Kult
A munkában fanatikus
2022. April 06.
Április másodikán mutatták be a Móricz Zsigmond Színház Nagyszínpadán Tracy S. Letts kortárs amerikai szerző Augusztus Oklahomában című színdarabját Szikszai Rémusz rendezésében. Nyíregyházán három esztendeje ő állította színpadra nagy sikerrel Dragomán György Kalucsniját.

Sikerdarabnak ígérkezik az Augusztus Oklahomában, s nem csak azért, mert Pulitzer-díjas mű, s mert a világ számos színpadát bejárta. Szikszai Rémusszal színészetről, rendezésről, az alapanyagról és az előadás várható hatásairól beszélgetett Kováts Dénes.     

Hogyan lesz egy matek-fizika szakos középiskolásból színészhallgató?
A külkereskedelmire készültem, a matekot ott mindenféleképpen hasznosíthattam volna, a fizikát meg szerettem. Ilyen értelemben pályaelhagyó vagyok. Az Augusztus Oklahomában kapcsán, amelyben több családi veszekedés tanúi lehetünk, felidéződtek saját emlékeim: az elmérgesedett vita egy pontján, mikor már kicsit bántani is akart, édesapám sosem mulasztotta el megjegyezni, hogy ha azt csinálom, amit kellett volna, akkor most kereskedelmi attasé lennék Kubában. Nem tudom, tényleg baja volt-e a pályaválasztásommal, de amikor bántani akart, ez a megjegyzése mindig előkerült. Egy szó, mint száz, eleinte nem a színészi pályára készültem, de egy szép napon meggondoltam magam, és arra vettem az irányt.

Honnan jött a szikra? Hiszen nagyon más irány, mint a matek-fizika…
Más, igen! Nagykárolyban nőttem fel, innen 70 kilométerre, ahol volt egy amatőr színjátszó csoport. Még jócskán a Ceauescu korszakban járunk, amikor Romániában a frissen végzett fiatal mérnököket és tanárokat kihelyezték valahová vidékre, tehát nem oda mentek, ahová akartak, hanem kijelölték, hol kell dolgozniuk. Tíz-tizenöt olyan fiatal mérnök-tanár élt a negyvenezres mezővárosban, akik a kolozsvári egyetemi élet után nem bírtak mit kezdeni a fölös szabad idejükkel, s mivel ismerték egymást, alakítottak egy amatőr színjátszó csapatot. Diákként én is bekerültem, innen ered a színház és a színészmesterség iránti szerelem.

Gyakran láthatunk színészként, de jónéhány éve elég sokat rendezel is. Tudnál választani a kettő közül?
Nem. Az elmúlt tíz évben – bár eközben két évadon át nem dolgoztam sem színészként, sem rendezőként – nagyon sokat rendeztem, talán ez volt túlsúlyban, mert szerencsére hívtak. De a rendezés másképpen veszi igénybe az embert, úgy fizikailag, mint szellemileg és felelősség szempontjából. Én most visszabillenteném a mérleg nyelvét abba az egészséges egyensúlyba, amikor az ember kettőt játszik és kettőt rendez egy évadban. Mert négyet vagy ötöt rendezni évadonként az kizsigerel, brutális.

Az a mondatod, hogy „munka közben én fanatikus elmebeteg vagyok, csinálom, amit kell, amíg fel tudok állni, teljesen kizárom ilyenkor a külvilágot” a színész és a rendező énedre egyaránt vonatkozik?
Mind a kettőre, de másképpen működik. A felelősség és minden is. Ha rendezek, nekem úgy kell szólni a próbán, hogy szünet van, illetve vége, mert nagyon szeretek dolgozni, a munkában fanatikusan veszek részt. Nem is kedvelem azokat a színészeket, akik hagyogatnák a próba nehezét a végére. Nem szeretem a hegy alatti abrakolást, a folyamatos munkában hiszek. Abban, hogy az ember az első perctől komolyan veszi amit éppen csinál, mert csak így van értelme.

