Szabó István 2004-es filmes adaptációjában Annette Bening játszotta a címszerepet, alakítását Oscar-díjra jelölték. Színházigazgató férjét Jeremy Irons személyesítette meg. A Móricz Zsigmond Színházban Horváth Margit férjét – színpadon nem először – Horváth László Attila formálja meg, vele beszélgetett Kováts Dénes.

Mit érez a férfi, amikor a felesége beleszeret egy fiával egykorú fiatalemberbe?
Hála a jó Istennek, ilyet én még nem éltem át.

A színművészek sokszor a saját életükből, tapasztalataikból merítenek. Ha ott nem találsz, akkor honnan?
A kérdés nagyon jó, de ki tudok bújni alóla. Ez a történet nem velem esett meg, hanem Somerset Maugham írta meg, s a művében ott a válasz is: hogyan alakulnak az események, és a férj, Michael, miként fogja fel mindezt. Nem akarom lelőni a történet fordulatait – Maugham nagyszerű szerző, tehát meglepő, váratlan dolgok is színezik a cselekményt – így maradjunk abban: a férj tud, amennyit tud, és ezt a maga módján kezelgeti, és dönt is. De a kérdés nagyon jó.

Horváth Margittal a Csodálatos vagy, Júlia! előadásban. Kazai Béla felvétele.

Ha már hadititok, akkor közelítsük meg onnan: szerinted a megcsalás tükrében mitől függ egy férj döntése?
Ami a színdarabot illeti: adott egy hosszú házasságban lévő házaspár az 1930-as évek elején, felnőtt gyerekkel, kialakult élettel, s van egy közös szerelmük: a színház. A nő ünnepelt színésznő, a férfi színész, színházigazgató és rendező is egyben. Vannak egyezségeik és fontossági sorrendek is. Júlia érettebb korú nő, s egyszer csak, váratlanul, megcsapja az ifjúság szele és beleszédül. Egyfajta veszteség keletkezik az egyik oldalon, a másikon viszont nagy nyereség, mert kiderül: a házaspár kapcsolata, az egész életük és a színház iránti szerelmük mennyivel erősebb ennél az egy kis botlásnál.

Tényleg csodálatos ez a Júlia?
Igen, egyértelműen.

Nőként vagy színésznőként?
A kettőt nem lehet különválasztani, a személyiségét nem lehet elkülöníteni színésznői kvalitástól. Egyébként szerintem ez jellemző a színész magánéletére is. Annak idején a nyolcvanas években volt egy kötet, benne Popper Péter írásával a színészekről: bohóc és mágus, stb. Tankönyvként használtuk. Meglepődve láttam, hogy olyan magyarázatok születtek: teljesen mindegy, milyen emberként, az nem érdekes, az a lényeg, milyen színész. Én akkor olyan húsz év körüli fiatal voltam, teljes meggyőződéssel mondtam, hogy ez nem igaz, ez nem lehet, én másként tapasztalom. Az, akinek a személyisége emberileg olyan szinten van, amit nem lehet kedvelni, az a színész engem taszít a színpadon is. Mert ott állva is látszik, érződik a személyisége. Sőt, az látszik legelőször, amikor fellép a deszkákra. Múltak az évek, eltelt sok évtized, és látom, nekem lett igazam.

Érződik a színpadról, hogy milyen a színész személyisége?
Igen, és a kettő együtt jár. A komoly kvalitású színésznek muszáj tükröznie a személyiségét is. Persze vannak speciális pillanatok egy színdarabban, de hát emberekből vagyunk. Tehát alapvetően a kettő együtt, egy kézben jár. Jónak kell lenni, hiszen egy jó ember tud nagy színésszé válni, legalábbis szerintem. Gondolok itt például Dajka Margitra.

A színész érzékenyebb lélek az átlagnál (talán ezért is lett színész), olykor nem könnyű vele. Ugyanakkor összességében (nagy általánosságban) igazad lehet.
Az idegrendszerével játszik minden színész. Nekünk az a hangszerünk, és mivel napi szinten dolgozunk vele, így előfordulnak olyan helyzetek – a fáradtság miatt, vagy mert túl ki van hegyezve egy-egy helyzetben – amikor bizony túlcsordulnak az érzelmek.

