Komoly-szép monodrámában; elgondolkodtató-szerethető klasszikusban és groteszk különlegességben egyaránt színpadra lépsz mostanában. Az Alszanak a halak? a halált és annak megélését dolgozza fel egy gyermek szemével. Gondolkodásra késztető, jó darab, emlékezetes előadás. Hogyan lett Tiéd a szerep?
Színésztársam, Pregitzer Fruzsina már egy ideje készült, hogy rendezőként megmutassa magát, és hosszú évek óta tervezgetjük, hogy alkossunk valamit együtt. 2015-ben Tatabányán látta a színdarabot, nagy hatással volt rá. Elkérte a szövegkönyvet, olvasás közben pedig az én hangomon hallotta – így meséli mindig –, ezért egyértelmű lett számára, hogy ez legyen az első közös munkánk.

Nagy és felelősségteljes színészi feladat, amikor egyedül kell létezni a színpadon, s úgy lekötni a közönséget, átadni a gondolatokat. A monodráma műfaja újdonság számodra?
Gimnazista voltam, amikor a magyar irodalom tanárnőm, Szász-Kolumbán Olga rendezésében eljátszhattam az Árva Bethlen Kata monodrámát. Tizenhat évesen mitsem tudtam a színházról, de a színpadi egyedüllét érzését akkor átéltem. Ugyanakkor bennem valójában föl se merül a kérdés, nem gondolok arra, hogy egymagamnak kell fenntartanom a közönség figyelmét. A feladat ettől sokkal több, összetettebb. És ott van velem a színpadon Olajos Gábor is, aki megzenésített versekkel, zenei effektekkel teszi színesebbé az előadást, tehát úgy monodráma az Alszanak a halak?, hogy õ a másik szereplője.

Családoddal, gyermekeiddel átéltétek már hozzátartozó elvesztését. Ez segített a szerep megformálásában?
Inkább aláhúzott mozzanatokat és megerősített. Bizonyosságot nyert, amiről az elemző próbákon beszélgettünk, hogy a gyászra készülés és a gyász feldolgozása miként hat egy tízéves kislányra, Jettére.

Miért fontos, hogy minél többen megnézzék ezt az előadást?
Mert a 21. században a  halál kérdésköre tabu, pedig hozzátartozik a létezésünkhöz. Ma csak nagy ritkán van lehetőség a szeretteink körében elmenni. Már nem virrasztunk a halottunk mellett. Az elmúlt két évben, még arra sem volt lehetőségünk, hogy a kórházban vehessünk búcsút a szeretteinktől. Ez borzasztó, felfoghatatlan, feldolgozhatatlan.

De ha nem beszélünk róla, eltartjuk magunktól, nem kérünk segítséget, nem hagyunk időt a gyászra – akkor nem történik meg a feldolgozása sem. Ami pedig pszichés problémákhoz vezethet.

Manapság  a világ elvárja tőlünk, hogy már másnap teljesítsük a napi feladatainkat... 

Szerintem sokkal minőségibb életet élnénk, ha nem úgy kommunikálnánk a halálról – sem a média, sem az az egészségügy, sem bárki más –, mintha mumus, tabu lenne. Persze vitathatatlanul fájdalmas dolog, ezért is szükséges feldolgozni. 

A gyermekeknek szintén…
Igen, hiszen ha van egy kis háziállata, a kedvencét egyszer el fogja veszíteni, így megkerülhetetlen, hogy megtapasztalja, és átélje ezt a fájó érzést. Ugyanez a helyzet a rokonok, ismerősök esetében. Nagyon félelmetes, ha egy gyerek úgy nő fel, hogy nem kap semmilyen információt, s ha jön az óriási pofon, mert elveszít valakit, nem tud megbirkózni a helyzettel. Ez pszichés problémákat okozhat. Csalódás számára, ha nem kapja meg a bizalmat a családjától, ha nem veszik emberszámba, nem avatják be. Sokkal károsabb, ha mindent elkenünk!

A drámai téma mellett kedves-humoros epizódok is színesítik az előadást. Ami nem meglepő, hiszen egy tízéves kislány szemével láttatjátok a történteket. 
Ez egy pazarul megírt dráma, Jens Raschke tökéletesen játszik a humorral. Ugyanabban a pillanatban tudsz mosolyogni az adott helyzeten, miközben facsarodik a szíved, mert pontosan tudod, hogy mit takar. Ezt a témát csak így szabad tálalni, mert az élet is ilyen. Ez a kettősség életünk elkerülhetetlen része. 

Nagy a szülő felelőssége abban is, hogy az érthetően sok figyelmet igénylő, (halálos) beteg gyermek mellett ne feledkezzen el az egészséges testvérről sem, aki szintén igényli a törődést.
Ez a színdarab egy nagyon egészséges családmodellt mutat be: együtt vannak a szülők, odafigyelnek egymásra és mindkét gyerekre, bevonják őket a mindennapjaikba, azaz ma már ritkaságszámba menő, idilli állapotot látunk. Nem titkolják, mi történik, foglalkoznak Jettével is, de ő még így is háttérbe szorítva érzi magát. Képzeljük el azt a szituációt, amikor a gyermek nem kap semmilyen figyelmet a beteg testvér mellett!...

