Kult
Hazátlanok: az Artisjus-díjas regény
2021. October 28.
Hazátlanok című regényéért Kováts Judit 2020-ban próza kategóriában vehette át az Artisjus Irodalmi Díjat, amelyről így vall: Az Artisjus Irodalmi Díj szakmai díj, a pályatársak szavazzák meg az előző év kiemelkedőnek ítélt alkotásáért, s azt hiszem, hogy ez mindent elmond arról, mekkora örömöt és megtiszteltetést jelentett számomra.

Az interjút a Partium irodalmi folyóirat főszerkesztője, Oláh András készítette a szerzővel:

Hazátlanok című regényedért idén próza kategóriában te vehetted át az Artisjus Irodalmi Díjat – amihez ezúton is gratulálok. Hogyan élted meg ezt a nem mindennapi elismerést?
Az Artisjus Irodalmi Díj szakmai díj, a pályatársak szavazzák meg az előző év kiemelkedőnek ítélt alkotásáért, s azt hiszem, hogy ez mindent elmond arról, mekkora örömöt és megtiszteltetést jelentett számomra. Mert valljuk be, nagyon is szükséges a pozitív visszacsatolás, az elismerés, hiszen a regényírás abban az értelemben igencsak kockázatos vállalkozás, hogy éveket vesz igénybe – legalábbis az én esetemben, mivel igen lassan, szöszölősen írok, ráadásul hosszasan búvárkodom, kutatok a témában –, és menet közben nemigen tudja az ember, mi fog kisülni belőle: középszer, bukás vagy éppenséggel óriási siker, mely utóbbira kimondva kimondatlanul szerintem minden alkotó vágyik.

Március 2-án vettem át a díjat a Budapest Music Center koncerttermében, pompás ünnepség keretében, s utána mondhatni, leállt az élet. A koronavírus berobbant, s töröltek minden további rendezvényt, többek között a Hazátlanokból készült felolvasó színházi produkciónk mátészalkai, kassai, vajai, budapesti bemutatóit. Úgyhogy az Artisjus díjátadó amellett, hogy fényes emlék, valamiféle korszakhatárnak is tűnik számomra.

Évekig levéltárosként dolgoztál, adatokat gyűjtöttél, cikkeket, tanulmányokat írtál. Mi inspirált, mi motivált, hogy a szépirodalom irányába fordulj?
Történész-levéltárosként két évtizedet töltöttem a sátoraljaújhelyi, majd a nyíregyházi levéltárban. Kutatási területem II. József kora, közelebbről az I. katonai felvétel és a reformkor volt. Nem meglepő tehát, hogy első kirándulásom a szépirodalom felé az 1817-es éhínségről szóló írás volt, amely egy szakmai kiadványban, az egyik Levéltári Évkönyvben jelent meg. Abban a borzasztó esztendőben ezrével haltak éhen az emberek, s amikor az Országos Levéltárban a Helytartótanácshoz írt folyamodványokat kutatva fakéregből őrölt „kenyérminták” potyogtak az ölembe, azt gondoltam, hogy ezt a témát kivételesen nem lábjegyzetekkel ellátott, tudományos szakcikként kellene megírni. Így született meg Meggyesaljai Péter, Szatmár vármegye főjegyzője, akinek szájába adtam a szót. Bevallom, nagyon élveztem ezt a fajta narrációt, s a kollégák körében is tetszést arattam. Ennek ellenére két novella után hátat fordítottam az 1800-as éveknek, s kikötöttem a 20. században. Amelynél rettenetesebb, förtelmesebb, pusztítóbb aligha van még egy az emberiség történelmében, azt hiszem.

Megtagadva, Elszakítva, Hazátlanok: három regény, méghozzá traumaregény kötődik a nevemhez, s meg kell mondjam, hogy mindhárom után úgy éreztem, elég volt, nem akarok több tömegmészárlásról, erőszakról, etnikai tisztogatásról, internálásról, deportálásról olvasni, hallani, tudni, de azt is be kell vallanom, hogy nem vagyok tudatos író. Soha nem tervezek el előre semmit, valahogy mégis mindig megtalál egy-egy olyan történet vagy téma, amely nem hagy nyugodni, s bármennyire szabadulnék a 20. századtól, valahogy mindig ott kötök ki.

