Budapesten a Marczibányi téri Kodály-iskolába járt. Előbb a Városmajori Gimnáziumban tanult, végül a Pesthidegkúti Waldorf Iskolában érettségizett. A Kaposvári Egyetem színművész szakán szerzett diplomát, majd a Pécsi Nemzeti Színház tagja lett. Szabadúszóként sokfelé játszik, a Vidám Színpad és egyéb független produkciók mellett most már a Móricz Zsigmond Színház is rendszeres játszóhelyei közé tartozik. Kováts Dénes interjúja.

Azt már tudom, hogy Bach Kata és Bach Szilvia nem rokonod. De mi a helyzet Johan Sebastian Bach-hal?
Apukám családfakutató önszorgalomból, így tudjuk, hozzá sincs közünk, a zenei vonal ellenére sem, ugyanis anyukám karnagy, az öcsém zenész, a színpadon énekes szerepeim is vannak.

Milyen út vezetett a színésszé válásodhoz? Mikor érezted először, hogy ez a Te pályád?
Az enyém nem „tipikus” színésznő történet, hiszen nem állíthatom, hogy már pici koromtól erre a pályára készültem. Az viszont valóban jellemzett, hogy kislány koromtól mindig szerepjátékot játszottam. Ha láttam egy mesét a tévében, és megtetszett valamelyik figura, akkor másnap úgy akartam kinézni. Nagyon élénk volt a fantáziám, történeteket találtam ki és játszottam el. Ezt lehet a színészet előszobájának tekinteni, de akkor bennem nem tudatosult mindez. Nem vágytam arra, hogy csodálatos szép ruhában egy mezőn fussak és énekeljek és tapsoljanak az emberek. Egyszerűen csak imádtam, hogy a fantáziámból létrehozok különböző történeteket, világokat.

Tizenkét éves lehettem, amikor egy barátnőm, aki már oda járt, elhívott Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdiójába. Kicsit szorongó típus vagyok – enyhítésén igyekszem dolgozni – de most már sokkal kevésbé, mint tizenévesen. A drámastúdióban éreztem először, hogy amint kiállok a színpadra, elmúlik az izgulás. Ott nincs lámpalázam, inkább annak az ellenkezője, nagyon furcsa módon azt éreztem, s ez a mai napig így van, hogy a színpadon feltöltődöm. Remélem így is marad. Számomra a szereplés terápiás hatású.

A Földessy Stúdió után egyenes út vezetett az egyetemre?
Még elmentem egy másik színitanodába, a Szivárvány Színiiskolába, ami sajnos azóta már nincsen, ott találkoztam Medgyesi Marika nénivel, akit nagyon-nagyon szerettem, rengeteget segített nekem. Igazi nagy színész, Ruttkai Éva pályatársa. A mai napig aktív, emlékműsorai vannak. Elképesztő, energikus asszony. Később voltam olyan szerencsés, hogy elsőre felvettek Kaposvári Egyetemre. Az első év után rögtön kaptam egy főszerepet.

Két, Nyíregyházán ismerős arc is osztálytársad volt: Törő Gergely, aki most a társulatunk tagja, és Varga Fekete Kinga, aki korábban játszott itt. Hogyan emlékszel vissza az egyetemi évekre?
Kemény menet volt. Az egyetemen nagyon sok mindent megtud az ember magáról és a másikról, még olyan dolgokat is, amelyeket nem feltétlen akar. Azóta is sokszor beszéltük osztálytársnőimmel: meglehetősen abszurd, hogy vannak emberek, akik jobban ismernek bennünket, mint akár a párkapcsolatunk. Olyan időszak volt ez az életünkben, amikor aktívan formálódtunk, miközben felnőttünk, különleges kapcsolat alakult ki közöttünk. Az én osztályom a világ összes szegletéből sereglett össze: volt köztünk felvidéki, budai, pesti, cégénydányádi… Emlékszem, Gemza Péter, az egyik tanárunk azt mondta nekünk, hogy az öt év eltelte után olyanok leszünk, mintha testvérek lennénk. Egymásra néztünk, és azt feleltük: dehogyis! Igaza lett!

