Kováts Dénes interjújában szó esik drámai szerepről, a pillanat megéléséről, kuriózum előadásról, dögmeleg jelmezről és a színművész örömeiről is. 

Az énekes-táncos és vidám szerepek mellett és után egy igazán komoly, drámai is megtalált téged: Stüsszi a Kurázsi mamában. Meglepett, amikor megtudtad, ki, illetve mi vár rád?
Meglepett, de már vártam, eléggé ki voltam éhezve egy drámai szerepre! Nagyon jó találkozás ez számomra, úgy Stüsszivel és a műfajjal, mint a rendezővel, Keresztes Attilával. A hangi adottságaim miatt engem legtöbbször a zenés műfajban foglalkoztatnak, ezért örültem, hogy egy Brecht drámában is megmutathatom magam. Úgy érzem, sikerült helytállni, bizonyíthattam - elsősorban magamnak, de a vezetőségnek és a kollégáimnak is -, hogy ilyet is tudok, a színészi palettámon ott van ez a szín. Nagyon jólesett, amikor a premier után sokan elismeréssel mondták: ezt az arcomat még nem látták. Ennél nem is kellett több…

Darabbeli halálodig viszonylag sokat vagy színpadon, s valóban emlékezetes az alakításod, erőteljes a jelenléted. Sokat kellett dolgoznod a szerepen?
Igen. Ez tényleg olyan szerep, ahol nem lehet kamuzni, nem lehet hazudni egy másodpercet sem, muszáj megélni minden egyes pillanatot. A rendező is azt mondta, hogy itt ha sírás van, akkor sírni kell, ha nagyon fáj valami, akkor az tényleg fájjon, nem lehet csupán eljátszani. Meg kell élni ezeket az érzéseket, kínokat, mert csak úgy lehetek hiteles. Stüsszi szellemileg sérült fiú, akit a jóság vezérel és a segítő szándék, a tenni akarás, miközben üzletelő anyjával és testvéreivel csak mennek a semmibe, körülöttük háború, s nem tudják, mit hoz a holnap. Egy ideig még így is minden rendben van, majd jönnek a bonyodalmak: Stüsszit elkapják, megkínozzak, megölik. Ezt a tragédiát csak úgy lehet hitelesen ábrázolni, ha elmélyülök benne, s minden alkalommal kellően ráhangolódok az előadásra. Ha reggel felkelek, és este a Kurázsit játsszuk, már a felkészülés jegyében telik a napom.

Az első felvonásban meghalsz. Előfordult már veled a színpadon?
Nem, eddig még soha. Érdekes volt.

Úgy gondolom, egy ilyen szerepből kiszállni is nehéz az előadást követően…
Nyilvánvalóan másabb, mint a Legénybúcsú vagy az Idétlen időkig esetében, itt nehezebb visszajönni a szerepből a „civil életbe”, mert sok mindent odatesz az ember önmagából, s minden alkalommal otthagy ebből egy kis darabot a színpadon. Jólesik tehát feljönni a büfébe, kikapcsolódni, átállni és úgy hazamenni.

A Legénybúcsú című vígjátékban a londiner szerepében látunk, ez szintén jól áll neked. Jókedv és vastaps – ezek után nyilván könnyebb lezárni az estét.
Valóban. Az Oscarhoz tudnám hasonlítani (ott az orosz sofőr vagyok), mindkettő rettentően szórakoztató, szeretem játszani, nagyon hálás szerepek. Ez az évadom nagyon jól alakul, több műfajban megmutathatom magam. A színész számára az a legjobb, ha vígjátéktól a zenés darabon át a drámáig mindenben részt vehet.

Az Időtlen időkig kuriózum és remek előadás. Több figurát játszol benne: pufi fickóként, pszichiáter-farmakológusként és DJ-ként is színpadra lépsz. Nehéz ugyanazon darabban át- és visszalépni más-más szerepbe?
Mindig nagyon izgalmas, ha egy darabon belül több személyt kell megformálni, főleg akkor, ha ilyen erőteljesen elhatárolt szerepek vannak. Nagyon éles váltással és rövid időn belül kell az egyik szereplőről a másikra áthangolódni. Szeretem csinálni annak ellenére, hogy közben gondolkozni sem nagyon van időm, mert örülök, hogy időben át tudok öltözni, ugyanis a pufi fickó jelmezét, azt az óriási testet nem egyszerű gyorsan le- és felvenni. Ez egy kibélelt ruha, komoly súlya van. Egy előadás alatt három hosszú ujjú pólót is elhasználok, mert szakad rólam a víz a jelmez alatt, olyan mintha szaunáznék. Komoly kardiofitnesszel ér fel, mert én ebben a hatalmas, meleg öltözékben ugyanazt táncolom, mint a többiek, csak ők kicsit könnyebb ruhában. A végefelé olykor az ájulás környékez, annyira melegem van benne, az izzadság a szemembe folyik – miközben ugyanúgy kell mosolyogni és táncolni tovább.

