Számtalan közönség- és egyéb díj birtokosa, például Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (polgári tagozat) birtokosa. Szűkebb pátriánkhoz kapcsolódva: kétszer nyerte el a VIDOR Fesztivál Arlecchino-díját, melyet a legjobb férfi főszereplő kap meg, az idén a fesztivál zsűrielnökeként köszönthettük. Kováts Dénes interjúja.

Jogvégzett emberként tértél át erre a szakmára. Korábban még nem tudtad, mennyire vonz a színész-lét? Honnan ered a színpad utáni vágyad?
Igen, akkor még nem tudtam. Ez azért nagyon nehéz kérdés, mert a színpad utáni vágyam igazából csak a főiskola után kezdett kialakulni, amikor már voltak olyan élményeim, hogy ezt alkalmanként egészen jól tudom csinálni ahhoz, hogy a nézőknek is örömet jelentsen, és én se haljak bele a rémületbe.

Némi dilemmát követően az érettségi után az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára jelentkeztem, mert semmiféle önbizalmat, vagy tehetséget nem éreztem önmagamban, hogy merjek jelentkezni a Színművészeti Főiskolára. A jogra felvettek, elvégeztem, majd az egyetem végén megpróbáltam a Színművészetit, de kiestem a rostán. Újra nekirugaszkodtam, megint kirúgtak. Harmadjára vettek fel, de ez egyáltalán nem jelentette a Paradicsom kapuját, mert nagyon nehéz volt számomra az első két év. Ebben az időszakban úgynevezett rostavizsgákon el lehet küldeni olyan hallgatókat, akik alkalmatlannak bizonyulnak. Meggyőződésem volt, hogy alkalmatlannak bizonyultam végig, egy-egy pici kivételtől eltekintve. De a vizsgák jól sikerültek, és ezért az osztályfőnököm, Kerényi Imre mégsem rúgott ki.

Egyszer aztán fölrémlett, hogy igen, a színművészet tényleg tud nagyon érdekes lenni. Bennem volt egy, nem a színpadhoz kapcsolódó olyasmi élmény, hogy az emberiségnek – nekem is és mindenkinek – nagyon nagy szüksége van katartikus élményekre. Én ezt az egész kicsi gyermekkoromtól az irodalomban találtam meg. Aztán valahogy a játékkedv meg a mások bőrébe való belebújás összekötötte a színészettel.

Korábban diákként szavaltál vagy jártál irodalmi szakkörbe?
Nem.

Tehát a színház belülről és a Színművészeti Főiskola gyakorlatilag a nagy ismeretlen volt számodra?
Igen. Mondhatni, én sült civil voltam a főiskolán, ahol az összes osztálytársamnak volt valamilyen köze ahhoz, amit említettél. Nekem nem, így ez is okozta azt a rettenetes neurózist, amiben az első két évben éltem.

Mégis sikerült szép pályát befutnod, ráadásul sokoldalúan: színpad, film, rádiójáték, hangoskönyv, sőt, rendezel is. Ez a csillagok szerencsés állása, vagy tudatosan törekedtél rá?
Ez a csillagok szerencsés állása. Amikor elkezdtem rendezni, még Miskolcon úgy harminc évvel ezelőtt, az konkrétan egy beugrás volt, mert a kiszemelt rendező valamiért nem tudta vállalni. Az akkori igazgató, Hegyi Árpád Jutocsa azt mondta: figyelj, Tibi, van Faragó Zsuzsinak, a dramaturgunknak egy anyaga, állítsd színpadra. Nagyon jól esett a felkérés, remek, élvezetes anyag volt, hat szereplővel, egy kabaré est. Miután fölszerződtem Budapestre, utána még visszamentem Miskolcra egyet-kettőt rendezni. Aztán úgy 25 évre elállt a folyónak ez az ága. A Tháliában Nagy Viktor vetette fel két-három évvel ezelőtt, mi lenne, ha rendeznék (ez lett a Szajré és a Romantikus komédia), most pedig Nyíregyházán kértek fel a Három nővérre.

Előny vagy hátrány, ha színészből lesz valaki rendező? Akár számodra, akár a színészeknek.
Nem tudom, ezt tőlük kell megkérdezni. Nekem az az élményem és az a reményem, hogy igen, előnyt jelent, mert sokkal közelebb vagyok azokhoz a probléma-dimenziókhoz, amelyekkel a színészek küzdenek amikor valamilyen alakot meg akarnak formálni, valamilyen szerepet el akarnak játszani. Ezen kívül még ott a darab egészének összerakása, amit az én esetemben az segít, hogy már jóval több, mint harminc éve dolgozom a szakmában.

