A Jászai Mari-díjas színművész mindig szívesen jön városunkba, ha teheti, itt is alszik, hogy legyen kis ideje szétnézni, sétálgatni. Gyermekkori emlék is köti a Móricz Zsigmond Színházhoz. Kováts Dénes interjúja.
Sűrű évad áll a hátad mögött, rekordnak tűnő 288 előadással. Miként sikerült végigcsinálni, kibírni?
És ebben a számban még nincs benne a nyári fellépések egy része, így a nyíregyházi sem! Ez egészen abszurd. Hála Istennek sokat foglalkoztatnak, de úgy voltam vele, ez egy kísérlet lehet arra, mennyit bírok. Nyolc bemutatóm volt a mögöttünk álló évadban, ami talán példa nélküli. De képzeld, mindössze két előadás maradt el miattam, egy megfázásos időszakban ugyanis a torkom úgy döntött, elég: berekedtem, így egyszerűen nem tudtam volna énekelni. Persze azt a kettőt pótoltuk. Összességében bírtam, s azt kell mondjam – talán és remélem – hogy négyesnél rosszabbul egyik este sem hoztam az anyagot.
Ebben a történetben plusz nehézség, hogy különböző helyszínek adtak otthont a premiereknek: a Győri Nemzeti Színház, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház, az Erkel Színház, a Játékszín és a 6SZÍN – mindemellett tájelőadásokra is jártunk.
Olyan főszerepeket játszom, amelyek révén – az előadás motorjaként, olykor mesélőjeként – jelentős időt töltök a színpadon, tehát nagyon észnél kell lenni agyban és lélekben egyaránt. De figyelj! Engem a munka valamelyest konzervál, azaz hozzá vagyok szokva a szántáshoz, hogy így mondjam. Minden évben sok előadásom van, de ez a mostani tényleg kirívóan magas szám.
Gyógyírt jelent a sok munka után, ha díjat kapsz? Idén a Játékszínben lettél a közönség révén az év színésze. Emlékszem, három éve Kecskeméten Latabár-díjas és a közönségszavazatok alapján az év színésze voltál, ezeken kívül még számos elismerést tudhatsz magadénak.
Az, hogy a Játékszínben az év színésze lettem, azért csodálatos és nagy öröm számomra, mert ez volt ott az első évadom. Három szerepet kaptam, ebből kettőt Szente Vajktól vettem át, aki az Erkel Színház igazgatója lett, ezért úgy döntött, hogy leteszi a színészi munkáit. Nagyon jól jártam, mivel mindkettő főszerep. Viszont az benne különösen felelősségteljes, hogy addig már rengeteget játszották: a Legénybúcsúnak most lesz a kétszázötvenedik előadása, az Aranylakodalom pedig közeledett a százhoz, amikor átvettem. Kész csapatba kellett beállnom, ezért nem lehetett hibázni, fontos volt, hogy a tempót és mindent úgy tartsam, ahogy a többiek megszokták. Ezek szerint a nézők úgy gondolták, jól sikerültek az alakításaim… Röpködtem a gyönyörűségtől amikor kiderült, hogy egy évad elteltével a közönség engem választott a legjobb színésznek. Mindemellett volt energiám arra is, hogy az anyaszínházamban úgy helytálljak, hogy Kecskeméten az évad színésze lettem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem szeretek díjat kapni, mert ezek révén szeretve érzem magam, így egy-egy díj mindig olaj a tűzre…
A Játékszín közönségdíjával
Primadonnák, 1x3 néha 4, Hőstenor – három előadás a VIDOR Fesztiválok történetéből, amelyekben színpadra léptél, utóbbi előtt a Többszemközt beszélgetős esten voltál vendégem a Bencs Villában, ott is nagy sikerrel. Idén az Anconai szerelmesekben láthatunk. Lehet, hogy Nyíregyháza a kedvenc városaid közé tartozik?