A személyes történelem felé fordulás jellemez. Az egyéni sorsok érdekelnek. Levéltárosként, kutatóként vélhetően ezért kezdtél interjúkat készíteni idős emberekkel, akik még élő szemtanúként számoltak be a háborúról, a kommunista diktatúráról, kitelepítésekről, munkatáborokról, a kisebbségek üldözéséről. Honnan jött ez a kíváncsiság és hogyan lett ezekből regény?
Levéltárosként a történettudomány forrásaival dolgoztam, ismertem ezeket a forrásokat, tudtam, hogyan keletkeztek, s idő jártával egyre inkább foglalkoztatott a kérdés: létezik-e egyáltalán objektív történetírás, lehetséges-e objektív múltismeret? Annak függvényében különösen jogos lehet a felvetés, hogy az emberiségnek – ha jól meggondoljuk – valójában nem történelme, hanem végtelen számú történetei vannak csupán, s ennek a végtelen számú történetnek a szelekcióját, azt, hogy közülük melyek válnak a történelem részévé, mindig valamilyen hatalmi érdek határozza meg.

Kételkedés ide vagy oda, a múlt minél mélyebb megismerésének vágya mindig bennem bujkált, s ez indított arra, hogy interjúkat kezdjek készíteni a háborúról, a frontról, az orosz megszállásról, a felvidéki magyarság jogfosztásáról, a kommunista diktatúráról, ’56-ról, egyszóval a 20. századi magyar történelem nagy traumáiról.

Éveken át jártam kis diktafonommal idős emberekhez múltat idézni. Az első interjúalanyom 2007 nyarán a nagynéném volt, őt követte a többi családtag, majd mindenféle ismerősök és ismeretlenek. Szegedtől Nyíregyházán át Kassáig összesen huszonhat személyt faggattam meg. Volt közöttük falusi paraszt néni, villanyszerelő, pedagógus, hivatalnok, nyelvész, varrónő, boltos, bárókisasszony, az életkoruk pedig a hetvenegynéhánytól a száz évig terjedt. Volt, akinél mindössze egy alkalommal jártam, de akadt közöttük több olyan is, akihez háromszor-négyszer visszamentem, és még mindig beszéltünk meg újabb időpontot. És volt olyan is sajnos, akihez legközelebb már nem értem oda, mert váratlanul meghalt.

Ezek az interjúk, mint történészt is az oral history kiemelkedő forrásértékéről és arról győztek meg, hogy az élő emlékezet képes azokat a hiányokat, lyukakat kitölteni, amelyeket a történettudomány hagy maga után. A korlátjaként megfogalmazott szubjektivitásról pedig azt gondolom, hogy kiküszöbölhető: kellő számú, a különféle társadalmi csoportok képviselőit megszólaltató interjú ismétlődő elemeiből rekonstruálható az objektív történés. Az egyetlen probléma vele kapcsolatban, hogy már 2007 és 2009 között is a huszonnegyedik órában voltunk, és egyre kevesebben vannak, akik még emlékeznek, akik egyáltalán emlékezni akarnak, és beszélhetnének nekünk. Jelenleg az én interjúalanyaim közül mindösszesen négyen vannak életben.

Visszakanyarodva az interjúzáshoz, ahogyan gyűlt-gyűlt az anyag – közelítette előbb az ötven, majd lassan a százórányi terjedelmet –, annak ellenére, hogy a háború utáni második generáció tagjaként nyilvánvalóan semmilyen közvetlen élménnyel vagy tapasztalattal nem rendelkezem, egyre inkább érintettnek kezdtem érezni magam.