Sohasem lehet tudni előre, a befektetett energiának van-e hozama és milyen, az irtózatos mennyiségű belefektett melóval sem tudni. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a rendező munkája nem ott kezdődik, hogy beül az olvasópróbára, ugyanis azt megelőzi másfél-két hónap nagyon intenzív munka a szöveggel, mert előre dolgozik, példányt készít, kutakodik, hátteret és történelmi hátteret keres, beleássa magát az adott korszakba, az adott anyagba. Természetszerűleg teljesen másképp működöm, ha az Illatszertárt rendezem, ami 1937-es történet, és teljesen másképp, ha egy, a kétezres években játszódó amerikai történetben kell benne lennem.

Vagy a Kalucsniban, ami az első nyíregyházi rendezésed. Remek előadás volt!
Szerettem a munkafolyamatát. A rendezés más energiabefektetést igényel, tudnom kell felelni minden kérdése, még az el nem hangzókra is. Picit olyan, mint a tanári állás: nem tudhatod, hogy aznap a tizenkettedikes, nagyon okos diák mivel áll elő. De arra kell készülni, hogyha bármivel előáll, arra legyen válasz. Persze alkalmasint mondhatja a tanár (vagy a rendező), hogy megfogtál, nem tudom – de holnapra tudni fogom.

Rendezőként általában darabhoz hívnak, vagy te javasolsz, mondván: szeretnéd ezt vagy azt megrendezni?
Állandóan változik.

Egy interjúban említetted, hogy vannak kedvenc, régóta megvalósításra váró projektjeid, melyeket beajánlasz színházaknak – persze sok mindentől függ, mikor lehet valamelyiket bemutatni.
Van köztük, amit tizenéve dédelgetek, és még mindig nem sikerült megvalósítani. Időnként el-elolvasom vagy beleolvasok. Akad olyan is, hogy már nem érdekel, hamvába holt terv lett, mert mondjuk nyolc év meg nem valósulás után már nem csigáz fel, de olyan is, ami még mindig. Egy-egy rendezést mindig megelőz a tárgyalási folyamat: mi legyen, milyen legyen, hogyan illeszkedik az évadba, milyen darabok színre vitele dőlt már el, s kivel tárgyaltak a következő évadról.

Komoly egyeztetést igényel egy-egy megállapodás?
Előfordul, hogy az évadtervben már adott egy-egy musical, vígjáték, kamaradarab. Nagyszínpadi előadás kellene, s hogy folytatódjon egyfajta ív, vagy éppen egy egészen másra volna szükség. Oda-vissza  – mint egy ping-pong meccsen  –  dobálózunk darab címekkel. Előfordul, hogy valamelyik színdarab tetszik, de a kiválasztásnál az is lényeges szempont, hogy milyen összetételű és életkorú az adott társulat. Szép lassan így alakul ki a döntés, kiegyenesedik a dolog, mint púpos gyerek a prés alatt. A következő kör a szereposztás egyeztetése, ami szintén nem megy egyik napról a másik napra, hiszen a színészek terhelését egy színházvezetésnek egy évre előre el kell osztania.

Hiába van sok sztárom nem biztos, hogy csapatot tudok belőlük csinálni.
Mondhatjuk úgy is: a bajnokságban van fontosabb meccs és kevésbé az.

Hogyan jött képbe az Augusztus Oklahomában?
Horváth Illés, a művészeti vezető ajánlotta az ötletbörze közben, elolvastam és nagyon megtetszett, így mondtam: vágjunk bele!  