A színésznek van magánélete, vagy inkább színház számára az egész világ? El lehet különíteni Horváth László Attilát azoktól a szerepektől, amelyeket éppen játszik?
Ez is egy jó kérdés. A téma egyébként benne van az előadásunkban, Júlia nagyon jól megfogalmazza az egyik jelenetben. „Ha egyedül vagy egy szobában és belenézel a tükörbe, akkor kit látsz, a színésznőt vagy az embert?” – kérdezi a fia. Júlia egyedül bemegy a szobába, és így felel: „De hát én sosem vagyok egyedül! Mindig velem van egy szerep, vagy a közönség ilyenkor is.” Ezek nehezen lerakható dolgok, viszi az ember magával a szerepet. Ha hazamegyek, ha boltban vagyok, akkor is be-bevillan. A színház valamilyen módon állandóan velünk van, s annyira megszoktuk az évek alatt, hogy nekünk fel sem tűnik. Csak amikor rákérdezel, hogy mégis milyen ez.

Felteszem, részben szerepe is válogatja, mert lehet, hogy jobb kedvű vagy a vígjáték után elhagyva a színpadot, mint például Emilia Galotti vagy Pacsirta apjaként. Utóbbiakból, úgy gondolom, sokkal nehezebb kiszállni.
Nehezebb. Én az a fajta vagyok, aki, amikor előadása van este, napközben igazából nem tud különösebben belefogni semmibe, olyasmiről például szó sem lehet, hogy átugorjak Tokajba kirándulni vagy megnézzek egy filmet, mert állandóan az órámat nézném, mennyi időm van még a színházba indulásig.  Pláne egy Galottinál vagy egy Pacsirtánál. De sokan vagyunk így. Ez már készenléti állapot, mint például amikor ügyeletes vagy orvosként, s bármikor megcsörrenhet a telefon.

Nem a szerep jár az eszedben, hanem hogy nemsokára színpadra lépsz, így te már nem is Horváth László Attila vagy, hanem akit megszemélyesítesz a színpadon?
Valóban, nem pörgetem én a szöveget a fejemben, vagy ilyesmi, csak végig azon agyalok, hogy este dolgom van.

Ez pozitív vagy negatív várakozás?
Inkább negatív. Fárasztó is. Többször mondtam már: sok időt elpocsékolok azzal, hogy várok arra, hogy színpadra lépjek. De ez vele jár a munkánkkal.

Mennyire tudsz könnyen kilépni a szerepeidből előadás után?
Elég könnyen. Húzósabb szerepeknél inkább az a jellemző, hogy később tudok elaludni. A könnyedebbek esetében természetesen hamarabb. Valaha régen kitaláltam, amikor még nagyon cipeltem magammal, hogy kis szertartásként a takarásban megállok a taps előtt, s azt mondom, hogy most az egészet beleengedem a lábamon, a talpamon keresztül a deszkába, itt hagyom, és majd holnap felszívom. Ez a mechanizmus is segíti, hogy tényleg el tudjam engedni.

Egy arca a sok közül. Mindig remek.

Szerinted – szpojler nélkül – miért nézzük meg a csodálatos Júliát?
Én azt mondom el, amit az olvasópróbán éreztem. Egyrészt nem titok, hogy nagyon szeretem Somerset Maughamt, és már fiatalon olvastam a talán a legközismertebb művét, a Sör és perecet, valószínűleg a nézők közül is sokan ismerik. Ő nagyon szellemes, jó stílusú, kiváló író. És amikor egy kiváló írótól dramatizálnak egy regényt, akkor az remélhetőleg át tud sütni. Örülök, hogy a dramaturgunk, Barcsai Bálint nem a filmből indult ki, ami mostanában divat lett, és egyfajta lustaság is a „ha egyszer jól bevált, mert ott sikerült, akkor minek kelljen vele foglalkozni, menjünk a biztosra” gondolat jegyében. De a színpad és a film egészen más! Az jutott eszembe példaként, hogy az Anna Kareninából négy filmfeldolgozást láttam, de amikor játszottuk, hála Istennek Tolsztojhoz tértünk vissza, és nem egy, a filmből összeollózott színdarabként állt össze.

Erről jut eszembe: az előadás után azon gondolkodtam: nem értem, Karenint – mármint téged – miként tudta elhagyni a felesége, annyira karizmatikus voltál.
Ilyen a szerelem, megtörtént Annával.

De visszatérve Júliához: az, hogy az eredeti művet vettük alapul, biztosítéka annak: jó stílusú, nincs agyon terhelve a történet. Érdekes lehet a nézőink számára, hogy az előadás egyúttal bemutatja a színházi világot, bepillantást enged a színfalak mögé és a próbafolyamatba, egyúttal a színészek életébe, érzelmi- és gondolatvilágába is. Azaz közelebb hozza őket a mi világunkhoz. Teszi mindezt természetesen, kellemes, kedves humorral – gördül, mint az élet…

Gyanítom, Júlia szerepe kiemelkedő lehetőség az őt játszó színésznő számára.
Mindenképpen, igen. Abszolút nagy és címszerep, végig bent van a színen.