Hallgattam az interjúalanyaimat, s közben eszembe jutott a nagyapám, aki százszor elmondta – habár gyerekként oda se igen figyeltem rá –, hogyan vonult be kerékpáros hadosztályával Kassára, aztán feküdt a hóban a Don-kanyarban, és éhségében a bajtársával a lószarból kotorta ki a magvakat. Eszembe jutott mélyen vallásos Katrinyák dédnagyanyám is, akit nem ismerhettem, de akinek az Istenbe és az igazságba vetett végtelen hitéről nekem is tudomásom volt. E végtelen hit vezérelte, amikor sem a családja, sem a csendőrök nem tarthatták vissza, hogy a zsidó Goldbergeréknek, miután a húsvét utáni vasárnapon összeszedték őket, kenyeret csempésszen be első gyűjtőhelyükre, az orosi iskola udvarára.  Aztán a nagyanyám, aki a frontot és a megszállást egyedül vészelte át egy kilenc és egy hat éves gyermekkel, s aki nyolc hónapos terhesen messziről nézte a többieket, ahogy ölik egymást a németek által magára hagyott katonai raktár, a magtár kifosztásakor, s mindössze egy láda gyümölcsízt bírt szerezni a nagy harácsolásban.

Hallgattam őket, s elképzeltem a földbe ásott bunkereket, az indigókék vagy fekete légós papírral beragasztott ablakokat, a kivilágított karácsonyfaként zuhanó Sztálin-gyertyákat, az eget beborító, amerikai bombázókat és Goldberger Etát, amint először megy sárga csillaggal az iskolába.

Hallgattam kassai bácsikánkat, s láttam azt a tizenkét éves kisfiút és tizennégy éves nővérét, amint 1946-ban az immár szlovákiai Abaújnádasdról szökik a zöldhatáron Magyarországra, hogy tanulhasson. Hallgattam a mi drága Anna néninket, s láttam a lovak helyett szemeteskocsi elé fogott magyar és német férfit, ahogyan szlovák milicistáktól hajtva húzzák a szemeteskocsit végig Késmárkon, és láttam az Auschwitzból éppen hazatért – és a családjából egyedül hazatért – zsidó orvost, amint megemeli a kalapját, és meghajol előttük.

Az interjúk mellett memoárokat, szemtanúvallomásokat olvastam, s miközben olvastam, ott voltam a tiszalöki erőmű építésénél, a fogolytáborban, s láttam a rabokat, amint rabszolgaként, ávós őröktől hajtva, kínozva, ássák a folyómedret, és láttam a sortüzet, melynek során karnyújtásnyira a szabadságtól életüket vesztik. És ott voltam Novákyban is, Szlovákia legnagyobb volt zsidó koncentrációs táborában, és láttam a szepességi németeket a békében, szögesdrót mögött, számozott rabokként szenvedni, és láttam a 267 dobsinai, késmárki ártatlan áldozatot, amint Přerovnál tömegsírba lövik őket.

Fehér foltok, két emberöltőn át elhallgatott titkok, olyan történetek, amelyek szembejöttek velem, s engem első perctől, hogy tudomásomra jutottak, nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy mi a dolgom velük? Miért kell tudnom róluk? A nagynénémmel 2007-ben készített első interjú után öt évvel jelent meg a Megtagadva, 2015-ben az Elszakítva, 2019-ben pedig a Hazátlanok. A kérdésre a három regény a válasz, s egyúttal ez az én íróvá válásom története is.

Miért van szükség a múlt ismeretére? Mit tudunk kezdeni vele? Fontos-e, hogyan viszonyulunk a múlthoz?
Nagy és vitát gerjesztő kérdés, hogy az emberek tanulnak-e a történelemből. Jómagam, minden szkepticizmusom ellenére, hiszek benne, hogy a múlt ismerete segíthet a jelen megítélésében. Kétségtelenül hasznos lenne, ha az ifjabb nemzedékeknek lennének információik a szüleik, nagyszüleik által megélt időkről, mert akkor talán könnyebben megértenék a mai jelenségekre adott reakcióikat, szokásaikat, gondolkodásmódjukat.