Az, hogy Pulitzer-díjas dráma, a rendező számára előny, mert tuti sikernek tűnik, vagy ellenkezőleg: nagy kihívás, mert nem szabadna rosszul megcsinálni.
Mindig meglehet rosszul is, a felvetés mind a két irányba igaz. Nem ismert, vagy nem igazán ismert drámából is lehet nagyon jó előadást létrehozni és fordítva: nagyon jó drámát is el lehet rontani. Maga a tény, hogy Pulitzer-díjas, csak visszaigazolja, hogy valószínűleg nincs rossz ízlésünk, mert másnak is tetszett. Ez egy érdekes darab, egy picit olyan, mintha összemixelnénk a Nem félünk a farkastólt a Három nővérrel és A vágy villamosával. Ez egy ilyen fura koktél, legalábbis a történet szintjén. És nagyon szépen illeszkedik abba az amerikai drámairodalomba, amelyekben családi drámákat, vagy családtörténeteket dolgoznak fel. Ami az elmúlt 150 évnyi drámairodalomból összerakódik, nagyon erős hagyomány, nagyon jól művelik az Egyesült Államokban. Ezt a színdarabot a színész-rendező Tracy S. Letts írta, akit a Showtime’s Homeland több évados filmsorozatból is ismerhetünk, általában gonosz CIA főnököket, fura alakokat formál meg. Nagyon értelmes, érzékeny ember, remek írói vénája van, több darabja sikert aratott már Amerikában.

Másik két műve ugyancsak Pulitzer jelölt volt.
Ért hozzá, nagyon jó érzéke van. Nyilván a színészetből is táplálkozik, remekül tud párbeszédet írni, ebben igen tehetséges.

A Nyíregyházán nemrégen bemutatott, ugyancsak kitűnő családi drámával, a Váratlan vendéggel összehasonlítható?
Nem igazán, az más szerkezetű, ott kívülről érkezik valaki, aki felkaparja a családi szennyest. Itt egymásnak kapargatják fel. Problematikáját tekintve a három lány története elsősorban amolyan amerikai furcsa három nővér, ugyanakkor  a majd mindenkiben megbúvó, boldogság utáni vágy A vágy villamosára hajaz. De nem mixtúraként, hanem érzetében hasonló. Nagyon szépen szól arról, ami engem érdekel így ötven felett: sok hozzám hasonló korú ember életében láttam, hogy szétesnek családok. Olyanok is, akikről nem gondoltam volna, vagy nem láttam rajtuk, például a baráti körömben. Időnként nagyon szerencsésnek érzem magam egy-egy történet hallatán, hogy velem nem esett meg. Néha az az érzésem, hogy mákom van, mert el nem tudom képzelni, hogy nem követtem el ugyanezeket a hibákat, de talán szerencsésebb vagyok. Fura világ az életünk, amelyben a család minden létünk alapja, a legkisebb sejt. Kérdés, mi az összetartó ereje. Éppen ma adtam egy olyan instrukciót, amelyben az atombombát hoztam fel példaként, aminek a lényege az, hogy addig sűrítjük az anyagot, a kvantumok, a nagyon pici elemi részecskék addig sűrűsödnek, míg egyszer csak eldurran. Ehhez tudnám hasonlítani a családi feszültségeket, amelyekben addig préselik egymást az apró lélekszemcsék, amíg elrobban minden, s előbb káosz lesz belőle, aztán egy új világegyetem.

Ez a darab tulajdonképpen mindannyiunkról, a nézőkről is szól?
Részleteiben biztosan, négy olyan veszekedés van benne, ami bárhol megtörténhet. Nem tudom elképzelni azt a hölgyet, akinek az édesanyja még nem mondta, hogy miért nem festi magát, mert rosszul néz ki, vagy miért nincs egy rendes pasija. Nem tudom elképzelni azt az anyát sem, akinek ne lett volna gondja a tizenéves lányával, és még sorolhatnám. Sok embernek van gondolata vagy tapasztalata a válásról – összességében tehát nagyon sok olyan szeletet kap a néző ebből az élet-tortából, amiből magára ismerhet, vagy általa látott és ismert helyzetekre. Ha jól összerakjuk az előadást, amelynek a dráma mellett igazán jó, fanyar humora, tragikomikus vetülete van, amit én nagyon szeretek, akkor bizonyára kedvelni fogja a közönség.