Ez teljesen egyértelmű. Olyannyira, hogy én például minden alkalommal ott is aludtam, egy kicsit még maradtam a városban, nézelődtem, sétálgattam. Az egyik első színházi élményem a Móricz Zsigmond Színházhoz kötődik, évtizedekkel ezelőttről. Még gyerek voltam, amikor Gál Erzsébet megrendezte ott a Gyöngyélet című darabot (bemutató 1991.09.23. – a szerk), amelynek Vígh Mihály szerezte a zenéjét, aki az édesapám legjobb barátja volt. A színészházban laktunk, pár lépésre a színháztól, és ez annyira tetszett, hogy elhatároztam, színészként majd színészházban szeretnék lakni. Kifejezetten szeretem a várost, mindig nagyon várom a nyíregyházi fellépést. Most azért is, mert újra a hatalmas, gyönyörűséges Rózsakert Szabadtéri Színpadon lépünk fel, imádok ott játszani. A Hőstenort a kellemetlen időjárás miatt az esőnapon tudtuk megtartani, bár még akkor is elég zord volt, ezért nagyon remélem, hogy most kegyes lesz hozzánk az ég. Biztos vagyok benne, hogy a színházszerető közönség imádni fogja az Anconait, hiszen bárhová vittük eddig, nagyon szerettek bennünket.
Ha már Anconai szerelmesek: általában nagy siker, nem véletlen, hogy számos színház tűzi műsorára. Augusztus 22-én a Rózsakert Szabadtéri Színpadon az Erkel Színház produkcióját láthatjuk, melyben Tomao Nicomaco, anconai polgárt alakítod. Vajon nem unja már a közönség ezt a zenés darabot? Mitől más a ti változatotok?
Annak, hogy 30 éve töretlen siker az Anconai, az a titka, hogy elkapott egy olyan életérzést, amit évről évre szeretünk átélni. Vannak emberek, akik mindig ugyanoda mennek nyaralni, mert az már jól bevált, megkedvelt hely. Ami a zenét illeti: hány olyan dal van a fejünkben, amit akár tízezerszer képesek lennénk meghallgatni? Azért, mert annyira tetszik, vagy jó emlékek kötnek hozzá. A ’60-as, ’70-es évek dalai hangzanak el az előadásban, igazi, szuper olasz slágerek, mint a Volare, a Felicità, és sorolhatnám. Szerintem ezek olyan életérzést árasztanak el a hallgatóban, amiért bárhányszor képesek bármilyen társulat előadásában megnézni. Az Erkel, mint zenés színház egyik fő profilja, hogy olyan énekesek adják elő a dalokat, akik szakmájuk kiválóságai. Gondolok itt például Vágó Bernadettre, aki CD minőségben énekel, s megkockáztatom, talán jobban, mint az eredeti. Nem mondom, hogy más társulatokban nem jól éneklik ezeket a slágereket, de nálunk valóban lenyűgöző hangokon szólalnak meg, s olyan színészek játsszák az előadást, akiket jó nézni. És mivel még egyikünk sem játszott Anconait ezért nekünk, színészeknek is újdonság volt – mint a csecsemőnek, akinek minden vicc új –, beleadtunk apait-anyait. Szerintem a darabot jól ismerő közönségnek is nyújthatunk más élményeket, mint a korábbiak. Például az én Tomaóm teljesen eltérő megközelítésű, mint az eddigiek, mert általában a Tomaókat idősebb kollégák szokták játszani, például a kecskeméti színházban egy akkor 60 éves színész – én 50 sem vagyok még. Tehát egy fiatalabb, és olyan típusú Tomaó ő (azaz én), aki még a mai napig nagyon ad magára. Elképesztő jelmezeim vannak, mintha egy olasz címlapról vagy divatmagazinból lépnék ki. Olyan dzsigolót alakítok, aki kora ellenére még mindig próbál hatni a nőkre, elképesztően. Ő egy kortalan Tomaó, már ebből a szempontból is eltér a megszokottól. Rendezőként Cseke Péter nagyon jó érzékkel, humorral és finomsággal nyúlt az egész anyaghoz. Ezek a mondatok és ezek a dalok az Anconaiban harminc éve ülnek. Napjainkban is szép számmal vannak olyanok, amelyek száz vagy ötven vagy harminc éve slágerek, például Karády Katalin dalait épp úgy sokan szeretik, mint a régi táncdalfesztiválokon elhangzottakat, nem mentek ki a divatból. Miként az az érzés sem, ami ezekhez a dalokhoz fűz. Nehogy kihagyjak még egy dolgot: a díszleteken elképesztő, látványos, gyönyörű olasz táj jelenik meg.
Tomaóként az Anconaiban
Nyíregyházáról kikacsintva nem tudom kihagyni a következő kérdést: a Séf mellett a Marimamát is Járai Máté jutalomjátékaként emlegetik. Miért, hogyan született meg ez az előadás? Kötelesség- vagy szerelemdarab? Ha jól emlékszem, hosszú évek óta tervezted.