A hagyományépítés nélkülözhetetlen eleme az emlékezés. Ugyanakkor Magyarország nem nézett szembe a múltjával – állítják sokan, de éppen a múlt megismerhetőségének korlátai miatt, anélkül, hogy cáfolnám ezen állítást, engem legalább annyira foglalkoztat az a kérdés, hogy ha kitörne rajtunk a szembenézni akarás, mivel nézhetnénk szembe? Azzal a múlttal, amelyet annyiszor átírtak, meghamisítottak, és annyi mindent eltagadtak vagy elhallgattak belőle? Azzal, amelyről egészen 1990-ig nem lehetett beszélni, mert a szovjet tömbhöz tartoztunk, és 1945 után, a békében a megszállókból hős felszabadítók lettek? És felmerül bennem az is, hogy vajon tényleg meg akarjuk-e ismerni a múltunkat, és ha megismertük, mit kezdünk vele? A kettősségével. Azzal, hogy a bátorság, hősies helytállás mellett ott van benne a gyávaság, az árulás, és ott vannak benne a bűnök.

Magunkról, a háború utáni harmadik, negyedik generáció tagjairól pedig azt gondolom: mint ahogyan nem a miénk a dicsőség a hőstettekért, úgy felelősséggel sem tartozunk elődeink tetteiért. A mi felelősségünk egyedül abban áll, ahogyan az örökölt múlttal bánunk: elfogadjuk a maga kettősségével, vagy ami nem olyan dicsőséges, azt letagadjuk, elhallgatjuk, nem tartjuk magunkénak.

Ide kapcsolódóan hadd szóljak egy másik, engem a Hazátlanok írása során folyamatosan izgató kérdésről, arról, hogy feldolgozható-e egyáltalán a megannyi tragédiával, traumával terhelt múlt. Amikor több mint tíz évvel ezelőtt a fentebb említett életútinterjúkat készítettem, nem egyszer hallottam az interjúalanyaimtól, hogy jobb a múltat elfeledni, mint felidézni, de akkor még makacsul hajtottam az emlékeket, gyűjtöttem, rögzítettem az információkat, s meg voltam győződve arról, hogy csak úgy lehet feldolgozni a traumákat és megbékélni a múlttal, ha beszélünk róla. Ma már nem vagyok erről annyira meggyőződve, de fogalmazhatok úgy is, hogy sokkal nagyobb empátiát ébreszt bennem a hallgatás.

„Nem igaz, hogy az idő gyógyít. Az idő csendes, alattomos gyilkos. Aki nem bír felejteni, az meghal!” – mondja Lilli Hartmann a Hazátlanokban. Ide kívánkozik a közismert adornoi idézet is, mi szerint Auschwitz után verset írni barbárság, illetve az elhíresült képtilalom, az emberi szenvedés ábrázolásának tilalma, mivel a műalkotás párhuzamos valóságot hoz létre, ami megcsúfolhatja az áldozatok emlékét. Ugyanakkor az is egy adornoi tézis, hogy a művészet az egyetlen autentikus emlékezeti forma. A szükséges és a lehetetlen paradoxona. Hazátlanok regényem ennek jegyében született.

Szöszölősen, lassan írok. Négyszer, ötször is átdolgozok egy-egy szakaszt, fejezetet, s mindahányszor hozzányúlok az adott szöveghez, újraéled a betű, a szó, s hiába választ el több mint két emberöltő az eseményektől, a fejemben, szívemben, lelkemben újra és újra megtörténik minden. A szó, a betű újrateremti, ami elmúlt, mondja Lilli Hartmann a Hazátlanokban, és mondom én. A přerovi tömegsír 267 áldozata, a jáchymovi fogolytábor halálra vert rabjai, az érzéstelenítés nélkül megműtött vendéglős, a kínzások elől a halálba menekülő öngyilkosok, ahogyan az ablakban himbálja testüket a szél: a Hazátlanok írása alatt velük keltem, velük feküdtem, éjszakánként rémálmok formájában ők kísértettek. Képtelen voltam szabadulni tőlük. Szünet nélkül róluk gondolkodtam – és vívódtam. Azon, hogy mit és mennyit szabad abból a tengernyi szenvedésből és tragédiából megírni, ami a kutatómunka során elém került, hogy végül a regény ne valamiféle leltára vagy katalógusa legyen csupán a németek háború utáni kálváriájának, és főképp ne torkolljon öncélú tobzódásba a borzalmakban.