Rendezőként van vezérelved, saját módszered?
Nincs. Talán azt nevezném vezérelvnek, hogy én a történetet úgy, ahogy van szeretném eljuttatni a nézőkhöz. Tehát a nézőkkel való kapcsolat a fontos, az, hogy valamilyen élménnyel, gondolattal menjenek haza, valamit sikerüljön átadni nekik – ami egyébként nem könnyű. Sok olyan előadást láttam, ahol nagy erőfeszítéseket tettek, nagy formák és új dimenziók jelentek meg a mobiltelefontól kezdve a krakéler ruhákig és a nem tudom miig, s az átírt szövegekig, de maga az előadás tök érdektelen volt számomra, mert inkább eltávolított engem, mint nézőt a történettől ahelyett, hogy közel vitt volna hozzá.

Nem egyszerű egy történetet jól elmesélni, ezért is nagyon-nagyon érdekel a rendezés. Azt érzem, hogy mi a nézőkkel üzletet kötünk: tessék jegyet venni, és cserébe egy történettel gazdagabban lehet hazamenni. Ennek persze része valamennyire a vizualitás és bizonyos bátorság. De engem inkább az érdekel, hogy maga a sztori, amivel az író leült, amivel volt valamilyen akarata, ami miatt elővette a tollát vagy az írógépét – az jusson el a nézőig. Fontosnak tartom azt is, hogy minél többfajta módon kíséreljük meg a történet átadását. Tehát nagyon remélem, hogy a Három nővér is tud majd olyan előadás lenni, amelyben sokféle játékmód keveredik, ugyanis nagyon kevert műfajú alkotás. Már azt roppant nehéz kitalálni, miért írta meg a szerző. A csehovi emlékanyagok, a levelezései is tartalmazzák, hogy borzasztó nehezen találta meg a hangot, a műveit színpadra állító Sztanyiszlavszkijjal (színész, rendező, iskolateremtő színésznevelő és teoretikus) is veszekedett olykor: miért ilyen unalmasak, miért ilyen sírósak az előadások, mert neki nem ez volt a célja. Nem is akarta drámának nevezni őket. A Három nővér szerintem a legnehezebb anyag – számomra mindenképpen – amivel valaha, közel negyven év alatt találkoztam.

Kaptad, vagy kérted?
Érdekes a történet. Tanítottam a Metropolitan Egyetemen egy színész osztályt, a Három nővér volt a harmadéves vizsgájuk. A vizsgaelőadást megnézte Horváth Illés, a Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője is, és amikor a Tháliában együtt dolgoztunk a Hisztéria című darabban, akkor fölvetette: belefér-e az életembe nyíregyházi rendezés. Azt feleltem, nagy örömmel. Tényleg nagyon érdekelt, bár sok-sok kudarccal járhat. Később megnevezte: nem bánná, hogyha ez az előadás a Három nővér lenne. Az első héten, amikor megkezdtük a munkát, azt gondoltam, én egy ökör vagyok, hogy erre igent mondtam, s miért nem valami hatszereplős vidám darabra vállalkoztam inkább. Ez ugyanis gigászi feladat.

De ha jól sikerül, akkor nagyon tud ütni.
Valóban.

Könnyebb úgy rendezni a Három nővért, hogy már játszottál benne egy szerepet?
Abból a szempontból igen, hogy jobban ismerem a zsákutcákat. Megoldási szempontból nem. Tehát gyakorlatilag sem az egyetemen végigdolgozott négy hónap, sem az, hogy én játszottam Versinyint nem segít semmit. Mert az itteni színészcsapat más emberanyag, más idegrendszer, más megközelítési módokat igényel, tehát minden más. Most az a feladat, hogy tényleg felrakjuk a színpadra ezt a roppant katyvasz-szerű csehovi anyagot, ami persze, ha jól megnézed, időnként segít, és meg tudja mondani, körülbelül miként kellene csinálni. De nagyon sok fehér folt van még mindig benne. Tehát nem, nem könnyebb.

Miért nézze meg a közönség a Három nővért?
Nem tudom. Én mindig visszaajánlom ezt a kérdést: mondják el inkább a marketingesek, mert óhatatlan, hogy vágybeteljesítő gondolatokat fogalmazzak meg. De pont most, amikor még itt vagyunk a próbák első harmadában, fogalmam sincs, mit tudunk majd ebből kihozni. Őszintén optimista vagyok, de látom a feladatok gigászi tömegét is. A főpróbahéten, vagy még inkább utána már okosabb leszek ezt illetően.