Viszonylag jó csapat volt?
Összecsiszolódtunk – én így fogalmaznék. Az öt év eltelte után azt kell mondanom, hogy sok mindenen átmentünk együtt, és bárkinek bármi baja van, segítünk. Szeretetteljes, testvéri a kapcsolat közöttünk, nagyon összekapaszkodtunk a végére.

Színészmesterséget tanulni és színésznek lenni kitárulkozós műfaj?
Igen, nagyon. Ráadásul egy kollégiumban voltunk szinte mindahányan, akik pedig albérletben, ők is a koli közelében. Gyakorlatilag a nap 24 óráját együtt töltöttük, nem lehetett az álarcot felvenni, mint más egyetemen, ahol csak az előadásokon, szemináriumokon találkoznak a csoporttársak. Meg kellett mutatkoznunk, így a kitárulkozás kimaxolódott ebben az öt évben.

Már egyetemistaként több helyen felléptél.
Az első év után megkaptam Julikát a Liliomból Veszprémben. Utána felkerültem a Radnótiba egy kis szerepre a Párnaember c. darabban, amit Szikszai Rémusz rendezett. Imádtam, meghatározó élmény volt pici főiskolásként a radnótis óriás színészekkel dolgozni. Utána a Pesti Színházban játszottam a Szentivánéji szexkomédia című darabban, majd a Pécsi Nemzeti Színházban és az RS9 Színházban is felléptem. Nekem, hála Istennek, szerencsém volt abban a tekintetben is, hogy olyan rendesek voltak az osztályfőnökeink, Kéri Kitty és Eperjes Károly, hogy mindig kiengedtek. Előfordult, hogy erről vitatkoznunk kellett, de mindig azt éreztették, hogy nem akarnak a karrierem elé követ gördíteni a tiltással, és ez nagyon rendes volt tőlük. Az ötödik év végére kerültem Pécsre, gyakorlatra, oda le is szerződtettek. Fölöttébb tanulságos év volt, igazán hálás vagyok, mert nagyon szép feladatokat kaptam. Például az Ármány és szerelemben Luise Millert; a Pokoli puncs-pancs mesejátékban, amit Kéri Kitty rendezett, Miaurcella di Maurot, az ügyefogyott macskát. A drámától a musicalen át az abszurd vígjátékig mindent megtapasztalhattam. A tanulási folyamatomnak tanulságos és nehéz, de kihagyhatatlan időszaka volt a pécsi, azt hiszem, ott tanultam legtöbbet. Minden egyetemet végzett fiatal színészt arra buzdítanék, hogy vidékre menjen először, mert ott lehet a szakmát megtanulni. Budapesten a színházaknak van egy erősen behatárolható arculata, mert a hatalmas kínálat ezt megköveteli, vidéken viszont minden nézői igényt ki kell szolgálni, így műfajok és szerepek széles skáláját lehet eljátszani. Sok rendezővel dolgoztam, például Rudolf Péterrel, Méhes Lászlóval, Paczolay Bélával, Czukor Balázzsal. Különböző emberek mind vérmérsékletben, mind stílusban. Ez is izgalmas volt, mert rá kellett jönnöm: mivel nem egyformák, olykor fontos a finomhangolás, nem mindig ugyanúgy kell és lehet dolgozni, és ezt szerintem a pálya elején lehet megtanulni. Amikor az ember még főiskolás pozícióban van, akkor még pár dolgot elnéznek neki, később már nem biztos.

A Családi játszmákban Rák Zoltánnal (balról) és Tar Dániellel

Mégis gyorsan döntöttél, hogy szabadúszó leszel és nem társulati tag. Mi az oka?
Ennek semmiféle szakmai vagy emberi oka nincs a pécsi színházra negatív módon. Egyszerűen azt éreztem, hogy egy picit bezárult a kör. A színházi repertoárt gazdasági okok és a közönség igénye is befolyásolja, ezt értem. De nagy szívfájdalmam például, hogy a Mecseki tigris, vagy amit akartok című darab, amelyben kedvenc szerepem volt Kiss Zoltánné karaktere, aki a világ legunalmasabb nője, és egy hosszú monológot kellett fahanggal elmondanom, amiben semmi érdekes nem volt, s nem hittem el, hogy ilyet lehet írni, hogy ilyen szerep van, mégis rettenetesen szerettem – mindössze tizenegy előadást ért meg. Valahogy ezek a típusú darabok teljesen elsikkadtak a musicaleket és vígjátékokat igénylő tengerben – ami nekem nagy szívfájdalmam.

