos egyre több ilyet tapasztalok. Ugyanezt tapasztalom az új színészgeneráció képzésében is: nem ritkán elégtelen vagy felületes. Lévén, érzékeny emberekről van szó, a színészhallgatók is tudják, hogy ez nem jó, nem elég, ezért zavarban vannak. Úgy fogalmaznám meg, hogy kusza embereket képeznek, akik nagyon nehezen találják meg önmagukat. Nem vezet jóra, ha vak vezet világtalant, olyasvalaki, aki elvesztette önmaga alól is azt az erkölcsi talajt, amely révén biztos kézzel, az értéket látva tudna közelíteni a tanítványokhoz, a szakmához. Felelőtlenül, hozzáértés nélkül nem szabad színészeket képezni. Sajnos eltűntek a régi, igazi mesterek.

A színészhallgatók között nyilván vannak tehetségesek.
Hogyne. Sok érzékeny, tehetséges ember végez az egyetemeken, nagyon szeretem őket. Másképp látják a világot, érzékenyen, nyitottan nyúlnak a dolgokhoz.

A színház világába is beszűrődik a magyar valóság, a felületesség, az értéktelenség, a fröcskölődés és gyűlölködés – mintha kevésbé lennének megértőek embertársaink.
Igen. Egyre jobban izmosodik a másik meg nem értése, sőt, az egyre erősebb kizárólagos önzés, már egyszerű dolgokban is. A színházi világot illetően azért még bízom benne, talán észbe kapunk.

Régen is szekértáborok jellemezték?
Nem. Művészi szekértáborok léteztek, de a szakma sokkal egységesebb volt. A kettészakadás nagyon nem tett jót a színházi szakmának.

Van remény?
Bízom benne, hogy kellő számú ember azonos időben rájön újra, hogy mi is a mi dolgunk.

Fotók: A Móricz Zsigmond Színház archívumából