Bizony. 2019-ben született meg az elképzelés, amikor a benne szereplők, akikről mesélek, még mind éltek: az édesapám, az édesanyám, Törőcsik nagyanyám… Tehát mindazok, akik számomra fontos helyet foglaltak vagy foglalnak el az életemben, szóba kerülnek ebben az előadásban. 2019-ben felkerestem Törőcsik nagyanyámat, hogy beszéljen a szerzőkkel, elsősorban Selmeczy Györggyel, hogy adja nekem azoknak a daloknak a jogait, amelyeket 1984/85-ben írt nagyapámmal, Maár Gyulával Mari mamának, és megjelentek az Ez csak színjáték című lemezen. Énnekem nagyon fontos volt, mert a tervezett est gerincét ezek a dalok adják. De akkor Selmeczy nem adta meg a jogokat, mondván, ezt Törőcsik Marinak írta, és nem szeretné, ha mások énekelnék. Tudomásul vettem, hiszen még Mari mama kérésére sem adta. 2021-ben meghalt Mari mama, és úgy voltam vele, hogy akkor úgy látszik, ennek a monodrámának valamiért most nem kell megszületnie. Mert nyilvánvaló, hogy ez az est csak úgy érdekel engem, ha ezek a dalok felcsendülnek benne.
Később ugyan, de végül megszületett. Ki vagy mi segített?
Eltelt x év, 2025-ben bemutattuk az Oscart Kecskeméten, hatalmas siker volt. Ahogy jöttem ki a premier után a színpadról, ott állt Cseke Péter és Szente Vajk, azt mondták, fergeteges, fantasztikus a siker, a teltház miatt még a polgármester sem tudott eljönni a premierre, nem jutott neki jegy. Erre azt feleltem: kérhetek valamit? Természetesen – hangzott a válasz. Nagyon szeretnék egy monodrámát csinálni, a Marimamát a Ruszt József Stúdiószínházban – közöltem. Nyitott kapukat döngetsz – felelték, Cseke Péter fel is hívta Selmeczyt. A jelek szerint jó pillanatban tette, vagy a barátságuk is számított, mert akkor megadta a jogokat, így zöld utat kaptunk arra, hogy a Marimama megszülessen. Ez az előadás, és a megelőző munkafolyamat is egy csodálatos utazás, hiszen pont úgy született meg a díszlettől a jelmezen át a dramaturgiai összetételen minden mondata ennek a darabnak, ahogy megálmodtam. Az ország egyik legjobb dramaturgjával, Gyulay Eszterrel tudtam dolgozni, aki nagyon ráérzett arra, miként álljon össze az est; Nagy Nándor személyében, aki zongorán kísér, csodálatos zenészem van. Sokat köszönhetek a két rendezőnek, Cseke Péternek és Kovács Lehelnek is. Komolyan mondom, mindenkinek az egyik legféltettebb kincse volt az az időszak, amíg dolgoztunk rajta. Nagyon nagy öröm ez számomra.
2025. december 5-én volt a bemutató, azóta közel ötvenszer játszottam már, mindig telt ház előtt. Életem olyan példátlan sikerre lett, amit álmomban sem gondoltam volna, jelesül azt, hogy én egyedül állok a közönség előtt másfél órán át, és annak ilyen hatása tud lenni. Pedig nem voltam biztos abban, hogy az én családi történetem, amiben van vígjátéki elem, tragikomikum és dráma is bőven, s egy picit keveredik benne a színház a stand uppal és a pszichodrámával, illetve a családállítással, ekkora siker lesz. Nagyon sok nézővel beszéltem az előadások után, és mindenki azt mondta, hogy valószínűleg azért hat ennyire az emberekre, mert mindenki családjában van egy történet, ami hasonlít valamelyikre, ami az est során elhangzott. Azt gondolom és abban bízom, még nagyon sokáig fogom tudni játszani.
Csak Kecskeméten, vagy akár Nyíregyházáig is eljutsz vele?
Nagyon remélem, hogy igen. Egyelőre szerencsére Kecskeméten olyan igény van rá, hogy 6-8 előadás megy egy hónapban, nyilván a többi előadás miatt ősztől valamennyire csökkenni fog. De kifejezetten szeretném, ha országos turnéra indulhatnék vele. Budapesten már négy színház érdeklődött iránta nagyon komolyan. Úgyhogy biztos vagyok benne: egy idő múlva majd a pesti közönségnek is fogom játszani, és persze bízom benne, hogy a nyíregyháziak is látni fogják. Ez egy monodráma, csak a zongoristát és a díszletet viszem magammal, de nélkülük nem megy…
Szerelemdarab lett?
