A vízvisszatartás mára közvetlen termelési kérdéssé vált. A gazdálkodás kockázatát nemcsak a csapadékhiány növeli, hanem az is, hogy a hirtelen érkező víz jelentős része gyorsan eltávozik a területről.
A korábbi vízgazdálkodási szemlélet sokáig az elvezetésre épült. Ez árvíz- és belvízhelyzetekben érthető volt, de az egyre hosszabb száraz időszakok mellett már nem elegendő válasz. A gazdaságoknak ma nemcsak a felesleges vízzel, hanem a tartós vízhiánnyal is számolniuk kell.
A tét a talaj vízkészlete. Ez határozza meg, hogy a növényállomány mennyire bírja a száraz periódusokat, és mekkora termésingadozásra kell készülni. A vízmegtartás ezért nem önálló műszaki ügy, hanem talajművelési, tájhasználati és gazdaságszervezési feladat.
A gyakorlatban több irány adódik: jobb talajszerkezet, magasabb szervesanyag-tartalom, takarónövények, vízmegtartó mélyedések, gyepes sávok, illetve a gyengébb adottságú területek más funkcióba helyezése. Ezek nem gyors megoldások, de csökkenthetik az aszálykitettséget.
A víz útja ugyanakkor nem áll meg a táblahatárnál. Sok beavatkozás csak térségi együttműködéssel, vízügyi és gazdálkodói döntések összehangolásával működik. Egy gazdaság a saját talajállapotán sokat javíthat, de a tartós vízmegtartás gyakran nagyobb léptékű tervezést igényel.
A következő években azok a gazdaságok kerülhetnek kedvezőbb helyzetbe, amelyek nemcsak az éves csapadékban bíznak, hanem tudatosan építik a talaj és a táj víztartó képességét.