A Tátra-legendákba ebben a rémálmos, vívódásos korszakomban botlottam. Pontosabban Grósz Alfrédnak, a késmárki evangélikus gimnázium egykori legendás tanárának, híres Tátra-kutatónak a gyűjteményébe; egy jegyzetekkel ellátott, hivatkozásokat, adatközlőket is feltüntető karcsú kis könyvecskébe, amely a hegycsúcsokhoz, tengerszemekhez, barlangokhoz fűződő mondákat, hiedelmeket tartalmazza rövidebb, hosszabb terjedelemben. A dokumentumgyűjtemények, szemtanú-visszaemlékezések közül ezekhez menekültem. Mintegy védekezésképpen, amikor úgy éreztem, nem bírok el több szörnyűséget. És mintha nehéz súly szakadt volna le rólam, felszabadultan kalandoztam a tündérek, boszorkányok, planétások, hegyek gyomrában rejtőző kincsek, víz alatti paloták fantasztikus világában, s írtam mesét az örök szerelem jelképéről, a havasi gyopárról, a Zöld tóról és a Karbunkulus-toronyról. Ez utóbbit akkor, amikor a brünni halálmenet túlélőinek visszaemlékezései között azt olvastam, hogy egy anya és csecsemője holttestét a cseh milicista parancsára a latrinába kellett dobni, s a foglyok úgy végezték a dolgukat, hogy a gyerek karja kiállt az ürülékből.

Közismert meseelemek, bevett szófordulatok felhasználásával mindegyik mesét az egyszer volt, hol nem volttól az itt a vége, fuss el végéig megírtam. Majd amikor készen lettem, fogtam és felszabdaltam, sőt, szétroncsoltam őket, s így, kivonatosan és fragmentáltan kerültek be a Hazátlanokba. Bárhogyan is dolgoztam fel, bármit is tettem azonban velük, továbbsegítettek engem az írásban, s reményeim szerint segítik majd az olvasót is a befogadásban.

Mi a fontosabb számodra: hitelesen beszélni az elhallgatott múltról – vagy olvasmányos, izgalmas regényt írni?
A kettő nem zárja ki egymást. De tény és való, hogy a hitelesség rendkívül fontos számomra és nemcsak a történelmi hátteret, hanem a szereplőim karakterét illetően is. Akikről el kell mondanom, hogy mindig hétköznapi kisemberek. Nem hősök, nem mártírok, olyanok, mint mi. Éppen csak oly korban születtek, éltek, amelyben akarva akaratlanul a történelem szereplőivé, részeseivé váltak. S a nagy kérdés, amely minden regényemben kimondva kimondatlanul jelen van: egy sarkában kifordult világban van-e választásunk, van-e, lehet-e bármilyen csekély befolyásunk a sorsunkra, vagy a véletlen, az isteni gondviselés, netalán annak hiánya dönti el, hogy áldozatok leszünk vagy megmenekülünk, hogy hősökké válunk vagy éppenséggel gyáva árulóvá.

Ugyanakkor szeretném leszögezni, hogy regényíróként fikciós műveket írtam és írok, és regényeim annak ellenére sem az adott történelmi kor illusztrációi, ha eredendően történész-levéltáros vagyok, és olykor – a lehető legnagyobb hitelességre törekedve – nagy élvezettel és kíváncsisággal merültem el a kutatómunkában.

Mindig markáns, egyszavas regénycímeket választasz. Miért? Ennyire egyértelmű számodra, hogy melyik az a szó, amely a reménybeli olvasó figyelmét felkelti?
Az első regény, a Megtagadva évekig az Eltagadva, elhallgatva kétszavas munkacím alatt futott, de végül be kellett látnom, hogy két igenév címként nem szerencsés. Sokáig, majdhogynem az utolsó pillanatig törtük a fejünket a szerkesztőmmel, Király Leventével és más magvetős munkatársakkal, aztán egyszer csak beugrott ez, a figyelemfelkeltés mellett azt gondolom, hogy a regény tartalmát is találóan, egy szóba sűrítő cím.