Abszolút, az első pillanattól kezdve. Egy évvel ezelőtt Gyulay Eszterrel a nyári hőségben beültünk egy limonádéra, megkérdezte tőlem, mit szeretnék ezzel az esttel. Hat-nyolc alkalommal találkoztunk, az utolsó után letette elém a példányt, és azt mondta: Máté én úgy gondolom, hogy ez kerek egész, olvasd el. Gyakorlatilag változtatás nélkül azt látja és hallja a közönség, amit ő akkor összerakott. Minden mondat az enyém, és minden történet az én számból hangzik. De az, hogy ilyen csodálatosan van felépítve, az egyértelműen a dramaturgomnak köszönhető.
Ez az est emlékállítás Törőcsik Marinak?
Nagyon furcsa helyzet, mert a Marimama főszereplője természetesen ő, de a történet mégiscsak rólam szól. Minden: az, hogyan éltem meg azt, hogy Törőcsik Mari a nagymamám; milyen volt a viszonyom a szüleimmel; hogyan éltem meg azokat a kezdeti kudarcokat, amelyek odáig vezettek, hogy ma már elismert színésznek mondhatom magam… Szóval nagyon sok mindenről szól ez az előadás. Érdekes felismerés volt először megtapasztalni a nézők reakcióját abban a pillatatban, amikor kiderült számukra, hogy nem egy könnyed, kacagtató másfél óra áll előttük, hanem annál egy jóval mélyebb utazásra indulunk. De olyan gyönyörűségesen utazunk együtt a lélek húrjain, ami óriási boldogság nekem!
Az Anconai kapcsán beszéltünk arról, hogy az ember ragaszkodik bizonyos dolgokhoz, nem tud ráunni. Így van ez a nyaralások esetében is, ti például Horvátországba jártok vissza ugyanoda. Az idén sikerült?
Az a helyzet, hogy most nagyon más a nyár, mint az eddigiek. Én nyáron általában nem szoktam vállalni produkciókat, mert szeretem, ha számomra a pihenésről és feltöltődésről szól. Már csak azért is, mert évad közben extrém számú előadásom szokott lenni. Na, most idén másképpen alakult, mert az Erkel Színház felkért, hogy nyári turnéra menjünk el az Anconaival, erre pedig nem lehetett nemet mondani. Főleg, hogy az ország leglátogatottabb és legklasszabb szabadtéri színpadaira megyünk, többek között a nyíregyházi Rózsakertbe. Úgy voltam vele, nem hagyom ki, már csak hiúságból sem, hogy ennyi helyre eljussak, és ennyi helyen lássák ezt a fantasztikus előadást. Úgyhogy jó a kérdés. Elutaztunk, de nem Horvátországba, mert úgy gondoltuk, gyorsabb, ha repülővel kimegyünk valahová, így Törökországban töltöttünk el egy hetet, de az igazat megvallva nekem ez nagyon kevés. Ezért amikor csak lehet, a horányi nyaralónkban vagyunk, ami nekem azért maximális feltöltődés, mert itt nincs az a „kényszer”, hogy várost kell látogatnom turistaként, vagy mindenképpen le kell mennem a tengerpartra. Ehelyett itt ücsörgök, és napok telnek el úgy, hogy a kapun sem lépek ki. Egy picike kertünk van itt, faházzal, és annyira szeretek itt ücsörögni, hogy nekem ez a legnagyobb boldogság. Viccesen azt szoktam mondani, hogy másnak a garázsa nagyobb, mint ez a ház. De én ezen a 35 négyzetméteren a legnagyobb boldogságban tudok élni, gyakran akkor is kint vagyok, ha a feleségem dolgozik, és nem tud itt lenni. Nyáron ez a bázisom, innen megyek ide-oda. Nagy szerencse, hogy a turnéállomás több pontja is Szentendréhez fog kötni. Úgyhogy csak áthajózom, innen megyek a fellépésre.
Horány: a boldogság szigete
Jó egészséget kívánok, kitartást a sok szerephez, és várunk Nyíregyházán!
Köszönöm. Nagyon várom a találkozást a nyíregyházi közönséggel augusztus 22-én a Rózsakert Szabadtéri Színpadon, mert ha valaki ért a színházhoz, az a nyíregyházi közönség. A legrangosabb fesztivál a városukban van minden évben, s bízom benne, hogy meg fogjuk ütni a mércét.
Fotók: Járai Máté és az Erkel Színház archívumából