A lényeg tehát, amit kicsit korábban megfogalmaztál: jusson el a közönséghez, érezzék meg, mit akar mondani az író, a színészek, a rendező, azaz hasson rájuk?
Igen. A kulcsszó, amit ide szívesen mondok, az az önfelismerés, a saját életünkre való ráismerés. Van a színdarabnak olyan tartalma, amit el szeretnénk juttatni hozzájuk, de hogy sikerül-e vagy nem, azt most hübrisz lenne megfogalmazni. Ha sikerül a nézőtéren átélni, hogy jesszusom, ez a figura olyan, mint a sógorom, vagy olyan, mint az anyósom, vagy éppen, mint én – az volna a csúcs. Nagyon jó lenne, ha a darabban feltűnő emberi hibák, illetve a hibák mentén következő életesemények ilyen felismeréseket jelentenének a nézőknek.

Reméljük így lesz. Most térjünk ki egy kicsit a VIDOR Fesztiválra. Szereplőként többször megfordultál itt, díjat is kaptál, az idén viszont a zsűri elnökeként voltál jelen. Ez nehéz feladat? Más szemmel nézed így, mintha színész-nézőként tennéd?
Eleinte tartottam ettől a feladattól. Nagyon örültem, amikor hívott Kirják Róbert, a színház igazgatója, de aztán meg is ijedtem: ennyi előadást én nem nézek meg öt év alatt, mint amennyit itt a fesztivál idején kell. Mert ugye normális körülmények között én nem megyek előadásokat nézni – rossz lelkiismerettel, de nem megyek – mert a szabad estéimet meg szeretném tartani a saját életemre. De végül nagyon jó élményekkel tértem haza a fesztiválról, mert klassz előadásokat láttunk, amelyeket jó volt nézni, amelyeket pedig nem volt olyan jó nézni, arról nem beszélünk. Végülis egyáltalán nem tűnt megterhelőnek.

Én ugyanazzal a szemmel nézem, mert csak ez van nekem. Ez a kettő. A fő szempontom, hogy eljut-e a történet a nézőkhöz. Persze természetesen ehhez még járulnak olyan, szintén fontos szempontok, hogy vajon szakmailag milyen – most itt az én szakmai ízlésemről van szó – jó-e, jól van-e összerakva az előadás, érdekel-e ahogyan lebonyolítják, jól játszanak-e benne a színészek. Sok mindenre kell figyelni, például a jelmezre és a díszletre is, hiszen több kategóriában adunk ki díjakat. Nagyon szépen egybecsengett a zsűri véleménye az idei elismerésekről.

Pályafutásod során rengeteg díjat kaptál. Talán kicsit elcsépelt kérdés, de mégis érdekel: ezek mit jelentenek a számodra, van-e olyan, amelyik kifejezetten fontos?
Igen, van. A Radnóti Színházban nem tudom hányszor, de legkevesebb tízszer megkaptam a közönség díját, Miskolcon is többször. Ez azért a legfontosabb elismerés, mert azt jelenti, hogy annak a nézőtérnek, annak a színházi közönségnek igenis sikerül valamit elmesélnem úgy, hogy arra ők szívesen adnak szavazatot. Aztán persze már egy kicsit el is mozdult ez a jelenség, mert a Radnótiban akkor is kaptam közönségdíjat, amikor nem is volt új bemutatóm abban az évben, így kicsit már pirulnom kellett, a kollégák tapsa sem volt olyan gazdag, mint máskor. Persze a többi elismerés is nagyon fontos, mert visszajelzés – és a színészet rettenetesen visszajelzés-igényes munka. Minél több oldalról érkezik, annál bátrabban fogadja el az ember, s azt éli meg: aha, ezek szerint a helyén van. Persze mindez nem jelenti, hogy az egészséges önkétely valaha is elmúlhatna, de én olyan természetű vagyok, hogy az sosem fog elmúlni.

Nagyon sok mindennel foglalkozol. A film vagy a színpadi színészet áll közelebb hozzád?
Inkább a színpadi. Egyszerűen azért, mert több idő jut az alak megismerésére, a hogyanok, a tartalmak kifejeződésének megfogalmazására, pontosabban fölfedezésére. A filmnél lényegesen kevesebb idő áll rendelkezésre, mert ott minden egyes nap sokba kerül a gyártó cégnek, így nem nagyon próbálunk, nem igazán van lehetőség arra, hogy bármilyen szinten össze tudunk kapcsolódni a rendezővel. Az szerencse, ha igen. De nagyon sokszor ismeretlenül közlekedünk egymás mellett, amit ő mond, az nekem mást jelent, amit én csinálok az neki jelent mást, tehát sokkal kockázatosabb ebből a szempontból. A végeredmény is néha ahogy esik, úgy puffan. A színházban több esély van arra, hogy valamilyen dimenzióban legalább egyetértés alakul ki.

