2001-ben megkapta a Domján Edit-díjat, amelyet fiatal, tehetséges színésznőknek ítélnek oda. Később a Móricz-gyűrűt 2014-ben, az Aase-díjat 2017-ben, a Jászai Mari-díjat 2018-ban, 2022-ben a Kelet színésze lett, ő kapta ekkor a Móricz-díjat is, a római Prisma Independent Film Awards 2023. augusztusi fordulójának zsűrije pedig a legjobb színésznő díjával jutalmazta az Online című rövidfilmben nyújtott alakításáért. Kováts Dénes interjúja.

Számodra mindig fontos volt a nyíregyházi társulat, ezt több alkalommal is elmondtad.
Igen, én a társulat miatt ragaszkodom ehhez a színházhoz, mert nagyon jól érzem itt magam, a második otthonom, remek feladatokat, szerepeket kaptam.

A színházunkat és akkori társulatát bemutató Mindenünk a színház című könyvben, 2020-ban a veled készült portré-interjúban szó esett kedvenc szerepekről. Akkor azt mondtad, nem tudsz választani, mert mindig van új, amit szeretsz, sok a hozzád közel álló. Rangsor nélkül néhány cím: Augusztus Oklahomában, Váratlan vendég, Görbe tükrök, Maggi és Lillemor, Az öreg hölgy látogatása, Csodálatos vagy, Júlia! és természetesen Az ajtó. Ezekből ki tudnád emelni a három legkedvesebbet?
Megint ugyanazt tudom mondani: nincs ilyen. De kétségtelen, az említettek közül nagyon szerettem a Váratlan vendéget és az Oklahomát is.

Az Oklahoma Violet Westonjaként szerintem elképesztő, sokszínű – mondhatni: hátborzongatóan remek – alakítást nyújtottál. Melyiket emelnéd még ki?
Amiket felsoroltál, mind közel állnak hozzám. A Maggi és Lillemor Maggija például azért, mert nagyon szeretek humoros szerepeket is játszani, olyannyira, hogy hiányozni szokott, ha nincs az adott évadban.

Violetként az Augusztus Oklahomában c. előadásban. Balról Gulácsi Tamás, jobbról Tary Patricia és Illyés Ákos

Ha a belefektetett munkát tekintjük?
Milyen nehézségeket kellett magamban legyűrni, vagy milyen nehézségekkel szembesített ez a feladat? Violet például hatalmas és nagy ívű szerep, értelemszerűen jobban megdolgoztatott. A Váratlan vendég felügyelője más volt, mert abban voltak kis karakterek is, amelyek révén ki lehetett kacsintgatni az alapszerepből, s ez másfajta jelenlétet igényelt az embertől. Az öreg hölgy látogatása megint összetettebb feladat volt.

Kritikus vagy önmagaddal?
Igen, nagyon.

Ez jó, mert előrevisz, ugye?
Remélem igen. Szerintem a színészek többsége kritikusan nézi önmagát, akár ebben a társulatban, akár a szélesebb szakmában. Szoktam kívülről is figyelni magamat. Persze az, hogy kívülről figyelem, amit csinálok, nem ugyanazt jelenti, mint ahogyan a néző lát engem. Nem szeretem visszanézni magam, pedig nagyon tanulságos, mert látom, mit csinálhattam volna másként. Noha lehet, hogy az úgy volt jó, csak én másként ítélem meg magamat.

Az idei évadban a Csodálatos vagy, Júlia! című darabban, amely bepillantást enged a színház világába, egy  színházi vállalkozót alakítottál.
A regény, amiből az előadás készült, a kedvencem volt, még egészen fiatalon olvastam. Véletlenül láttam meg otthon a polcon, Somerset Maugham Az ördög sarkantyúja című másik regényével együtt. Júlia történetét nagyon izgalmasnak találtam, noha akkor még semmi közöm nem volt a színházhoz. Lebilincselt, ahogy ez a színésznő megéli az életet, a saját sikereit, a színészetét, miközben bepillanthatunk a színház és a színészlét kulisszái mögé.

Úgy érzékelem, sokan gondolják a színészekről, hogy a hétköznapokban is szerepet játszanak. De igazság szerint mi is csak annyira játszunk szerepeket, mint bárki más. Meg kell felelni, vagy megoldani az adott helyzeteket, például, aki elmegy tanítani az iskolába, azt a szerepet játssza, hogy tanár, de beszélhetünk bármilyen foglalkozásról. Szerepeket játszunk folyamatosan, mindannyian. Persze ezzel vissza is lehet élni.

Az előadások végeztével könnyen leteszed a szerepet, vagy viszed tovább magaddal?
Olykor még agyalok, ha van olyan eleme a szerepformálásnak, amiről azt gondolom, nem megoldott. De előadás után nem viszem magammal. Amikor kimegyünk tapsra, jellemzően ott már nincs velem a szerep. Lehet, hogy még lecseng valami, de ott én már Szabó Mártaként megyek ki, a taps ugyanis már nem a szerepnek szól, hanem annak a színésznek, aki eljátssza.

Nehéz a színész-lét?
Mint bármi más munkának, ennek is van könnyebb és munkásabb oldala. Másfajta nehézségekkel nézünk szembe. Most olyan példát tudnék mondani, amire talán senki nem gondol: arra a helyzetre, amikor például este előadásom van, de egész nap úgymond semmi dolgom, mert nem próbálok. Én azonban ezalatt nem lustálkodom, vagy kirándulok, sőt, aznap nem is nagyon szeretek semmi különössel foglalkozni, mert tudat alatt ott van bennem az, hogy este játszani fogok. Készülök rá, átnézem a szöveget, ott él az agyamban, ez egy koncentráltabb, izgatottabb, valami  más állapot. De ez persze függ a szerep súlyától, nagyságától is.