A szabadúszó létnek számos előnye mellett azért hátrányai is vannak. Esetedben melyik nyom többet a mérleg serpenyőjében?
Össze nem lehet őket hasonlítani. Szerintem alma-körte – mind a kettő jó, csak másra. A társulati létben fantasztikus, hogy az ember színészileg edzésben van, ha szerencsés, sokat dolgozik, ami szerintem nagyon jó, mert akkor megvan a folyamatos rutin a színjátszásban. Tartozni valahová, egy társaság részese lenni, az is nagyon jó. Viszont nekem a szabadúszásban kifejezetten tetszik, hogy az ember nyitott szemmel járhat, válogathatok, ha úgy adódik, milyen feladatokat vállalok. A szabadúszásnál, ha nem jó az ember évada, akkor borzalmasan nehéz, ha viszont jó, akkor csodálatos, hogy itt is és ott is fellép, összehasonlítási alapja van, ami szerintem rettenetesen fontos. Ezért kell és érdemes különböző helyekre járni, nyitni, élményt szerezni, meglátni, mi történik máshol. Ezt az ember a saját bőrén tudja leginkább megtapasztalni. Eljutnak hozzá pletykák, mindenféle mendemondák, de legfontosabbnak azt tartom, hogy az ember saját szemének higgyen – én empirista típus vagyok.

Áll mögötted olyan időszak, amikor nem volt munkád és bevételed?
Arra, hogy egyáltalán nem volt munkám, szerencsére még nem volt példa. Én azért elébe megyek a dolgoknak.

Saját menedzsered vagy?
Egy kicsit igen, meg kellett tanulnom. De van egy remek ügynököm is, Mattyasovszky Zsolnay Bálint, azonban azért ettől függetlenül meg tanulni az embernek saját magának utat fúrni, mert rengetegen vagyunk a „piacon”. Sokszor még így is nehéz.

Ehhez megfelelő személyiségjegy is kell, nem mindenki képes önmagát menedzselni. Neked könnyen ment?
Szerintem ezt apukámtól örököltem, aki nagyon rátarti, határozott jellem, nagyon közvetlen stílusban tudja magát előadni, ez azt hiszem, nekem is megy. Az első telefon persze nagyon nehéz volt, azt sem tudtam, mit fogok mondani, szorongtam. Aztán rájöttem, hogy a legrosszabb, ami történhet a nemleges válasz. Na, akkor mi van? Lépek tovább. Szerintem szabadúszásnak a kulcsa, hogy ami adódik, annak örülni kell, és nem irigykedni másra, mert abba bele lehet zöldülni. Irigykedés nélkül azt kell figyelni, hogy nekünk mi jutott, és ezért mit tettünk.

Mi alapján választod ki, hogy kit hívsz fel, színházat vagy rendezőt?
Attól függ, melyik műfajban utazom, mert pl. a Covid alatt a barátaimmal összeállítottunk egy önálló estet, monodrámát Nemes Nagy Ágnesről. Ott adott volt az anyag, tehát helyeket kerestünk, hol léphetnék fel. Amúgy többnyire rendezőket szoktam felhívni. Számomra elsődleges szempont, hogy jó légkörben lehet-e dolgozni. Ha nem, akkor inkább keresek tovább. A lényeg, hogy emberileg normális hangulatban, nem szorongva, nem gyomorgörccsel menjen a munka. Kerülöm a régi, befásult, abuzív módszer alkalmazókat, ami korábban „divat” volt. Megvolt a magam harca, azóta már felismerem, ha valaki ilyen. Természetesen utánakérdezek barátaimtól, szakmai társaimtól, és én is megpróbálom feltérképezni, egy rugóra jár-e az agyunk, vajon könnyű-e együtt dolgozni. Igyekszem olyasvalakit találni, akivel megértem magam. Az esetek egy része lutri, de ez is izgalmas…

Segítségedre van a szabadúszásban, hogy filmekben is szerepeltél? A filmezés és a színház milyen kapcsolatban áll a pályádon?
A film kiegészítette a színházat. Amikor Pestre kerültem, akkor jártam castingokra, így jutottam be sorozatokba, ami nagy vágyam volt. Továbbra is szeretnék (mostanában fogok is) forgatni; Freund Ádám Hiénák című filmjében, amit nagyon várok.