Vélhetően egy csodálatos Horváth Margitot látunk majd.
Úgy van. Ismét a feleségem, mint a Pacsirtában és A király beszédében.

Horváth Margittal a Pacsirtában is házaspárként szerepeltek

Ez az én szememben azt jelenti, kvalitásotok mellett a kémia is megvan közöttetek, talán ezért is alakítják így a szereposztásokat.
Én is azt gondolom, hogy belejátszik, mert már bebizonyosodott, és a jelek szerint a színház vezetése és a rendezők is így érzik.

A „Milyennek látszik a jövő évadod?” kérdésemre márciusban azt felelted: „Megint hármat játszom, ebből egyet a Kamarában, három nagyon jó szerepet.” Michael mennyire áll közel hozzád?
Szeretem. Színész, aki színházigazgató is, az övé is olyan, mint az én egész életem. Negyven évet töltöttem már el a színház falai között, nem is voltam máshol. Van tehát fogódzó, élményanyag, nem kellett elmenni figuralesre valahová. Teljesen otthon érzem magam ebben a szerepben.

Lennél a való életben, mint Horváth László Attila, színházigazgató?
Khmmmm. Azt hiszem igen.

Mert?
Ez egy hosszabb beszélgetés lenne. De röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy az, amit én gondolok a színházról, és ahogyan ennyi év alatt csináltam a színházat, a legjobb tudásom szerint, és amit érzek iránta, arról beigazolódott, hogy nem tévút. Az elmúlt évtizedek alatt volt itt rendezői színház, mozgásszínház, mindenféle színház. Korszakonként változott, éppen mik voltak fontosak, mi volt a társadalomban, vagy mi volt a trendi, mit szeretett nézni a néző... És ez a borzasztó mondat, a „tükörtartás politikailag”, és hasonlók: felületes, sőt, igazából tévutak voltak nagyon sok esetben. És egyszercsak visszatérünk mindig oda, amit én érzek és gondolok a színházról. Nem vagyok ellene az úgymond „kikapcsolódást” adó színháznak, de az arányokat jól kell eltalálni. De ezzel szemben inkább azt gondolom, ha például lát egy Emilia Galottit, az is tökéletesen kikapcsolja a nézőt, és megadja neki érzelmileg azt, amire nekem, mint nézőnek szükségem van. A feleségem, Réka fogalmazta meg remekül: „a színháznak nem az a dolga hogy kikapcsoljon, hanem, hogy bekapcsoljon.” Amikor az ember elfelejti, és kint tudja hagyni a hétköznapjait, és – ezek nagy szavak – egyáltalán mintha kint hagyná a testét is, és a lelke beszélgetésbe fog a színpadon látottakkal, mint amik megoldásokat, vigaszokat, érdekességet, gondolatokat adnak, és valahogy segítik az embert erkölcsileg a helyén maradni, szerintem az az igazi élmény. Én nem kevesebbet, mint ilyen nagy dolgokat gondolok a színházról. Ez a műfaj sok száz és ezer éve fennáll, bár többször temették a tévével, a mozival, most már a 3D-vel szembe állítva. A mozik konganak, a színházak tele vannak. Mindig az igazolódik vissza, hogy rendkívül nagy hatása van az élőben előadott érzelmeknek. Ennek persze megvan a nagy felelőssége is. De mindenképpen ez a színházművészet, nagyhatalom, amellyel rosszul is lehet élni, sőt, visszaélni. De ha megmaradunk a tisztességes módjánál, és az igaz módjánál, akkor nagy dolgokat lehet véghezvinni.

De van egy kis bibi! A színházigazgatás ennél sokkal összetettebb. Üzemeltetni kell több játszóhelyszínt, több mint száz dolgozót irányítani, a sokrétű munkákat összehangolni. Pénzügyileg és technikailag is nagyon stimmelnie kell mindennek, és még sorolhatnám. Na, ezek nem nekem valók!

Valóban sokáig beszélgethetnénk még erről. A Három nővér ismerős számodra?
Igen, ismerem. Ott egy kisebb szereplő vagyok. Nagyon szeretem Csehovot, többször találkoztam már vele, azaz a műveivel. Nagyon nagyra tartom.

A Capulet család fejének lenni is érdekes szerep. Várod?
Várom. Őszintén. Remek szerep. Többen is lefordították, mi a kortárs Varró Dánielével mutatjuk be. Talán mindegy is abból a szempontból, hogy a magyar fordítók nem szoktak mellényúlni.

Fotók: a Móricz Zsigmond Színház archívumából