S talán még arra is ügyelni, hogy a mikroport le ne essen...
Egyrészt ezért hordom mindig a homlokomon, hiszen ha oldalt, az arcomon lenne, valószínűleg hamar leesne. A nyakamon így is gyakran elenged, így plusz nehezítő feladat, hogy odarohangálok a hangosító pulthoz újra és újra visszaragaszttatni. Állítólag a tenoroknál jobb is, ha a homlokukon van a mikroport, szebben tudja felvenni, főleg a magas hangokat. Megdolgoztat ez a szerep, de nagyon szeretem.

Látványos és közönségsikert hozó a hazánkban is kuriózumnak számító Idétlen időkig, látszik, hogy hatalmas munka áll mögötte.
A főszereplőnek, a Philt alakító Gulácsi Tamásnak van óriási feladata benne, mi tulajdonképpen „csak” aládolgozunk, segítjük az ő feladatát, életét, munkáját a színdarabon belül. Az érdekessége mellett nehézsége is az előadásnak, hogy az ismétlődő napokat szinte ugyanúgy kell eljátszanunk, csupán ahhoz képest változik, ahogyan Phil reagál a helyzetre. A szereplők számára minden nap ugyanolyan kell, hogy legyen, minden gesztus, minden hangsúly ugyanúgy kell, hogy szóljon. Mintha egy filmet folyamatosan visszatekernénk, még egyszer és még egyszer megnéznénk, de valamiben mégis mindig más. Nehéz volt a próbafolyamat, mert egyrészt kevés időnk volt rá, másrészt rengeteg dalt, táncot és szöveget kellett megtanulnunk. Ha nem is vagyunk a színpadon, a kórus tagjaként a széléről éneklünk.

Kitűnő és változatos a zene, kifejezetten formabontó, nem a hagyományos könnyed kis slágerek jellemzik.
Ebből a szempontból is kihívást jelentett a dalok megtanulása. Úgy érzem, sikerült színvonalasan megoldanunk. Ez az előadás tényleg formabontó, s teljesen újdonság a nyíregyházi nézőknek, szerintem ilyet még nem láthattak-hallhattak sehol. Egyedülálló a maga nyersességével, a maga őszinteségével. Olyan színházi élményt kapnak nézőink, amilyen musicaltől eddig még sosem – hacsak nem a Broadwayen… A visszajelzések nagyon jók, tetszik a közönségnek az előadás, vannak, akik többször is megnézik. Hatalmas öröm számunkra, mert azt mutatja, megérte a komoly munkabefektetést, beérett a gyümölcse.

Mostanában csak játszol, jelenleg nem próbálsz új színdarabot. Így vélhetően több szabadidőd van. Mivel töltöd?
A klímaszerelés, mint „mellékfoglalkozás” ebben az évszakban nem aktuális, így napközben el tudok járni konditerembe, ügyeket intézni, kikapcsolódni, s ráhangolódni az esti előadásokra. Olykor főzök is.

Mi a helyzet a tervezett autószerelői tanfolyammal?
Az még várat magára.

Elvetetted?
Dehogyis! Ahhoz túlságosan érdekelnek az autók. Örülnék, ha én is tudnék autót szerelni, jó és érdekes hobbi lenne számomra. Most még csak szétszedni tudnom, összerakni nem. De mindennek eljön a maga ideje!

A jövő feladatai?
Várhatóan műsorra tűzzük majd a Szentiván éji álom című előadást. Shakespeare művét már lepróbáltuk, egy évvel ezelőtt lett volna a bemutatója, de a pandémia miatt nem játszhattuk. Most talán sikerül. Hamarosan az is kiderül, a következő évadban milyen szerepek várnak rám, s ezek között lesz-e olyan színdarab, amelynek még nyárig meglehet a próbafolyamata, s a bemutatója.

A címlapképen Horváth Viktor Stüsszi szerepében – a Móricz Zsigmond Színház archívumából