De azt muszáj hozzátennem, hogy rettentően megszerettem a filmcsinálást, nagyon-nagyon szeretek forgatni, mert a mérleg másik serpenyőjében viszont az áll, hogy általában rettentő profi csapat dolgozik, pont azért, mert sokba kerül a forgatás. Mindenki olyan szakszerűen és villámgyorsan tudja tenni a dolgát, hogy le a kalappal. A filmben, ha sikerül elkapni – mert egyáltalán nem úgy mondom, mint akinek mindig sikerül – olyan jól lehet benne játszani, olyan piciben lehet benne játszani, olyan gyorsan igaznak kell lennie valaminek, amikor mondják, hogy: tessék!, és azt olyan szerencsés és igaz módon kell tudni kifejezni, ami nagyon érdekes. Van benne erős kockázat, hogy sikerült-e vagy sem, mert nem tudjuk, hiszen már felvették, s állunk át a következő jelenetre. Eleinte ez rémes volt. Borzalmasan görcsöltem: akkor most vége mindennek? Aztán később elkezdtem a forgatás adrenalin fokozó hatását élvezni és érezni, ami már másik élmény volt.

A Csak színház és más semmi tévésorozat négy évadon át futott. Lubickolás volt számodra, hogy a szakmádat játszottad, bár színházigazgatóként?
Nagyon jók voltak a forgatókönyvek, szerettük a történetet. Remek kis kollegiális csapat jött össze, Schell Judit, Szávay Viktória, Csányi Sándor és én régi radnótisokként amúgy is jóban voltunk, sok közös felület volt a beszélgetésekhez és a munkához. Ehhez járult hozzá a nagyon profi filmgyártó team. Igazán kedvünkre való feladat volt.

Lennél a való életben is színházigazgató?
Nem. Azt hiszem nem!

… Miért?
Miért hagytad ez a hosszú szünetet?

Kicsit rácsodálkoztam. Amikor a minap Horváth László Attilával beszélgettem, aki a Csodálatos vagy, Júlia! című darabban játszott színházigazgatót, ugyanerre a kérdésre előbb azt felelte, hogy igen, lenne, mert akkor megjelenne az, amit ő a színházról gondol. Azután hozzátette: talán inkább mégsem vállalna ilyen feladatot, mert az igazgatónak rengeteg mással is foglalkoznia kell, ami pedig nem neki való.
Igen, így van. Öreg is vagyok már hozzá, tehát a hátralévő időmből az egészet – mert az nagyon egészemberes – nem tudnám arra fordítani, hogy darabokon gondolkodjak, s arról, kinek mi a jó, hogyan érzi magát, kit milyen irányba lehet segíteni, mozdítani, hogyan lehet fedésbe hozni 10-20-25 színész személyiségét előadásokkal, szerepekkel. Ez egy olyan gigantikus munka, amit nem tudnék csinálni. Én a színháznak ezt a pici szegmensét, hogy időről időre rendezhetek egyet, szívesen vállalom, mert az hasonló munka ugyan, de kicsiben, s érdekel az előadás létrehozatala, annak folyamata is. De színházigazgatóként ott ülni, és azt látni olykor, hogy valami katasztrofális hülyeség kerekedik ki egy színdarabból, nem bírnám idegekkel. De nem is akarom, mert szépen sikerült megválnom a neurózisom nagy részétől, és nem akarnám újra generálni egy ilyen, nagy felelősséggel járó megbízatással. Fiatalabb embereknek való.

Rengeteget játszol. Mi az, amivel ki tudsz kapcsolódni?
A szeretteim körében lenni csodálatos, az életemnek nagyon-nagyon fontos része. Próbálok minden nap időt fordítani arra, hogy befelé forduljak, csöndben legyek – bár a csöndben levés nem egyszerű célkitűzés. A csöndben levés egy olyan úton való mozgás, ami megszabadít a hétköznapoknak a mindig terhelt, mindig nyomás alatt és zajban levő, mindig valamilyen reflexív helyzetet hozó életelemektől, ezért erőteljesen igyekszem egyre növekvő sűrű percet fordítani rá. Mozogni is kell: szeretek úszni, jógázni, klassz dolog. Mostanában sajnos kevesebbet olvasok, régebben ez nagy forrása volt az ismeretszerzésnek, de az irodalomra olvasóként kevesebb időm jut. Szeretek jó filmeket nézni. Nem vagyok nagy sorozatfogyasztó, de van néhány jól megírt, összerakott kivétel, remek színészi játékkal.

Fotók: A Móricz Zsigmond Színház és a Thália Színház archívumából