A Nők az idegösszeomlás szélén c. darabban Szabó Nikolettel

El tudod dönteni, melyik tetszik jobban?
Nem, hiszen mindkettőnek sok előnye és hátránya is van, ugyanúgy, mint a szabadúszás és társulati lét terén. A filmben az csodás, hogy egyszer kell jól megcsinálni – viszont a lehető legőszintébben – ez tetszik nekem. A film technikaibb műfaj, ott mindennel tisztában kell lenni, s mindennek egyszerre tökéletesnek: a színész, az operatőr, a kellékes, a világító s mások összhangja fontos az adott jelenetben. Akad olyan pályatársam, aki azért tért át a filmezésre, mert a színházban mindig ismételni kell, hiszen egy-egy előadást több-kevesebbszer adnak elő. Szerintem pedig ennek az ismétlődésnek is megvan a varázsa, hiszen mindig más a közönség, más a szereplők közötti harmónia és az egyének pillanatnyi állapota is.

Mi segít, és mi gátol, hogy önmagad számára is megfelelő alakítást nyújtsál?
Ami segít, az az empátiám. Nagyon empatikus ember vagyok, és könnyen rá tudok hangolódni mások érzéseire. Ez nekem nagyon sokat tud segíteni, mert a szerepet is úgy tudom elképzelni, mint egy barátomat, vagy mint egy embert.

Előfordult, hogy nem tudtad, vagy csak nehezen megfogni a szerepet?
Volt olyan, hogy nehezebben, de arra nincs példa, hogy nem sikerült. Valami igazságát mindig megtalálok. De az életben is igyekszem mindig – még akivel nem értek egyet és azt gondoljuk, hogy hülye, azzal szemben is – arra törekedni és abba belegondolni, ő vajon miért viselkedik így. Szerintem ez a jó színészi gondolkodás.

Elemző típus vagy?
Ilyen szempontból abszolút. Ami gátol, az az önostorozásom, amiről nagyon sokáig hittem, milyen jó, aztán rájöttem, hogy a maximalizmus nem azt jelenti, hogy az ember önmaga előtt lerombolja a saját ázsióját és teljesítményét. Nem kell magamat véres ostorral csapkodni, hogy kimondjam: csinálhatnám jobban is. Igyekszem távoltartani magamtól ezt az érzést, igaz, néha még elő- előkandikál a próbafolyamatok során. Az öcsém idézett egy mondást, aminek jelentős igazságtartalma van: „Mindig legyél boldog és elégedett, de egy picit mindig akarj többet.” Azaz úgy legyél kicsit elégedetlen, hogy közben egyébként rendben vagy. Ráski Judittól és Rónai Leventétől hallottam, akiket nagyra becsülök és családállítást tanulok tőlük a megszívlelendő gondolatot: „Nem kell mindig mindent azonnal megoldani. Most ez van, pont. Ezt szeretném, pont. Közben jól tudom érezni magam.” Én is azt gondolom, hogy szükséges a harmónia az életünkben, ez segíthet, miközben haladunk előre. Nem kell mindig mindent túlagyalni.

Családállítást tanulsz. Miért?
Ez egy terápiás módszer, amire én nagyon rápörögtem az elmúlt egy évben. Transzgenerációs sérülésekkel foglalkozik, ezek olyan minták, amiket az ember tudat alatt hordoz magában. Például ha valaki családjának politikai okból rejtőzködnie kellett, akkor érdekes módon nem szeret szem előtt lenni. De ezek nem tudatos dolgok, ezek iszonyatosan nehezen észrevehető, automatikus működések. Elég ijesztő, amikor rájövünk. Valaki épp ezért mondja, hogy hülyeség... A családállítás egy olyan terápiás módszer, ami gyakorlatilag – kicsit egyébként színházhoz hasonlóan – szereplőválasztással, képviseleti részvétellel segít a leszármazottaknak letenni ezeket a terheket. Most ezt tanulom és nagyon lelkes vagyok.