Az Elszakítva könnyű szülés volt, az első perctől ez a cím volt a fejemben, ezt pötyögtem be a laptopba legelőször, s a Magvető Kiadó is azonnal „megvette”.

A legnagyobb vajúdás a Hazátlanokat kísérte. Ennek is volt sokáig egy munkacíme, nevezetesen: A nulladik óra, amit azért vetettünk el, mert szemben a németekkel, akik számára egyértelműen Németország kapitulációja, azaz az összeomlás utáni újrakezdést jelenti, számunkra az iskolai nulladik órát. Ezt követően forgott még vagy egy tucat cím, volt, amelyik gyorsan kiesett, volt, amelyik jó darabig befutónak tűnt, végül kettő maradt fenn a rostán, mely kettőről még mini közvélemény-kutatást is tartottunk a szerkesztőmmel az ismeretségi, baráti körünkben. 

Könyvbemutatókon gyakran találkozol az olvasókkal. Mik a tapasztalataid, milyen az érdeklődés és milyenek a visszajelzések?
Fentebb már elsütöttem azt a majdhogynem közhelynek számító mondást, hogy a regényírás kockázatos vállalkozás. De ha közhely is, tényleg így van. Évekig dolgozik rajta az ember, távolsága, rálátása semmi, fogalma sincs, mit hoz létre. Legalábbis én így élem meg, és be kell vallanom, el-elfog a kétség, hogy rajtam és állandó előolvasómon, a férjemen kívül kit érdekel manapság a második világháború vagy a kisebbségek háború utáni szenvedéstörténete.

Aztán jön, jött a meglepetés: úgy a fiatalabb, mint az idősebb korosztály részéről igencsak élénk érdeklődést tapasztalhattam meg. Amit, úgy gondolom, két dolognak köszönhetek. Egyrészt annak, hogy sikerült olyan fehér foltokat feltárnom a regényeimben, amik az elhallgatás vagy tagadás következtében szinte teljesen ismeretlenek. Másrészt a nagyfokú érintettségnek. Hiszen nincs olyan család, amelyben szülő, nagyszülő ne szenvedte volna meg valamilyen módon például a második világháborút. A frontot, a hadifogságot, a szovjet katonák által elkövetett zabrálást, fosztogatást, gyilkolást, a nők tömeges megerőszakolását, a malenkij robotra hurcolást. Vagy említhetném a 750.000 magyart és a 3 millió németet, akiket a háború utáni Csehszlovákiában, a Beneš-dekrétumok értelmében kollektív bűnösnek nyilvánítottak, internáltak, deportáltak, lakosságcserével kicseréltek. Gondoljunk csak bele, mekkora szám ez! Hány ember, hány család, akiknek a leszármazottai ugyancsak érintettek.

Túlzás nélkül mondhatom, hogy azokból a levelekből, üzenetekből, szóbeli közlésekből, amiket megosztottak velem az olvasók egy újabb regényt lehetne írni. Egy ugyanolyan traumaregényt, mint amilyen a Megtagadva, Elszakítva és a Hazátlanok.

Mik a terveid, min dolgozol most?
Miután a Hazátlanok megjelent, a meseírást ott folytattam, ahol abbahagytam.  Eddig tíz Tátra-legendát gondoltam tovább, írtam meg vagy át a magam fantáziája szerint, megőrizve az eredeti magját. Enyhén babonás lévén, engedtessék meg, hogy többet ne áruljak el róluk.

3commMagyar Kukorica Klub bannerGB TradeBorda Gépipari Kft.LidraMizse-PlastKén Kft.Hajdú László diófa banerKaunisCad-ServerIsterraMg. FalkerSóstótargForest PowerBerek-VízDigitasKirály és Király banner 24.03.17-igMed-PlastDamisolFém- ls Faipari SzövetkezetAtukavíz3Atukavíz1Atukavíz2Hotel HunorAgroplast kft.Erforg-AimGo-Mo Kft.Dosan
PRINT LAPOK