Jó eséllyel hazaviszem és elgondolkodom a látottakon, miként saját tetteimen és életemen is?
Nagyon remélem, hogy igen, megnézed és befogadod a többi nézővel – vagy többségükkel – együtt, hiszen a színháznak az a dolga, hogy kérdéseket tegyen fel: vajon mi magunk, azaz az emberek, jól csináljuk-e dolgainkat, vajon min múlik, hogy hasonló helyzetek megtörténnek-e vagy sem a saját életünkben.

„Az alkotónak nem az a dolga, hogy általában moralizáljon, hanem finom szikével önmagát is felboncolja élve” – jelentetted ki egy interjúban. A rendezés és a színészet élve boncolás, önboncolás is?
Mindenképpen. Ha analógiát keresel egy helyzetre, ami le van írva a szövegben, a drámában, akkor a legegyszerűbb módja, ha a saját életedben keresed, vagy a szüleidében, a nagyszüleidében. Én azt gondolom, ha az ember komolyan vesz egy szöveget, és abból a történetet el akarja mesélni, akkor előbb-utóbb talán még válaszokat is talál önmaga számára akár az addig érthetetlen helyzetekre is. Sokszor kerültem olyan szituációba, hogy elemeztem egy darabot és rádöbbentem: jé, ez pont olyan, mint a nagyanyámék életében, amiről anyám mesélt, és neki akkor érthetetlen volt. Még évekkel később is felidézte, tüskeként hordozta magában, míg megtalálta a választ. Ez is az élveboncolás része. Nem tudok magamra egy morális magaslaton csücsülő guruként tekinteni, mert nem is vagyok az. Csak azt tudom, hogy az esendő életemből minél többet felhasználok. Éppen ezért azt gondolom, hogy aki színésznek adta a fejét, az éljen minél többet, hogy legyen miből dolgoznia, legyen élmény anyaga. Ha az elefántcsonttoronyban ülök, akkor nem tapasztalok meg semmit, és nincs miből töltekezni.

Miért nézzük meg ezt az előadást?
Egyrészt meg lehetne nézni otthon a filmet is, rá is szoktunk csúnyán – szerintem valamennyien – a szörnyű pandémiás helyzetben a filmekre! A színháznak az a varázsa, hogy aznap este történik, ott és úgy, ahogy megmutatjuk, sőt, minden este valamelyest másképp. A színházi élmény összehasonlíthatatlan a filmével. Itt nem tudunk se autót, se teljesen valósághű díszletet teremteni, de tudunk valami mást adni: a jelenidejűséget. A másik érvem, hogy ez egy tipikus családtörténet, amiben csupa olyan ember él, akinek a maga szemszögéből igaza van, mind szerethetőek, és legalább annyi esélyük lett volna arra, hogy ez egy jó sztori legyen, s boldog család legyenek, mint amennyire nem így történik. És mivel nincs egyértelmű válasz arra, hogy ki rontotta el, ezért egy kicsit olyan, mint egy krimi, amelyben mindig jön egy újabb csavar, egy újabb sértés, egy régebbi visszacsatolás, miközben haladunk előre a történetben. Az élet nem fehér és fekete, az igazság valahol középen van. Ott ahol, mi vagyunk, mi valamennyien. Néha az élet a sarokba szorít, és akkor olyan döntést hozol, amit nem akartál volna meghozni. Ez a történetet arra jó, hogy magunkra ismerjük, vagy találjunk a szereplőkben, eseményekben hasonlóságot, rokonságot – s ha csak egy grammnyit is jobbak leszünk otthon, bármilyen tekintetben, akkor már megérte.

Dr. Barancsi ÁgnesContiregNektárplastGordius InoxHirezBánfi Kft.NumizmatikDinaxMimiko Kft.CPDCWirax Kft.Swisspart/DroneoneOvermatic Kft.Hotel HunorCad-ServerSzilvási Építők Kft.IsterraEgerkas Kft.Varga AkkuBozsity Bt.LabornumEtiveraTermo Kft.
PRINT LAPOK