Azért tanulod, mert érdekel, vagy érintettség okán?
Érintett is vagyok, nagyon erősen. Nekem elég izgalmas – egyébként nagyon gazdag – családi leszármazotti előzményem van, több oldalról vagyok összegyúrva. Közel áll hozzám a gyógyítás, a lélekgyógyítás – a pszichológiát is bejelöltem anno, de akkoriban másfele vitt az utam. A családállításban azt tartom gyönyörűnek, hogy élő műfaj, mint a színház, ott történik az ember orra előtt, tetten lehet érni. Nagyon hiszek a pszichológiában is, a transzgenerációs gyógyító módszerek manapság már nem ördögtől valónak tituláltak, köszönhetően például Dr. Orvos-Tóth Noémi és Dr. Máté Gábor munkásságának. Ez egy olyan dolog, ami személy szerint be tud vonni annyira, mint a színház.

Emlékezetes szerepek?
Nyíregyházán a Családi játszmákban Sheena. Úgy a darab, mint az előadás, a kollégák, a szerep. Annyira szíven ütött, amikor megkaptam, hiszen nem is erre, hanem a Szépség és a Szörnyetegre hívtak, s közben mondták: lenne még itt valami… Hihetetlen, amilyen kedvességgel, szeretettel, támogatással fogadtak itt, eszméletlen volt, azonnal azt éreztem, hogy mint kés a vajban, úgy megy a közös munka.

A Szépség és a Szörnyetegben Jenei Judittal

Sheenát beugróként vetted át, azaz menet közben.
Három próbám volt beállni, meg előtte megtanulni. Izgalmas, nagyon élveztem, szeretem a beugrást, gyorsan is tanulom a szöveget. Ez valóban gyorstalpaló volt, nem jutott idő szorongani, analizálni. Menet közben persze tovább kellett menni, mélyíteni. Azt szerettem a Családi játszmákban, hogy egymásra néztünk és működött az összhang, tulajdonképpen minden nap kicsit más volt az előadás, lettek mindig új pontok, újjászületett mozzanatok Hugival, Zocsival, Danikával. Ez az előadás nagyon különleges számomra.

Jó szereposztás volt.
Valóban. Korábban nagy dolog volt a MÜPA-ban – ahová apukám is jár – bemutatni a kedvencét, a Sok hűhó semmiért előadást, én voltam benne Hero, nagyon jólesett, hogy megadatott. Emlékezetes még az egyetemen a Szabó Istvánnal való munka, ami egész elképesztő volt. Az ő csendes, nyugodt, de iszonyatosan határozott stílusa azonnal beállítja az ember lelkét a csúszda tetejére, ahonnan csak le kell csúszni. Szász Jánossal a balatonboglári tábor és a Woyzeck ugyancsak remek munka volt, Babarczy Lászlóval dolgozni pedig nagy szerelem.

Az önálló estet akartad vagy megtalált?
Részemről ez nem volt tudatos. Selmeczi Bea dramaturg és író ötlete volt egy est Nemes Nagy Ágnesről, amit Dézsi Fruzsinával állított össze Ne csukd be még vagy csukd be már címmel. A költőnő amerikai naplója köré épül, versekkel, interjúkkal, levelekkel és esszérészletekkel tarkítva. Nem pusztán a költészetébe nyújt betekintést, hanem hétköznapi arcát is megmutatja. Nagyon érdekes munka volt, Nemes Nagy Ágnes személyisége rögtön megfogott, azonnal tudtam a szöveggel azonosulni, eszméletlenül megszerettem a végére. Nem egy szereplő vagyok az előadás során, hanem ő, egy ember, aki itt élt közöttünk. Olyan szinten éreztem az összekapcsolódást, az ő személyét, mintha ott lenne velem, amikor beszélek. Nagy menet, mert 50 percig folyamatosan be nem áll a szám, de szeretem.

Nyíregyházán mikor mutatod be?
Szívesen, bármikor, ha lehetőséget kapok rá!

Hogyan kerültél a Móricz Zsigmond Színházba?
Halasi Dániel szakmai barátom – ha fogalmazhatok így – bár annyira nem ismertük egymást, de mindig volt egy kapocs köztünk. Azt éreztem, nagyon egy az ízlésünk. Pécsen a Bábszínházban rendezett, ahol voltak barátaim, ott említettem neki, hogy szabadúszóként nagyon szívesen dolgoznék vele. Eltelt néhány év, amikor megkérdezte, ráérek-e. Aztán telefonon hívott Horváth Illés, a színház művészeti vezetője, hogy lenne itt egy szerep számomra A Szépség és a Szörnyeteg című előadásban, amit Dani rendez. Tényleg leszállt az égből az áldás.