Az előadást beszélgetés követi azon nézőkkel, akik szeretnének szót váltani a témáról. Mit tapasztaltok?
Mint mindenben, ebben is különbözőek az emberek. Egy részének hatalmas igénye van arra, hogy beszélgessen, elmesélje a saját történetét, a gyászérzéseit, esetleg csak jelen legyen, s hallgassa a többieket - mert már így is hatalmas súly kerül le róla. Mások inkább menekülnek, mert egyedül szeretnének lenni, átgondolni, feldolgozni az élményt, hiszen komoly tükröt tart az előadás. 

Azt gondolom, hogy amikor elveszítünk valakit, akkor többnyire nem, vagy nem csak őt siratjuk, hanem önmagunkat. Gyakran azt sajnáljuk jobban, aki itt maradt. Miért ne ünnepelhetnénk azt az életet, amit a számunkra kedves elhunyt addig megélt? 

A Cseresznyéskertben a szeretetre vágyó Dunyasát alakítod, akit többnyire kihasználnak. Nagyon jól megteremtetted az alakját! Mennyire áll közel hozzád a szerep és a színdarab?
Nagyon szerettem azt a próbafolyamatot. A rendezővel, Czukor Balázzsal pár évvel ezelőtt, a Szentivánéji álomban léptem színpadra, szerelmeseket játszottunk. Rettenetesen vártam és vágytam, hogy újra találkozzunk, megmaradt ugyanannak az elmélkedő, gondolkodó, és mindent kipróbáló, kíváncsi embernek, akire emlékeztem. Nagyon sokat beszélgettünk erről a szerepről, mert a Cseresznyéskertben egyedül Dunyasa sorsának van látható íve, a közönség nemcsak egy lelki folyamatot lát – mint az összes többi szereplőnél –, hanem tényszerű történéseket. A nézők előtt elevenedik meg, ahogy egy szerelmes nőből kihasznált, elhagyott, csalódott, megkeseredett ember válik. Mindezt nagyon kevés, mindössze négy jelenet alatt kell produkálni, Nagyon izgalmas volt, szerettem. Balázs ötlete volt, hogy ennyire hangsúlyozzuk az erotikát, mert a csehovi megoldás a mai korban már sokkal kevesebbet jelentene. 

Az említett két színdarab mellett egészen más típusú A rovarok élete, nem könnyű szerepekkel. Te végig jelen vagy a színpadon, különböző dolgokat teszel, de csak az előadás vége előtt szólalsz meg. 
Egy abszolút improvizatív próbafolyamat áll mögöttünk. A rendező Kovács D. Dániellel az ismerkedés helyzetgyakorlatokon, játékokon keresztül történt. Akkor született meg a gondolat, hogy - egyetlen emberként a rovarok között - végig színen legyek. Mivel ílyenformán ez a szerep sem a regényben, sem a színdarabban nem volt megírva, hosszú improvizációs-ötletelős folyamat indult el, a próbák alatt igyekeztünk párhuzamba helyezni a rovarok életét és azt a cselekménysort, ami az én mindennapjaimat festi le. Persze nem lehetett nagy, látványos dolgokra gondolkodni, nehogy elvonja a fókuszt a megírt szituációkról. Iszonyúan összetett feladat, hogy látszólag nem csinálok semmit, de végig mozdulatok, szavak, fények, hangok, s nagyon pontosan megszerkesztett útvonalak mentén cselekszem. Sokmindent én irányítok, de külső szem, a néző ebből semmit nem lát.

Közel áll hozzád az improvizációs színház?
A próbafolyamat alatt szeretek improvizálni, de nagyon erős bennem a pontosságra törekvés. Azt szeretem, ha már összeállt az előadás, akkor a rutinszerű, begyakorolt legyen a színpadi létezésem. Nálunk nagyon ritkán születnek olyan színdarabok, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy minden előadás alatt valami más történjen, ebből következően az improvizálás rutinja sem alakult ki bennem. Persze nem tudom, hogy szeretnék-e rendszeresen improvizálni a színpadon. Természetesen adott előadásokon belül történhet és történik is valami váratlan, amire azonnal reagálni kell, ezeket jól tudom kezelni. Például ha véletlenül nincs ott a kellék, megoldom máshogy a jelenetet.  

Színésznőként mostanában hogyan érzed magad a bőrödben?
Abszolút elégedett vagyok, pazar szerepeim vannak, az elmúlt évadok nagyon kedvemre valók.

A képen Fridrik Noémi az Alszanak a halak? című előadásban. A Móricz Zsigmond Színház archívumából.