Az ajtó. Szerintem remek, olykor szokatlan képi világú, és többször is megnézhető előadás. Hogyan él emlékezetedben ez az alkotómunka?
Nagyon szerettük ezt a próbafolyamatot, számomra izgalmas volt részt venni abban a munkában, ahogyan Szabó K. István rendező – eléggé szabadon – elképzelte. Olyannyira, hogy nálunk nagyobb szerepet kapott Szabó Magda és férje kapcsolata, ami egy fantasztikus, szoros, amolyan borsó meg a héja párkapcsolat volt. Ezért is kerültek be szövegek az írónő Megmaradt Szobotkának című könyvéből. Két kollégám is azt mondta, hogy bár nem ismerték a regényt,   nagyon nagy hatással volt rájuk, és tetszett nekik az előadás.

Az Írónő és Emerenc – Pregitzer Fruzsinával Az ajtóban

Miként készültél az Írónő szerepére? Gulyás Attila szerint a gesztusaid, a hanghordozásod is teljesen élethű volt, az igazi Szabó Magdát látta…
Megmondom őszintén, nekem Szabó Magda eddig kimaradt. Nyáron kezdtem el olvasni Az ajtót. Lehet, nem fognak szeretni az olvasók, de mindegy, így történt: egy adott ponton leraktam, engem felidegesített a regénybeli írónő viselkedése. Persze később végigolvastam. Talán más is volt így vele, mint én, hogy Emerencet érezte magához közelebb és nem az írónőt. A szerepformálásban ez okozott némi nehézséget. Ezért próbáltam megérteni, kicsoda is Szabó Magda, nagyon sok interjút néztem vele, a rendezőnk hozott könyveket róla, így sok mindent olvastam és láttam Az ajtóról és ahhoz kapcsolódóan. Aztán lett egy pont, amikor átfordult bennem a nemszeretemség.

Most már szereted?
Igen. Ez a regény az ő gyónása. Elmondja benne, hogy olyan hibát vétett, ami visszafordíthatatlan. De az a bátorság, hogy ezzel szembenézett, felszabadította bennem az ellenállást, hiszen egyikőnk sem tökéletes.

Csodálatos, ahogy kettőjük viszonyáról ír, nagyon sokat ad az olvasóknak emberségről, szeretetről, hitről. Ha nincs ez a kapcsolat, és nem írja meg, kevesebbek lennénk szerintem.

Ezek szerint az olvasmány- és filmélményeid következményeként sikerült Szabó Magda alakját megformálni?
Nem tudom, sikerült-e, bár az egyik monológ tanulása előtti napokban néztem vele készült interjúkat, s amilyen attitűdből ott beszélt, azáltal próbáltam őt megragadni. Nem utánozni akartam amit láttam, hanem a személyiségét akartam érzékeltetni. Több riportban is láttam, ahogy hanyagul elfekszik a kanapén vagy a fotelben, s ebből a mozdulatból nagy nyugalom, élettudás áradt. Annak, ha valaki így beszél, oka, eredője van. Próbáltam megfejteni a mozgatórugóját, hiszen az emberről sok mindent elárul a testtartása, a járása. Ahogyan például végigmegy egy szobán, abban is benne van, hogy ő ki, vagy milyen ember lehet. Nem a teljességet adja meg, de árulkodik valamiről…

Kimondhatjuk, hogy Szabó Márta szerint egyrészt meg kell nézni ezt a színdarabot, másrészt el kell olvasni Az ajtót?
Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el, mert több lesz vele az ember. Ugyanez vonatkozik az előadásra is.

Az életemmel is összekapcsolódott ez az élmény az édesanyám betegsége okán. Előjött a gondolat: mit kezdesz a szeretteddel, akiért mindent megtennél, hogy jobban legyen, de bizonyos dolgokat mégis meg kéne vonni tőle az egészsége érdekében. Mint ahogy az írónő is tette a férjével.  Nem könnyű dilemma. Úgy szeresd a másikat, hogy olyan dolgokat tegyél meg, amivel őt boldogítod, talán ez a tanulság.

Valóban, okosan kell tudni szeretni, ha olykor nem is könnyű…

Az Írónő és férje – István Istvánnal Az ajtóban. A háttérben Gyuris Tibor és a „kar”

Utolsó témánk. Azt akartam mondani az elején, hogy ősszel a 20. évadodat kezded a Móricz Zsigmond Színházban, de kiderült, mégsem. Mi az oka?
Mert valamikor az élet felülírja a dolgokat. Én hosszú évek óta egy háromszöget írok le Budapest, Nyíregyháza és Mindszent között, ahonnan származom. Sokat ingáztam, és ez megnehezítette az életemet. Ahhoz, hogy boldog legyek a személyes életemben, el kell engednem a nyíregyházi létezésemet. Mindszenten vannak a gyökereim és Édesanyám elvesztése után úgy gondoltam, visszatérek a szülői házba. A pályámat pedig a közeli Szegedi Nemzeti Színház társulatában folytatom.

Látunk még a Móricz Zsigmond Színház színpadán?
Az ajtóból és a Nemtudomkából, valamint a Csodálatos vagy, Júlia!-ból lesz még néhány előadás az évadban. A továbbiakról még nem mernék semmit sem mondani, a jövő zenéje. Kirják Róbert igazgató úrral úgy váltunk el a megbeszélés végén, hogy szívesen látnak bármikor, ha úgy adódik.

Kedves Márti, azt kívánom, legyél nagyon boldog a megváltozott életedben, s azt hiszem, sokak nevében mondhatom: jó lenne még látni téged a Móricz Zsigmond Színház valamelyik játszóhelyén!
Köszönöm szépen.

Címlapfotók: A Móricz Zsigmond Színház archívumából.