Mint a mesében.
Igen. Illést előtte nem ismertem, de természetesen a munkásságát igen. És mint a kés a vajban, úgy ment itt minden. Ez tényleg a csoda, álomkollégákkal. Közben átvettem a Családi játszmákban Sheena szerepét, majd bekerültem a Nők az idegösszeomlás szélén című produkcióba is.

Változatos szerepek vártak-várnak itt, az említetteken túl A padlásban te vagy Süni, bekerültél az Alul semmibe is. Nyíregyházán eddig a Családi játszmák a kedvenc?
Sheena remek szerep, de Süni azért nagyon ott van… Nem tudok választani a kettő között.

A padlásban (balról) Gulácsi Tamással és Jenei Judittal

Szabadidőben, azon kívül, hogy futsz a futópadon, mi a kedvenc foglalatosságod?
Már tanulom a családállítást, mert terepautának-konzulensnek (is) készülök. Mostanában, hogy betöltöttem a harmincat, elkezdtem egy picit lenyugodni, bár – ez is példátlan – kevés helyen lehet így bulizni vagy egy jó bor mellett beszélgetni, mint itt. Nagyon szeretek a budai hegyekben sétálni, hiszen ott nőttem fel, emellett zenét hallgatni és főzni. Elég speciális kajáim vannak, mert nem eszem húst, csak halat. Azt hiszem, hogy a nagyon különleges fogásom a speciális „tottyantot rotyli” vagy „rottyantot trotyli”, amikor zöldségeket teszek tepsibe és úgy sütöm meg.

Jógázom is, mert azok a pózok iszonyatosan egészségesek, és már jól kipróbáltak. A gerincnek nagyon előnyös, a méregtelenítésre isteni. Érzi is az ember teste, remek dolog. Agyban is ott kell lenni, közben lélekben nyugodtnak maradni, mindent lassan, szépen csinálunk. Alapvetően a jógában ott a kettőség: a tested feszül, közben az elméd és a szíved iszonyatosan nyugodt, csendes és koncentrált. Függőséget okoz, még vissza akarok menni a jóga órákra. Nagyon szeretek színházba, koncertekre járni, mert kultúrahabzsoló vagyok. Szívesen megyek éttermekbe is.

Tíz év múlva hol tart Bach Zsófia és mi szeretne lenni?
Családállító konzulens, színész, meg lehet, hogy más is – még nem tudom, formálódik. Én nagyon szeretnék valamiképpen oldani azon, hogy szerintem erőteljesen megnehezített a pályánk a Covid óta, iszonyatos hullámvölgyek alakult ki, fullasztó és nehéz lett a közeg és a környezet. Olykor véres csataszerűvé válik. Azt érzem, hogy a pályatársaimnak kellene valami, ami segít azt a rengeteg kihívást és érzelmet menedzselni, amivel napi szinten szembe kell nézzünk, miközben meg kellene őrizniük a mentális egészségüket és az önbecsülésüket. Ebbe az irányba szeretnék elindulni valahogy, jó lenne a művészeknek valamilyen terápiás módszert vagy valami olyat kitalálni, amitől egy picit nagyobb biztonságban, nyugalomban érzik magukat, enyhülhetnek azok a traumák, amelyeket ez a fajta életmód, ami nálunk kialakult, magával hozott. Ez az egzisztenciális nehézségekkel és erős versenyhelyzettel sújtott pálya szépségei ellenre is lélekölő olykor. Láttam, hogy a Covidnak is köszönhetően sok színész került bajba, jónéhány egyébként tehetséges ember hagyta el a pályát. Ez is szörnyű. Hatalmas, visszahozhatatlan veszteség, ha a kultúra elkezd hanyatlani. Karban kell tartani a lelkünket, hogy bírjuk a strapát.

A magánéletet illetően tíz év múlva családos, gyermekes anya is szeretnék lenni.

Fotók: A Móricz Zsigmond Színház archívumából